Egy híres sztárról készített életrajzi film (akár színész, akár rockzenész vagy író a tárgya), a legnehezebb feladatok egyike. A rendelkezésre álló források: a főhőst ismerő még élő barátok, kollégák, családtagok, vagy az önéletrajzi írások szolgáltathatnak alapot egy ilyen mű elkészítéséhez. Ezek nagyban meghatározzák, hogy milyen irányba megy el egy mozi, a létező nimbuszt erősíteni vagy lerombolni kívánja, vagy választ egy középutat, hogy megmaradjon a kialakított képünk a jóízlés határain belül. Miközben esetleg megtudhatunk néhány érdekes vagy vicces részletet a hétköznapokról, amik egy-egy dokumentumfilmből nem derülnek ki.

Mivel bizton mondhatom, hogy nagy Queen-rajongó vagyok, így el tudtam vonatkoztatni, és nyitott szívvel álltam ehhez az alkotáshoz. A nyitott szív szerintem a sznobság ellentéte – általában ez utóbbi attitűddel álltak hozzá a filmet a sárga földig pocskondiázó önjelölt influenszerek.

A fanyalgók hiányérzeteit néhány pontban össze lehet foglalni – kicsit hasonlóan érzem magam, mint amikor a Queen énekesi pozícióját jelenleg betöltő Adam Lambertről beszélgettem emberekkel és olvastam különböző véleményeket. Egy olyan karizmatikus zseninek, mint Freddie Mercurynak – ahogy angolszász területen mondják – a „cipőjébe bújni” a világ legnehezebb dolga. Minden elismerésem Rami Maleknek, hogy elvállalta ezt a rendkívüli feladatot – elviselve az akár negatív véleményeket is.

Először is azt vetették sokan a film a szemére (sic!), hogy nem bontja ki eléggé azt, hogy milyen vívódásai voltak Freddie-nek, a kis zanzibári fiúnak a származásával, a lassan felismert melegségével, a társaival folytatott zenei vitákkal kapcsolatban. Aki ezt kéri számon, annak javaslom, hogy keresse fel Freddie Mercury családját, üljön le Brian May-jel vagy Roger Taylorral, esetleg John Deacon basszusgitárossal (aki teljesen visszavonultan él, így ez nem lenne könnyű feladat) dumálni, és kérdezze ki őket.

Vagy, aki a fülledt melegpartyk élethű ábrázolását vagy Mercury szexuális hódításait kéri számon, annak pedig azt tanácsolom, hogy menjen el Budapest valamelyik melegbarát szórakozóhelyére (van pár nagyon minőségi ilyen hely), vagy töltsön le a netről egy filmet, amelynek nézése közben teljes mértékben alámerülhet ebben a világban, amennyiben erre van igénye. Vagy olvassa el Paul Prenternek (Mercury egyik partnerének, aki éveken át kihasználta őt és igyekezett minden pénzt kisajtolni az énekesből) az angol sajtónak font-tízezrekért eladott sztoriját, amiben – miután Freddie kihajította az életéből – részletesen beszámolt (nem nélkülözve mocskos részleteket) a vég nélküli müncheni partizásokról.

Ennek a filmnek vállaltan sem szoborállítás, sem nimbuszrombolás nem volt célkitűzése. Freddie belső vívódásairól tőle magától lehetett volna megtudni a legtöbbet. Aki egyetlen zenészt is ismer közelebbről, pontosan tudja, hogy ezek a srácok nap mint nap kételkednek abban, hogy tehetségesek-e, kell-e a zenéjük a közönségnek. Miközben kifelé azt sugározzák, hogy legalábbis félistenek, ezzel palástolva a kétségeiket. Aki legalább egy dokumentumfilmet látott Freddie-ről, vagy megnézett néhány interjút vele, tudja, hogy alapvetően zárkózott ember volt, nem nagyon osztotta meg az érzéseit senkivel – kivéve nyilván néhány hozzá közel álló embert, de ezek talán nem mindig a zenekari tagok voltak és sokszor nem is a család.

Én, aki nem láttam Freddie-t élőben, de például a Népstadionban rögzített koncertfilmet és a Live Aid minden egyes taktusát kívülről tudom, szinte az összes létező dokumentumfilmet és koncertfelvételt láttam már – a film közepétől a könnyeimmel küszködtem, sőt némi festéket le is bőgtem az arcomról a végére. Nekem igenis „átjött” az a magányosság, amit egy sokak által az életében meg nem értett zseni érezhetett, amikor egy időre eltávolodott a barátaitól és a zenekar tagjaitól és csak a macskáival volt „testközeli” barátságban. Utóbbiak nem tudnak mesélni erről, pedig mi mindent megtudhatnánk tőlük… 

És az is fizikailag érzékelhető volt a filmben, hogy az énekes mennyire megszenvedte és mennyire nem tudott mit kezdeni azzal, amikor nem a zenéről, hanem magánéletéről faggatták olyan újságírók, akiknek már akkor is csak a botrányos, szaftos címlapsztorik voltak a fontosak.

Arról se feledkezzünk meg, hogy bár alapvetően Freddie köré épül ez a film, hiszen ő volt a meghatározó és a legkarizmatikusabb alakja a Queen-nek, a zenekar többi tagjáról is megtudhatunk érdekességeket – köszönhetően az ezekben a szerepekben remek alakítást nyújtó színészeknek. Roger Taylor (Ben Hardy) dobos szintén kicsapongó életmódjáról, Brian May (Gwilym Lee) gitáros depresszív, kételyekkel küzdő személyiségéről, John Deacon (Joe Mazzello) basszusgitáros zárkózottabb, mégis jó humorú attitűdjéről. És eközben mindannyian meg voltak győződve arról, hogy meg kell bízniuk Freddie-ben zenei és kreatív téren, mert érezték legbelül, hogy ez az ember egy zseni és foggal-körömmel védték, amikor és amíg tudták, miközben vérre menő vitákat folytattak egymással egy-egy dal, zenei megoldás kapcsán.

Az, hogy a Live Aid-del lezárul a film, nekünk, magyaroknak különösen fájhat, hiszen így kimaradtunk belőle, pedig a korszak legnagyobb szabású koncertfilmjét készítette el Zsombolyai János vezetésével a hazai filmes szakma.

Már 31 éve????

Ennek szerintem több oka lehet: az egyik az, hogy a Live Aid-es fellépésük volt a pályafutásuk csúcspontja, a legtöbben erre emlékeznek (jó ellenpontja volt az eseményen legalább annyira várt és csúfosan leszerepelt Led Zeppelinnek).

A másik ok: esetleg készülhet a későbbiekben egy olyan film, ami a zenekar azon éveit dolgozza fel, amik Mercury életéből még hátra voltak. Ez nehéz téma lenne, mert ezek az évek – onnantól, hogy Freddie betegsége kezdett elhatalmasodni – folyamatos, szédült tempójú stúdiómunkával teltek, mert az énekes szeretett volna mindent kiadni magából, amit még a hátralévő időben képes volt. Ez talán nem lenne annyira érdekfeszítő. A budapesti koncertről készült filmben pedig annyira benne van minden, ami itt történt velük abban a pár napban, hogy azt feldolgozni, tovább rágni egy másik mozifilmben értelmetlen lenne.

Harmadrészt pedig tudjuk, hogy a Queen ma is működik, turnézik. Itt most megnyugtatok mindenkit, hogy nem a pénz miatt, ezek az emberek szomjaznak a színpadon zenélésre, ezt szeretik csinálni, a közönség imádja őket, ne vegyük már el magunktól azt az örömöt, hogy egy tehetséges énekes (Adam Lambert) segítségével ünnepelhessünk és emlékezhessünk Freddie-re és hallhassuk élőben ezeket a zseniális dalokat. Mint ahogy szinte napra pontosan egy éve mi is átélhettük az Arénában.

Csodás dalok, tökéletes összhang, kiváló közönség – felejthetetlen élmény volt a Queen-koncert

Az emlékezésnek ezekben a napokban különös jelentősége van. Ha így tudunk visszagondolni egy bálványra, ahogy azt ebben a filmben teszik, akkor szerintem nincsen semmi baj a világgal.

Könyörögve kérek mindenkit, hogy ne legyen sznob, hanem adja át magát a zenének, hiszen anélkül élni nem lehet.