Ez jutott az eszembe. Nem akkor, amikor meglepődésemre a Zichy-kastély kapujában állt a sor vége, hanem később, amikor már szólt a zene, és az első pár sornyi, feszülten figyelő és lelkesen hallgató ember mögötti teret nemes egyszerűséggel kocsmazaj töltötte be - versenyre kelve a színpadról szóló világhíres muzsikával.
A Kobuci nem efféle koncertekhez szokott. Itt - és a szabadtéri bulihelyeken mindenhol - általában nagyobb a hejehuja, a csörömpölés, az előadók kommunikálnak a közönséggel, oldottabb és fesztelenebb a viszony minden interakcióban. Nem kelt tapintható feszültséget egy gerjedő hangszer, még a csaposok hangja, az edények, a poharak zörgése, no meg az ételszag sem tűnik fel a nagy zsivajgásban és pörgésben - nem úgy mint szombaton este.
Pedig Lajkó Félix fellépett a Kobucit jelentő deszkákra, és adott egy csodálatos koncertet.
Sem a hely, sem ő nem felelős azért, hogy bizonyos kényes ízlésű szerkesztőcskéknek ez a dolog nem jött be. Sztem egyszerűen nem volt oda való, sem ő, sem a zene, egészben meg pláne. A zenei élvezet szempontjából talán nem érdemes efféle helyeken felléptetni a formációt, Lajkó nem koncertzenész, vagy de, csak nem úgy. Hirdetni sem kellett volna azzal, hogy citeraparti, mert ez félrevezető hangulatkeltő kifejezés, bár a kassza szempontjából minden bizonnyal működött. Ráadásul ez utóbbi tényt, mármint hogy citera, sokan figyelmen kívül hagyták, és a hátsó sorokból fel-felhangzott a hegedűűűt!!! felkiáltás.
Ami azért volt vicces egyébként, mert Lajkó Félix úgy nézett ki, mintha a Tücsök és a hangyák című meséből lépett volna elő, nem hangyaként... Attól a pillanattól fogva, hogy fellépdelt a színpadra, létrejött egy különleges, egyestés zenei bolygórendszer, amelynek ő a középpontja, és a többi égitest - remek zenészek, saját karakterrel, hangszerrel, jelenléttel és tudással - körülötte keringett.
Nézzétek meg a fotókat, egyszerűen alig volt olyan pillanat, amikor a többiek nem őt nézték, olyan koncentrálással, hogy a külső szemlélőnek szinte belefájdult a szeme. A koncert előtt ismerősökkel a lajkós emlékeinket elevenítettük fel, egyikük számára az A38-as fellépés volt a legemlékezetesebb, amikor a kísérőzenészek egy pillanatra sem vették le a szemüket Lajkóról, s szinte beleizzadtak a nagy igyekezetbe.
Nos, ez a másik profi csapat egy igen jó albumot hozott létre - Erdő... nem, mező... vagy rét? - kértem nagy zavarodottságomban kifele menet a cédét. A Mező egy igen különös zenei világoz közvetít, melyben a citera a főszereplő. Mint a beharangozóban említettem, anno citeráztam én is, illetve csináltam valami olyasmit, aminek ehhez a hangszerhez köze volt, de a Sárga csikó, csengő rajta kozmikus messzeségben van mindattól, amit szombaton hallottam. Mindegyik szám külön film, külön felkavaró élmény. Ahogy sejteni lehetett, Lajkó Félixnek sikerült átlényegíteni a hangszert, ezzel együtt megszabadítani a folkzenés sztereotípiáktól. Most versenyt hallgatom a nagyothalló szomszéd bácsi miseközvetítésével. Az enyém jobban szól.
Szóval, szeretném még egyszer meghallgatni ezt a zenét, amelyet ez a szervesen összekapcsolódó és ennél fogva kissé zártkörű társaság létrehozott a különc zseni vezénylésével. Kocsmazaj, kiabálások, ételszag nélkül, ahogy egy listavezető tücsöknek az jár.
S feleletül egy kérdésre, hogy mi is az a világzene, per pillanat azt válaszolnám, nagyjából és egészében az, ahogy Lajkó Félix egy harmincéves citerán játszik.
Szólj hozzá!