Édesség ínyenceknek – Caramel: ilyen volt a nagykoncert az Arénában

15 éve az egész ország egy végtelenül szerény, a színpadon megmosolyogtatóan suta, ám a hangjával annál frappánsabban bánó fiatal srácnak drukkolt a tévé előtt. Pontosan tudom. Hiszen fanatikus zenei tehetségkutató-nézőként engem is hétről hétre odaláncolt a képernyő elé, én pedig sokezredmagammal együtt megbabonázva küldtem az SMS-hegyeket, hogy segítsem elindulni őt zenei pályáján.

Persze, akkor még egyikünk sem sejthette, hogy másfél évtized múlva találkozunk még az Arénában, ahol ő már befutott sztárként énekel, én pedig újfent csak rácsodálkozom istenadta tehetségére. Nem hiszem, hogy benne különösebb nyomott hagyott a Valentin-napi „randevú” velem. Fordítva azonban ez a szerény, kedvességéből semmit sem veszítő, ám szemmel láthatóan sokkal rutinosabb, előadói tárházában és ízlésében is kiforrott művész annál inkább mély hatást gyakorolt rám.

Minden szempontból rendhagyó este volt… Életemben először vittem 7 éves fiamat az Arénába, Carameltől pedig nem kevesebbet vártam, minthogy szögezze a székbe ezt a túlmozgásos sajtkukacot több mint kétórán át, és közben varázsolja el, sőt, inspirálja is, hogy egyszer talán belőle is sikeres zenész válhasson. Többszörösen izgatott voltam tehát, amikor beléptünk a lelátóra, hiszen anyaként újabb mérföldkőhöz érkeztem: az élő nagykoncertek világába készültem bevezetni a kisfiam. Egyáltalán nem volt mindegy nekem sem, hogy hogyan sikerül Caramel szimfonikus nagybulija...

Térjünk is vissza hozzá, helyesebben a köztünk (Caramel és én) lévő relációhoz. És most nem leszek népszerű…

Nem szeretem, ahogy Caramel énekel.

Mielőtt még megfognád az első kezedbe kerülő tárgyat, és hozzávágnád a képernyőhöz, engedd meg, hogy kifejtsem a fenti mondatot.

Az általa képviselt éneklési technikát nem kedvelem. Ez a hajlítgatásokkal teletömött, többnyire túldíszített stílus sok nekem, mert úgy érzem, a hajlítások „megzabálják” a dallamot, az is előfordul, hogy miattuk a melódia értelmezhetetlenné válik, és ettől az előadó válik számomra öncélúvá, aki minden fajta alázat nélkül a dal kárára fitogtatja vitathatatlan énekléstechnikai fölényét. Igen, velem szemben meglévő fölényét is, hiszen énekesnőként fele ennyi hajlításra is képtelen lennék, mint ő, ezért joggal gondolhatod, és talán így is van, hogy a hozzáállásom a stílus iránt valamelyest irigységből is fakad. Ám ez nem befolyásolja a tényt, hogy nem szeretem, ha például egyetlen hosszú „á” hangzó is akár négy-öt-hat vagy isten tudja, mennyi zenei hangból áll.

A következő kijelentésem sem fog hozzátenni a pozitív megítélésemhez:

A „Szállok a dallal”-on és a „Lélekdonor”-on kívül egyetlen Caramel dalt sem ismerek. Nyilván hallottam mást is, de nem tudnám felidézni például a címét.

„Akkor mi a hóhérnak mentél el a koncertjére?” – merülhet most Benned fel a kérdés joggal.

Két válaszom is van: egyrészt, mert meghívtak. Másrészt, mert – ahogy a bevezetőben is írtam – halvány emlékeim még voltak arról, hogy pályája legelején ez a fiú minden stílussal szembeni viszolygásom ellenére képes volt elvarázsolni annyira, hogy adásról adásra várjam őt. Egészen egyszerűen kíváncsi voltam hát, hogy mi lett belőle, hová jutott, titkon pedig azt reméltem, hogy hű maradt ahhoz az úthoz, amelyen anno elindult.

A pénteki koncerten pedig minden körülmény adott volt, hogy ő kitegyen magáért. Egy remek popzenészekből álló együttes mellett egy hatalmas szimfonikus zenekar (Budapesti Primarius Szimfonikus Zenekar) kísérte őt ezen az estén egy Erkel Ferenc-díjas „nagyágyú” (id. Malek Miklós) vezényletével. A dalok a Liszt Ferenc-díjas Zsoldos Béla kifinomult hangszerelésében szólaltak meg. Három fantasztikus énekesnő (Palya Bea, Tarján Zsófi és Nagy Bogi) valamint Szemes Máté színművész is színesebbé tette a műsort.

A kristálytiszta hangzás, a látványos háttéranimáció, a lézershow és a hipermodern fénytechnika is tökéletes lehetőséget teremtettek egy valóban felejthetetlen koncerthez. A stáb minden tagját helyszűke miatt nem sorolnám fel itt, az érdeklődők kedvéért azonban ide kattintva elérhető a teljes lista. A lényeg, hogy ők mindannyian valóban kitettek magukért. De mindez mit sem ért volna, ha a „főhős” nem teszi oda magát.

Most, hogy minden előzményt és körülményt tisztáztunk, jöjjön a jubileumi buli utáni véleményem:

Caramel imádnivaló.

Ha itt és most befejezném ezt a cikket, akkor is valós és teljes lenne. Ám az arányok igazságtalanul eltolódnának a bevezető gondolatok felé, ezért mégis kifejteném, hogy mitől csapott át a szkepticizmusom rajongásba.

Caramel alázatos. Hajlítgatások ide, túldíszítettség oda, minden egyes mozdulata – legyen az egy fintor vagy a lüktetés az ereiben – a muzsikának alárendelt, a zenéért van. Nála a hajlítás csöppet sem a magamutogatás eszköze, csupán a mód, ahogy a dallam „kigurul” a lelkéből. Tudom, hogy hülyén hangzik, de mit csináljak, ha így van…

Caramel aprólékos. Koncertjének minden egyes pillanata gondosan megszerkesztett volt, ami a spontaneitást egy kicsit megölte talán, ugyanakkor a nagyzenekari kíséret mellett szükségszerű is volt.

Caramel tűpontos. Őszintén irigykedve írom: egész buli alatt egyetlen hamis hangja nem volt, pedig, mint azt már feljebb tisztáztam, ő maga kategóriákkal több hangot énekel egy dal alatt, mint egy magamfajta, „átlagos” énekes akár egy éven át. Ezért még szerethetőbb volt, amikor bizonytalanul a közönségének szegezte a kérdést: „Nem vagyok hamis?”

Caramel tehetséges. Bár a koncerten a sajátjain kívül felcsendült pár más sláger is, így a „Jégszív” Lerch Istvántól vagy George Michael-től az „As”, a munkásságát illető hiányos ismereteimből fakadóan előfordulhatott volna, hogy a számomra kevésbé ismert dalainál alábbhagy a lelkesedésem. De nem így történt. Tényleg minden nótája kellemes, dallamos, mély gondolatokra épül és azt bizonyítja, hogy Caramel dalszerzőként is és előadóként is remekül megállja a helyét.

Caramel vérprofi. Még akkor is, ha a második számban lelkes lámpalázában elfelejtette a zenei kiállást és néhány taktust tovább énekelt. Ezzel is csak azt bizonyította, hogy mennyire emberi sztár ő, aki egyáltalán nem szállt el magától, sőt még izgul is.

És, ha már itt tartunk, lássuk, milyen ő a szakmai szempontokon túl!

Caramel kedves. Lehet, hogy magabiztosabb lett az elmúlt tizenöt esztendő alatt. Az is lehet, hogy gazdagabb. Dundibb. Családosabb. Sikeresebb. Egyetlen dolog azonban nem változott. Az a legbelülről jövő, őszinte kedvesség, ami mindig ott bujkál a tekintetében, és ami minden nézőhöz eljutott péntek este. Mindenkihez, az Aréna legtávolabbi pontján ülőhöz is.

Caramel vicces. Minden egyes sztoriját finom iróniával szövi át, így ha ő mesél a gyerekkoráról, nem egy nehéz sorból való cigány fiú történeteit hallhatjuk, aki viszonylag korán távozott a szülői házból, hanem egy nagycsaládban, szeretetben, ám rendhagyó zenei nevelésben felcseperedő művészét.

Caramel bőbeszédű. De vicces. Ezért az sem baj, hogy bőbeszédű.

Caramel őszinte. Dalaiban éppúgy, mint előadásmódjában vagy történeteiben. Talán ez tehetett róla, hogy az őt valóban a legnagyobb művészek közé emelő „Lélekdonor” című dala közben nálam bizony eltörött a mécses. Talán a szimfonikus hangszerelés tette… Talán maga a fantasztikus dal… Talán az, hogy a fiam is velem volt… Talán Caramel hihetetlen előadásmódja… Vagy mindez együtt… Nem tudom, hogy csinálta, de életemben most először történt olyan, hogy az előadót egy arénányi távolságból is ennyire közel éreztem magamhoz, és sosem felejtem el.

Végül, de nem utolsó sorban… Caramel ember maradt.

Méghozzá végtelenül szerethető ember. 15 évnyi töretlen zenei hírnév után is. Ezért sikerülhetett neki, zenésztársainak, a szimfonikus zenekarnak és az egész stábnak egy fantasztikus koncertet összehozni a jubileum alkalmából. Egy olyan bulit, amire joggal lehet büszke és még jó pár évig emlékszik mindenki, aki csak ott volt.

És, hogy mi lett a fiammal és az ő zenei inspirálásával? Legyen elég annyi, hogy péntek óta, azaz két teljes napja folyamatosan, mindig és mindenhol Caramelt hallgatunk…