Szóval pereccel, teával elfoglaltam az ülőhelyem, és próbáltam kezelni ezt az új helyzetet. Az Aréna elérte befogadóképessége csúcsát.Ha valaki a tömegben véletlenül pufikabátban jött volna, már az se fért volna be.

Kilenc után nem sokkal az egész Aréna ordít: jönnek fel a színpadra az utolsó mohikánok. A Hardwired-el csapnak bele, és olyan hangorkán söpri le a vesémet, amilyet ez a csarnok (meg a vesém) fennállása során még nem tapasztalt. Még nem voltam itt olyan koncerten, ami jól szólt volna, de a Metallica valahogy ezt is megoldotta. A közönség a második számnál torka szakadtából üvölti az Atlas, Rise-refrént, mintha mindenkinek az élete múlna rajta. És nem ám csak az első sorokban – hanem nálunk fent, a kakasülőn is. Sőt, itt is mindenki áll, b@sszuk a metálvillát az égbe és ugrálunk. Kitört az általános boldogság. Olyan energiákat szabadít fel az igazi rock, amire semmilyen más műfaj nem képes. Én a perectől és a teától úgy őrjöngök, mint a beginázott, sátrát kereső marketinges a Soundon.

Kapjuk futószalagon a jobbnál jobb Metallica-dalokat, Seek and Destroy, Hit the Lights, Dream no More és a közönség fáradhatatlan. Ugyanolyan ováció van, mint az első számnál. A lelátón érezni a mélyeket, mert remeg az egész, brutális a hangerő. És nem csak hangos, mint a világsajtó a kazah focimeccs után, hanem tiszta is, mint Németh Krisztián meze a 90. percben.
A színpadi látvány egészen fenomenálisra sikerült. Öröm nézni – fürdik benne a szem és a lélek. Egy négyzet alakú színpad a küzdőtér közepén, melyet a négy oldalon kocka alakú videófalak vesznek körbe oldalanként 8-8 darab. Ezek a kockák fel-le mozognak és jobbnál jobb vizuállal lövik meg őket.
De ezt is lehet fokozni, amikor szentjánosbogarakra emlékeztető kis világító izék (kb. 10 centis drónok) elkezdenek a színpad négy sarkából kirepülni a padló alól. Ezek különféle alakzatokat írnak le és körkörös pályára állnak Lars Ulrich felett a színpad közepén. És nem ütköznek össze! Itt tudtam kiköpni a szotyimagot a gyönyörtől. Hát mi ez a parasztvakítás, kérem! Ha ennél okosabbak lennének a kis drónok, akkor már könyvet írnának. Nézünk, mint Szentpéteri Csilla az AWS-re.

De ezek után nézünk csak nagyot igazán, amikor Trujillo és Kirk előadta a turné szokásos kétszemélyes performanszát. A turné során előveszik az adott ország valamelyik ikonikus dalát, slágerét, és eljátsszák. Sőt, eredeti nyelven el is énekli Rob. Bécsben Falcotól a Rock Me Amadeust adták elő, nálunk pedig három szótagot mondott be: TANK-CSAP-DA! És Kirk belecsap a Legjobb méreg gitártémájába. A kezdeti "Mi a fasz..." kérdéssorozat után Trujillo fonetikusan elkezdi olvasni a szöveget – és érthetően énekli! Még mutogat is a hangsúlyosabb szövegrészeknél. Ki hitte volna, hogy egyszer egy Metallica-koncerten Tankcsapdát fogok hallani Hetfieldéktől és magvas perecet majszolok teával a lelátón ülve...
Zseniális érzékkel fogják meg a rajongókat azzal, ahogy mindenféle kishülyeséget kitalálnak. Külön pengetőt csináltattak az egyik oldalán a dátummal, a másikon pedig nemzeti színű alapon a Parlament kupolájával. A zenekarnak ez zéró kiadás, de amit ezekért a kis figyelmességekért kap ovációban, az megfizethetetlen. Ahogy a kontroll súgó monitorokon is a számok között nem ám holmi fekete képernyő volt látható, hanem a magyar lobogó színei.
Itt kezdődik a felkészültség.
És a Metallica teljes mértékben kiszolgálja a közönségét. Foglalkoznak velünk, átadják az örömöt és a hitelességet. A koncert az első perctől az utolsóig ezer fordulaton pörgött, izzott és kisöpört mindent a tudatunkból. Végig a maximumon tudtak minket tartani. Nem játsszák túl magukat, nem vesznek fel szerepeket, hogy mi vagyunk az anyaszomorító,. kurva kemény metálbanda, hanem könnyedén, poénkodva élvezik minden együtt töltött pillanatát a zenélésnek.
És ez az, ami olyan magasra emeli a Metallicát, ahova a ma (zen)élő bandák közül csak nagyon kevesen érnek fel. Sőt, nemcsak nem érnek fel, hanem nagyon kevesen látnak fel odáig. Persze, a végére hagyták a két "slágert", a Nothing Else Matters-t és az Enter Sandman-t.
Mondanom sem kell, hogy erre még a biztonsági szolgálat emberei is végképp megadták magukat. Az Aréna egyik szabálya, hogy az ülőhelyeken ülni kell, nem lehet felállni a székekről. Ezt viszont ezen az estén a második számnál elveszett csataként konstatálták, mert annyi foganatja volt minden leültetési kísérletüknek, mint a trójai falónak az epsomi derbyn.
A Metallica a ma aktív zenekarok közül – véleményem szerint – az utolsó, akik olyan hatást gyakoroltak a bolygónkra, ami szinte megkerülhetetlenné tette őket. Ennek ellenére a koncert végén úgy viselkedtek, mintha nem tudnának eme aprócska tényről. Fürdőztek a közönség szeretetében. Percekig csak álltak és néztek körbe, majd elkezdtek vödörnyi pengetőt kidobálni az embereknek. És tényleg egy vödörnyit, mert marék számra hajogálták.
Csak azt tudom mondani, hogy a perec puhán nem perec, hanem csomózott kifli. Legyenek rajta tenyérnyi sófolyások és átdugható legyen minimum a karom rajta. A cirkuszban régen a fejünk is átfért. Az ice tea nem lett a kedvencem, az Aréna székei kényelmetlenek – de a Metallica mindezt totálisan elfeledtette velem, így a világ összes léggitárját széttörtem az előttem ülő házaspár fején. Mert a Rock&Roll az ilyen, felemel, fent tart és elrepít a gondolataidtól egy egészen távoli univerzumba.
És a Metallica koncert úgy kilőtt az űrbe, hogy még ma is földkörüli pályán mozgok.
Külön köszönet a fotókért Szűcs Ferencnek, a Zorall zenekar köré szerveződött bringás baráti kör oszlopos tagjának!
A setlist:
Hardwired
Atlas, Rise!
Seek & Destroy
Hit the Lights
Welcome Home (Sanitarium)
Now That We're Deam
Dream No More
For Whom the Bell Tolls
Halo on Fire
Breadfan
Fuel
Moth Into Flame
Sad but True
One
Master of Puppets
Spit Out the Bone
Nothing Else Matters
Enter Sandman
Szólj hozzá!