De ne szaladjunk előre, bevezetőként némi rinyálás.
Amikor leszálltunk a villamosról fél7 körül (a kezdés 7-re volt kiírva), egyből bekerültünk a Nagy Szimulációs Játékba. Tudjátok, a teória, mely szerint egy bazinagy szimulációban élünk, ahol a Játékmester komoly téteket fogad el a többiektől arra, hogy miként lehet minket, embereket minél jobban megszívatni. (A hétköznapi életünk tele van ilyen menetekkel, gondoljunk csak a leszedhetetlen kupakokra.) A Hungária-Kerepesi sarkán állt a sor, és még jöttek az emberek, a metróból is, mindenhonnan.
Mi 10 karikónyi dózissal vagyunk beoltva a sorbanállás ellen, lehet, korunknál fogva, mert a mi szüleink Mikuláskor még sorban álltak a banánért, amit nagyjából csak akkortájt lehetett kapni, szóval a sorbanállás olyan húrokat rezegtet bennünk, ami a Balkán zenéjét játssza. Úgyhogy megkerültük az egész metrótömböt, és a múzeum felőli oldalról támadtunk, nem tudom, ezzel kizártak-e minket a versenyzők közül, de a másik lehetőség az volt, hogy hazamegyünk. De milyen jól tettük, hogy felrúgtuk a szabályokat...
A gigasort egyébként az táplálta, hogy az Aréna beléptető kapuinak – ránézésre – csak a fele-harmada működött. A nép megtorpant a motozásinál, mert a biztonságiaknak arra is figyelniük kellett – nem jószántukból, ők sem imádták ezt a részét a játéknak –, hogy a jegyellenőrző pontnál se dagadjon fel a tömeg, tehát időnként leállították a belépést. Most vagy az van, hogy az épületet szarul tervezték (adják vissza a diplomát meg a pénzt), vagy nem rendeltetésszerűen használják, vagy létezik még a szimuláción felül is valami ördögi terv, amelynek a részleteit nem ismerjük. Esetleg bármi.
Kedves üzemeltetők, szervezők, ez nem OK. Némi sorbanállás még az, de amikor a Hungária-Kerepesi sarkán áll a vége, az nem kis sor. Tiszteljük meg már a fizető vendéget azzal, hogy fittyet hányunk a Játékmester szándékára, és legalább a szórakozásiból elkövetett cselekedeteikből nem csinálunk akadálypályát. Köszi. Itt jegyzem meg, hogy valami jót is mondjak: a végén legalább nem két kapun kellett tízezer plusz embernek elhagyni a helyet, mert már efféle csavarban is volt részünk. Amúgy az egész Aréna-teret nem értjük, tele van kordonokkal és lezárásokkal, mégis, hogy tervezték ezt meg? Vagy mi történt közben? Misztik.
Az egész csak azért volt dühítő, mert azok, akik ekkortájt érkeztek, talán kíváncsiak lettek volna Mehringer Marciékra, és ha bejutnak, akkor a feltörekvő zenekarnak sem félig üres (félig tele?) küzdőtérnek kellett volna játszania. Mert igazán megérdemelték volna ezt az élményt. Mondjuk, őket is másodszor láttam most, először akkor, amikor 13 embernek (család, barátok) játszottak valami fura tehetségkutató döntőn a Kobuciban, amit aztán meg is nyertek. A következő hír az volt róluk, hogy egy fesztiválos koncertre igyekezvén súlyos balesetet szenvedtek, s nem "csak" megsérültek, de a banda egész cucca odalett, amit aztán Majka és mások, köztük Alex is egy nagyvonalú gesztussal összedobták nekik, így az összegyűjtött pénzt teljes egészében a dobosuk rehabilitációjára tudták fordítani, a maradékot pedig odaadományozták azoknak a szervezeteknek, akik a mentésükben részt vettek. Respect.
2023 októberében jelent meg az új lemezük, amely a 111 nevet kapta – a baleset a 111-es kilométerkőnél történt... Ezen a lemezen szerepel a BYE-BYE ALEX cimű dal ("nincsenek mentorok, itt nincsen byealex, nincsen média és nincsen kiskegyed"). Ha valaki nem tudná, Mehringer Marcell az X-faktor tizedik évadában tűnt fel – a mentora ByeAlex volt, aki ugyan most kiszállt a showból, de ő volt a tehetségkutató show történetének legsikeresebb mentora. A versenyzői közül többen tiszteletét tették ezen a koncerten, de Mehringerék voltak azok, akik egy minikoncertnyi lehetőséget kaptak egy-egy közös szám helyett. Ahogy szomszédom mondta az Arénában: nem kell sok idő ahhoz, hogy ezek a srácok önállóan behúzzák a Budapest Parkot. Szerintem sem, de ez már anno a Kobuciban is megfordult a fejemben. (Amúgy már jártak a Parkban a Halott Pénz vendégzenekaraként.)
Az átpakolós szünetben Metzker Viki tartotta üzemi hőfokon a hangulatot – amúgy mire ő a színpadra lépett, már simán be lehetett sétálni az Arénába, ezt egykori Koncert.hu-s szerzőnk, Görögh Atus mesélte, aki amúgy nemrég megénekelte a "soldout-jelenséget" – nem vagyunk cikkirigyek, ha gondoljátok, olvassátok el azt IS. Amúgy a DJ-set nagy megnyugvással töltött el, vannak dolgok, amik ebben a nagyon gyorsan formálódó világban sem változnak, léteznek még baseball sapkás-dzsekis dj-k és vannak több évtizede pörgetett slágerek, amikre a húszéves is ugyanakkora lelkesedéssel táncol, mint mi – 20 éve.
És akkor ByeAlex. Meg a Slepp.
Mondom, másodszor voltam életemben a koncertjükön. Először (2019.) is csak dühből, mert égett az arcom, hogy a Toy Dolls elbumlizik Kisvárdáig, aztán 300 ember kíváncsi rájuk, míg a szomszédos színpad előtt háromszor annyian csápolnak... Amikor a brit punkok befejezték a koncertet, átmentünk megnézni ByeAlexékat, és még egy jóízűt cinkelni sem tudtam, mert a koncert jó volt.(Amúgy a Toy Dolls azóta többször is tiszteletét tette nálunk, sőt, jönnek a nyáron is, Alsóörsre.)
Valójában nem is tudom, miért pont most, talán Márta Alex a faktoros kilépésével feloldódott bennem valami gát, mert szégyen ide-vagy oda, nem csak a sorbanállás ellen vagyok beoltva, hanem a tehetségkutató show-k ellen is – egyszerűen nem értem, hogy ma mi a létjogosultságuk, amikor világsztárok születnek a videómegosztóknak, a stream felületeknek és a mindenféle közösségi platformoknak köszönhetően (ld. pl. Billie Eilish), meg aztán a Koncert.hu FB oldalán nemrég az újdonságok között megmutattuk az egyik új számukat, és találtam valamit benne (a címe: Öregszünk), amire rá tudtam csatlakozni... :) A szervező Broadwaynek hála, ezúttal olyan helyen ültünk, ami tényleg méltó egy krónikáshoz – az orrunk előtt folyt minden, nem úgy kellett kikövetkeztetni meg utólag megnézni, mi történik a messzi távolban – utólag is köszi.
Az Aréna-koncerteket eddig rosszul értelmeztük.
Baráti társaságban is elhangzott, hogy mostanában aki nem lép fel az Arénában – vagy valamelyik hasonló izében –, az nem ember... Volt ebben valami cink meg rosszallás – de nem jó perspektívából néztük. ByeAlex koncertje döbbentett rá arra, hogy egy ilyen megabuli egyszerűen jár az előadónak – és a közönségének is. Az utóbbinak azért, mert a látvány és a koncepció (ha van) sokkal magasabb szintről indítja el az egészet, mint egy klub- vagy fesztiválkoncert esetén, és egyfajta köszönetnyilvánításként is értelmezhető az egész éves, évtizedes kitartásért. Mert munka van benne meg ötlet, és szólhat akár a pénzről is, de a saját szememmel megtapasztalhattam, hogy szombaton az Arénában nem igazán ez volt a lényeg.
Az előadónak meg azért jár egy ilyen cucc, hogy megtapasztalhassa, milyen. Milyen, amikor tervezel, kitalálsz, megvalósítasz, amikor durran, amikor fröccsen, amikor beterít, amikor futsz a közönség soraiban a másik színpadig, és loholnak veled a biztonságiak (Alex gyorsan fut...), amikor tízezer ember énekel végig egy koncertet, és akkor még a meglepiről nem is szóltunk, de fogunk. Őrületes, életre szóló élmény lehet ez egy zenekarnak, kívánjuk, hogy minél több magyar banda megtapasztalhassa, és soha többé nem húzzuk a szánkat, amikor újjabb aréna- vagy stadionkoncertről érkezik a hír.
Bye Alexék olyan vizuált pattintottak az Arénába (ide felraktunk pár fotót), hogy az ember újra tátott szájjal bámuló gyerekké vált, és nemrajongóként is el tudta kapni a lelkesedés fonalát. Amikor Mehringerék játszottak, már a színpadon voltak a "vörös sziklák", és ugyan az ember kimondta magában, hogy "marsbéli táj", de akkor még azt hitte, csak a saját asszociációs rendszere kapcsolt be. Aztán kiderült, hogy pont ez volt a szándék: a sztori szerint az űrhajójuk, amelyben mélyfagyasztásban utaztak a zenekar tagjai, felrobbant, de KIKO megmentette az életüket, és a zenekari tagokat tartalmazó űrkapszulák az Aréna színpadán landoltak.
KIKO (maybe) a fedélzeti computer avatárja volt – egy szkafanderba bújtatott cica, és az idegen csak sejtette, hogy neki valami különös szerepe van ebben a sztoriban, azt már a gébetűs barátunk súgta meg, hogy tényleg, hiszen Kiko Alex mentett, és sajnos elpusztult cicája volt, akinek az életért folytatott küzdelmét a komplett sajtó figyelemmel kísérte (nem is tudom, hogy maradt nekünk ki), és ugyanez a kontingens (+ a rajongók), siratta, amikor ezt a harcot a kis állat elvesztette. Alexben, úgy tűnik, mély nyomot hagyott a veszteség, mert a szkafanderes cicát magára is tetováltatta – és a nagykoncert egyik főszereplőjévé is tette, posztumusz. Az ilyen gesztusoktól már kész az ember, s a többi csak utána jött.
Ne várjatok kritikát, dalsorrendet, számról számra történő elemzést – nem lenne korrekt egy olyan szerzőtől, aki nem ismeri igazán a zenekart. Megpróbálom viszont azt a hatalmas szeretetet felidézni, ami a zenekart és Alexet az első pillanattól fogva az utolsóig körbeölelte. Lehet, ahogy Öregszünk, eltolódnak a hangsúlyok, és már nem az a fontos az "ítész" számára, hogy minden kiénekelt hang és akkord a helyén legyen, hanem az, hogy mi születik meg azon az estén – az emberek között. (Nem azt mondom, hogy ha fals lett volna az ének és szar a hangosítás, akkor is minden OK, ha szeretik a népek, de szerencsére nem volt az.)
Valójában az Arénában ByeAlex közönsége lépett fel, mely előadást a zenekar odaadással és remek látvánnyal kísért. A felső karéj meg a hátsó sorok általában passzívak, csak megfigyelői az eseményeknek (jó, volt már kivétel), de szombaton mindenki benne volt a közepében: olyan kórusművek szólaltak meg, hogy beleborzongott az ember. Ha megpróbálnánk tipizálni a zenekar közönségét, az nagyon hosszú ideig tartó meló lenne – nulla eredménnyel, mert annyira színes a társaság, korban és megjelenésben is, hogy lehetetlen lenne egyetlen fiókba beletuszkolni őket: a közös az bennük, hogy Alex zenéje és szövegei mindegyiküket megszólította valahol és valahogy, a személyisége pedig csak erősített ezen a köteléken – egy szóval: szeretik. Nem is kicsit.
Így eshetett meg, hogy amikor a koncert közepe-vége felé felcsendültek a Bocsánat első hangjai, ezernyi A4-es papír emelkedett a levegőbe, "Köszönjük, hogy vagytok nekünk!" felirattal. Leírhatatlan látvány volt oldalról is, hogy a színpadról milyen... csoda, hogy a frontember egyáltalán meg tudott szólalni. De ahogy megtette, az tök természetes volt – ez az este újra bebizonyította, hogy egy őszinte sztár, amiből azért egyre kevesebb van, és ami még ennél is fontosabb: önazonos. Nincsenek színjátékok, a sikerért megírt forgatókönyvek. Lehet a kívülállónak a zenéjét szeretni vagy nem szeretni, a Bye Alex-figurát imádni vagy utálni, igazából az a fontos, hogy amikor tele van egy aréna, akkor viszi-e magával a közönségét vagy sem. Ő ráadásul hozta is... :)
Ebben a bazi nagy szeretetben osztoztak a vendégei is : T. Danny, BSW, Luca, Filo, Marics Peti – nagyot buknék a vizsgán, amelyen számot kellene adnom róluk, egyedül Lábas Viki volt az, akit igazán ismertem közülük, a duettjük az egyik csúcsa volt az estének, annál is inkább, mert Viki ruhaszínét a kivetítőket beborító látványhoz igazították, profi :)
Elhangzottak természetesen a nagy slágerek, hol zenekari, hol – egy másik színpadon elkövetett – egy szál zongorás előadásban. A kémia akkora volt, hogy robbantak a lombikok. A meglepő az volt, hogy egy ilyen felfokozott hangulatú estén Márta Alexnek volt bátorsága ahhoz, hogy egy nem is olyan rövid, afféle köszönő beszédet mondjon a közönségnek, azon a részen, amelyhez elérkezve a zenekarok többsége apait-anyait belead a csörömpölésbe, hogy a nagyérdemű ezekkel a hangokkal távozzon a teremből, és még a metrón is azt hallja. Alex csörömpölés nélkül zárta le az estét, és ebben is volt valami mélyen emberi.
Ez egy igazán transzparens koncert volt: tökéletesen megmutatta, hogy ha van ötlet, és van meló a megvalósításában, rengeteg, akkor az hatalmasat tud ütni, és azt is, hogy ha egy zenekart igazán szeret a közönsége, és nem csak divatból emeli fel az ötperces hírnevek színpadára, akkor ez a közösség nagy dolgokat képes véghez vinni, és még azt is elvarázsolja, aki igazából soha nem járt ByeAlex koncerten, vagy csak egyen, abból is dühből...
Bye Alex, Bye Alex és a Slepp, Aréna
Szólj hozzá!