Szóval pereccel, teával elfoglaltam az ülőhelyem, és próbáltam kezelni ezt az új helyzetet. Az Aréna elérte befogadóképessége csúcsát.Ha valaki a tömegben véletlenül pufikabátban jött volna, már az se fért volna be.

Kilenc után nem sokkal az egész Aréna ordít: jönnek fel a színpadra az utolsó mohikánok. A Hardwired-el csapnak bele, és olyan hangorkán söpri le a vesémet, amilyet ez a csarnok (meg a vesém) fennállása során még nem tapasztalt. Még nem voltam itt olyan koncerten, ami jól szólt volna, de a Metallica valahogy ezt is megoldotta. A közönség a második számnál torka szakadtából üvölti az Atlas, Rise-refrént, mintha mindenkinek az élete múlna rajta. És nem ám csak az első sorokban – hanem nálunk fent, a kakasülőn is. Sőt, itt is mindenki áll, b@sszuk a metálvillát az égbe és ugrálunk. Kitört az általános boldogság. Olyan energiákat szabadít fel az igazi rock, amire semmilyen más műfaj nem képes. Én a perectől és a teától úgy őrjöngök, mint a beginázott, sátrát kereső marketinges a Soundon. 

Kapjuk futószalagon a jobbnál jobb Metallica-dalokat, Seek and Destroy, Hit the Lights, Dream no More és a közönség fáradhatatlan. Ugyanolyan ováció van, mint az első számnál. A lelátón érezni a mélyeket, mert remeg az egész, brutális a hangerő. És nem csak hangos, mint a világsajtó a kazah focimeccs után, hanem tiszta is, mint Németh Krisztián meze a 90. percben.

A színpadi látvány egészen fenomenálisra sikerült. Öröm nézni – fürdik benne a szem és a lélek. Egy négyzet alakú színpad a küzdőtér közepén, melyet a négy oldalon kocka alakú videófalak vesznek körbe oldalanként 8-8 darab. Ezek a kockák fel-le mozognak és jobbnál jobb vizuállal lövik meg őket.

De ezt is lehet fokozni, amikor szentjánosbogarakra emlékeztető kis világító izék (kb. 10 centis drónok) elkezdenek a színpad négy sarkából kirepülni a padló alól. Ezek különféle alakzatokat írnak le és körkörös pályára állnak Lars Ulrich felett a színpad közepén. És nem ütköznek össze! Itt tudtam kiköpni a szotyimagot a gyönyörtől. Hát mi ez a parasztvakítás, kérem! Ha ennél okosabbak lennének a kis drónok, akkor már könyvet írnának. Nézünk, mint Szentpéteri Csilla az AWS-re.

De ezek után nézünk csak nagyot igazán, amikor Trujillo és Kirk előadta a turné szokásos kétszemélyes performanszát. A turné során előveszik az adott ország valamelyik ikonikus dalát, slágerét, és eljátsszák. Sőt, eredeti nyelven el is énekli Rob. Bécsben Falcotól a Rock Me Amadeust adták elő, nálunk pedig három szótagot mondott be: TANK-CSAP-DA! És Kirk belecsap a Legjobb méreg gitártémájába. A kezdeti "Mi a fasz..." kérdéssorozat után Trujillo fonetikusan elkezdi olvasni a szöveget – és érthetően énekli! Még mutogat is a hangsúlyosabb szövegrészeknél. Ki hitte volna, hogy egyszer egy Metallica-koncerten Tankcsapdát fogok hallani Hetfieldéktől és magvas perecet majszolok teával a lelátón ülve...  

Egy óriási és egy remek gesztussal is tisztelgett a magyaroknak a Metallica

Zseniális érzékkel fogják meg a rajongókat azzal, ahogy mindenféle kishülyeséget kitalálnak. Külön pengetőt csináltattak az egyik oldalán a dátummal, a másikon pedig nemzeti színű alapon a Parlament kupolájával. A zenekarnak ez zéró kiadás, de amit ezekért a kis figyelmességekért kap ovációban, az megfizethetetlen. Ahogy a kontroll súgó monitorokon is a számok között nem ám holmi fekete képernyő volt látható, hanem a magyar lobogó színei.

Itt kezdődik a felkészültség.

És a Metallica teljes mértékben kiszolgálja a közönségét. Foglalkoznak velünk, átadják az örömöt és a hitelességet. A koncert az első perctől az utolsóig ezer fordulaton pörgött, izzott és kisöpört mindent a tudatunkból. Végig a maximumon tudtak minket tartani. Nem játsszák túl magukat, nem vesznek fel szerepeket, hogy mi vagyunk az anyaszomorító,. kurva kemény metálbanda, hanem könnyedén, poénkodva élvezik minden együtt töltött pillanatát a zenélésnek. 

És ez az, ami olyan magasra emeli a Metallicát, ahova a ma (zen)élő bandák közül csak nagyon kevesen érnek fel. Sőt, nemcsak nem érnek fel, hanem nagyon kevesen látnak fel odáig. Persze, a végére hagyták a két "slágert", a Nothing Else Matters-t és az Enter Sandman-t.

Mondanom sem kell, hogy erre még a biztonsági szolgálat emberei is végképp megadták magukat. Az Aréna egyik szabálya, hogy az ülőhelyeken ülni kell, nem lehet felállni a székekről. Ezt viszont ezen az estén a második számnál elveszett csataként konstatálták, mert annyi foganatja volt minden leültetési kísérletüknek, mint a trójai falónak az epsomi derbyn.

A Metallica a ma aktív zenekarok közül – véleményem szerint – az utolsó, akik olyan hatást gyakoroltak a bolygónkra, ami szinte megkerülhetetlenné tette őket. Ennek ellenére a koncert végén úgy viselkedtek, mintha nem tudnának eme aprócska tényről. Fürdőztek a közönség szeretetében. Percekig csak álltak és néztek körbe, majd elkezdtek vödörnyi pengetőt kidobálni az embereknek. És tényleg egy vödörnyit, mert marék számra hajogálták.

Csak azt tudom mondani, hogy a perec puhán nem perec, hanem csomózott kifli. Legyenek rajta tenyérnyi sófolyások és átdugható legyen minimum a karom rajta. A cirkuszban régen a fejünk is átfért. Az ice tea nem lett a kedvencem, az Aréna székei kényelmetlenek – de a Metallica mindezt totálisan elfeledtette velem, így a világ összes léggitárját széttörtem az előttem ülő házaspár fején. Mert a Rock&Roll az ilyen, felemel, fent tart és elrepít a gondolataidtól egy egészen távoli univerzumba.