A London Clapham negyedében található The Grands egy igen érdekes hely, immáron 100 éve áll a zene és a szórakoztatás szolgálatában, és szerencsére, ez idő alatt senki sem akarta aktualizálni a belsejét annyira, hogy elveszítse a hangulatát: budoáros-vörös textil kárpitok, szőnyeg, színház-szerű elrendezés páhollyal, karzattal. Pont olyan, mint a Bataclan, állapítottuk meg, és lopva körbenéztünk, merre van a menekülési útvonal.
Egy estére átitatta a falakat a magyar érzés, amit a kanyarban mért, de mindenhol érezhető lecsó (nem Lecsó!) és pörkölt illata még tovább fokozott. (Nem kóstoltuk, jó volt?) Azt pontosan lehetett tudni, hogy itt gyakorlatilag bármit csinálhat a Kispál, imádni fogják, mert hát nem mindennapos vendég ebben a városban egy magyar kultzenekar, úgy kell, mint egy falat kenyér. Noha London egy zenével átitatott város, mert minden sarkon ott muzsikál egy utcazenész, és nem azt tolják, amit a Flórián aluljáróban az a szegény gitáros gyerek... Azt mondják, errefelé zsűrizik, ki zenélhet az utcán, s úgy tűnik, az ítészek értenek hozzá, mert le-leesett az állunk egy-egy utcai produkciót meghallva. (Javasoljuk Budapest városvezetésének is a dolgot: iszonyú jó hangulatot is varázsol az utcákra.)
A Koncert.hu nem közöl koncertkritikákat, csak szubjektív beszámolókat. Ebből is van rendre sértődés. Ez most azért is fontos, mert a fent említett londoni utcákon megtett 45 ezer lépéssel a lábamban egészen másként érzékeltem a dolgot, mint mondjuk az, aki meló után ereszti ki a gőzt, ráadásul a hónapok alatt beszorult magyar gőzt. Nem is a dühöngőben álltuk/táncoltuk végig a bulit, hanem a karzaton, hol elnyúlva a bőrrel bevont pamlagon, hol a korlátnál énekelve-topogva, ami, valljuk be, elég nyugdíjas tempó, és teremt némi távolságot az eseményekkel.
Ebből a távolságból a koncert első fele a "nemértem" kategória volt. Lovasi számomra érthetetlenül sokat beszélt két szám között, helyenként hülyeségeket, a szomszédom meg is jegyzete, hogy "fogd már be, és zenélj...". Kínosan hosszú fogalom-magyarázatokba állt bele, elemezgette a disszonáns, a hasnyálmirigy és a nemzettest szavak jelentését, és azt, hogy a Dióssy valójában nem Ákos, hanem Dezső. "Köszönöm szépen, vagy, ahogy mondják röviden: köszi!". "A yeah angolul a magyar igen". Meglehet, persze, hogy ezek a poénok csak a karzaton pihegő nyuggereknél nem ültek.
Elég sokszor elhangzott, hogy ami jön, az egy szar szám, de azért eljátsszák (nem azok). Egy ilyennél ittam meg a második viszkimet, ami már csak azért is volt jelentős fegyvertény, mert ritkán teszek ilyet, ráadásul bazidrága volt (5 font). A színpad előtt csápolókon ebből természetesen mi sem látszott, de az azért igen erősen érezhető volt, hogy a koncert felénél elhangzó Etetés robbantotta be igazán a bulit. Az egész épület megemelkedett az elképesztő kórustól, írjuk a fáradtság számlájára: könnyek szöktek a szemembe a közönségtől. Úgy szólt, mint egy himnusz, a magukat egyébként halálra dolgozó külföldi magyarok himnusza, ha szabadjára akarom magamban engedni a pátoszt, amit egyébként utálok (ez olyan lovasis, nem?). Lovasi mintha észre sem vette volna, kitartóan variálta kedvére a dallamot, én a helyében egy pillanatra befogtam volna a számat, és a népre figyeltem volna, de lehet, hogy elsírta volna magát, és az meg már milyen. Onnantól fogva egyébként beindult a klasszik pogó, amit én még Kispál–koncerten nem is láttam, vagy nem emlékszem, mert az utolsó koncertem a szigetes búcsúbuli volt.
Szóval, néha az volt az érzésem, Lovasi túl sokat énekli a Budapest Bárral a bandibácsisat (Drága kicsi szilvafácska...), mert áthozta a dödögést, a túlhajlítgatásokat és a fura intonációt. Helyenként széttrollkodta a dalokat. Az is megfordult a fejemben, hogy a zenekar valójában unhatja a saját számait, mert szarrá effektezték némelyiket, és a zenei poénok sem mindig ültek, gondolok itt a Vackolj belémre, melynek a végén a közönség egy gigantikus közösségi sóhajjal szokta elrebegni a címmel azonos szépséges mondatot, amit a londoni verzióban a "Boys don't cry" helyettesített. Viszont beesett egy Sicratman-betét (Evvel a dalban mondom el), ami vicces volt, és a szokásos Final Countdown-memorial is helyén volt a Kicsit hadd-ban.
(Itt jegyezném meg, és vitatkozzatok velem, hogy egy-egy rajongó közönség pont leszarja azt a 10-20-30 évet, amióta a bandája a színpadon áll, ők nem unják a számokat, és általában úgy szeretik 10-20-30 évig, ahogy azt annak idején meghallották. A Kispálnak brutálisan jók a szövegei, a dallamai, kár újravarrni őket – úgy jók, ahogy vannak.)
Szóval, az Etetés után felfelé ívelt a koncert, és a közönség több volt, mint hálás... kívánok mindenkinek ilyen hiperlelkes hallgatóságot. A helyi erőkre jellemző (tök jó fejek például a rendőrők, ezt többször is tapasztaltam), hogy a srácot, aki deréktól fölfele a levegőben csápolt az erkélyről, csak egy szelíd mozdulattal figyelmezettték – a saját testi épségére. Ebben a "szövegkörnyezetben" külön gellert kapott az I like Gemenc két sora: "Külföldi munkavállalók, akik ma még a parkban alszanak" , és Lovasi is megjegyezte: " Ti vagytok azok a magyarok, akik a legtöbbet dolgoztok...". Volt szerencsém magyar munkavállalókkal találkozni, és ami a nem reprezentatív mintámat jelenti, igaza is volt, és persze a közönség is értékelte a mondatot.
A koncert végére mintha végre elért volna a küzdőtéri hangulat a színpadra is, gyönyörű és tökéletes volt a befejezés, noha a levezényelt tapsrend miatt az is megfordult a fejemben, hogy Lovasi agyára nem csak a szilvafácska ment, hanem a Vígszínház is. De a Hang legyen és fény szinte megrendítően szólt, és amikor megköszönték a közönségnek az elmúlt három évtizedet, megint a zsebkendőmért tapogattam, mert hát, fiúk, ez tényleg szép volt...
Rengeteg koncertet végig üvöltöttem, volt köztük rutinosan jó és kiemelkedően ütős: például az a PAFE-s koncert (emlékszik még erre a fesztiválra valaki?), amikor a frontember láthatóan tökrészeg volt, de úgy tűnik, a piától támad az igazi humorérzék, mert oltári emlékezetes buliként él az emlékezetemben. Nem emlékszem például olyan fesztiválos koncerte, ahol Lovasinak ne hangolódott volna el a gitárja, és olyanra sem, amikor Kispál András mosolygott volna – Londonban ezt is megérhettem.
A kezdeti döcögés ellenére boldog vagyok, hogy ott lehettem ezen a londoni bulin. A zárószám az Eltalált állat volt, tudjátok, ami úgy kezdődik, hogy "Csak a szerelmes lányok, őrzik csak a lángot...". Szerintem abban mindannyian megegyezhetünk, hogy nem csak ők. Azt nem mondhatom, hogy viszlát, de kösz a halakat!
A koncerten elhangzó számok (Ugye, hogy nem szarok?):
Tiszai p.u.
Extra Light
Mialatt az ég
Kapcsolj le mindent
Éjjel, álmomban
Küldi a megoldást
Menjél messzebb
Kicsit hadd
Van-e nálatok alkohol
Ippon lite
Iszonyú lassú
WC-n sírni
Az emberek megértik
Az autóm és én
Etetés
Csiga
Vackolj belém
I like Gemenc
Egy fiú ágyában
Csillag vagy fecske
A zene mindig megvigasztal engem
Nem fáj
De szeretnék
Még egyszer
Ha ez a vég
Csak hang legyen és fény
Eltalált állat
A fotókért elnézést, azok tényleg szarok, de a kézipoggyászba már nem fért bele a fényképezőgép.
Kispál és a Borz, London
Szólj hozzá!