Így egy bizonyos: a beszámoló nélkülöz minden elfogultságot.
A megszokotthoz képest az Aréna négyzet alakú dühöngőjének mindössze az egyik hosszú oldalán voltak ülőhelyek, előtte a küzdőtér, az előtt meg a színpad. (A megszokott, ugye, hogy az egyik – rövid – végen van a színpad és három oldalról vannak ülőhelyek.) Ahogy felmértem, a rendelkezésre álló ülőhelyek úgy, ahogy megteltek, a dühöngő kb. háromnegyedig. Vagyis két lehetőség van: vagy nem eléggé ismert Magyarországon a fellépő három zenekar, vagy a nagyon gazdag nyári koncertszezon után elfogyott a közönség pénze.
Az viszont tény, hogy mindazok, akik nem olyan tájékozatlanul mentek a koncertre, mint mi, azok hihetetlenül lelkesek voltak. A közönség átlagéletkora nagyjából a fele volt a mi négyesünk átlagosan ötvenkét évének. Ez nem rettentett el minket, mert csak öregek vagyunk, de nyitottak.
A színpadkép a két látott koncerten – az első zenekarról (Mothica) a Tücsök-béli örömteli viszontlátás miatt lemaradtunk – gyakorlatilag ugyanaz volt a látvány. Nemesen egyszerű. Semmi tűz, semmi füst, semmi színpadi gépezet. Hátul dob, elöl meg csak a zenészek. A hátuk mögött meg kinek-kinek a maga logója, mert mindkét együttesnek van ilyen.
Illetve hazudok: a Black Veil Brides-nak ( a továbbiakban BVB) volt két színpadi sámlija. Nem tudom másképpen hívni, a szerk. is így nevezte meg őket, amikor a koncert után megbeszéltük, amit láttunk és hallottunk. Sámli, mert dobogónak nevezni túlzás őket. Olyan maximum másfél négyzetméteres, kábé nyolcvan centi magas izék voltak, amikre a háromból két gitáros látványelemként időről időre felpattant. Hogy ki volt méltó erre, azt minden bizonnyal a zenekaron belüli hierarchia, a pillanat hevülete és/vagy a gyorsaság döntötte el.
A fények rendben voltak, semmi gigantikus magasság, semmi pokolbéli mélység, olyan manapság már elvárható volt minden. Illetve, a Halestorm-koncert alatt többször alkalmazták a vakító/vallató fehér fény kivetését a közönség arcába bele, ez egy idő után azért kellemetlenné vált. (Konkrétan nem láttam az első két számot. Meg semmit. a szerk.)
H a l e s t o r m
Az együttes 1997 óta létezik, tehát nem újoncok a rockporondon. Nem ontják a lemezeket, eddig öt stúdióalbumuk, egy koncertlemezük és egy SP-jük jelent meg. A legutóbbi Back from the Dead címmel tavaly, 2022-ben. Tavaly is jártak nálunk a Mammoth WVH és az Alter Bridge társaságában.(Erre még visszatérek később.)
Már amikor belehallgattam, kik is ők, az első számnál feltűnt, rögzült és úgy maradt, hogy az együttes énekesnőjének, frontemberének valami elementáris rockhangja van. Elisabeth „Lzzy” Hale-nek hívják. (Nem kihagytam ki a becenévből az i-betűt, így írja.)
Stúdiófelvételt hallgattam. Ami nem azonos a valósággal. A valóság jobb, erősebb, dinamikusabb, elképesztőbb.
Eleve úgy kezdődött a koncert, hogy Lzzy már a színpadon kívül énekelni kezdett (Raise Your Horns) úgy minden nélkül, majd bejött, és ugyanúgy, zene nélkül folytatta. Már amit akkor kaptunk igen ígéretesnek mutatta, mi ránk vár. Arról nem beszélve, hogy a hölgy nyakában egy gitár is lógott, jelezve, hogy nem csupán a torkát fogja használni. Aztán az acapella átváltott az egyik legslágeresebb, ütős dalukba (I Miss the Misery). Jó kezdet. Valami ilyesféle: a Halestorm gyakorlatilag Lzzy kísérőzenekara. S ami az együttes legfőbb erőssége az a gyengesége is. Egyfelől, mert ahogyan a barátom fogalmazott:
– Ha a csajt kiveszed az együttesből, utána nem marad semmi.
Ezzel arra utalt, hogy a Halestorm muzsikáját egyértelműen Lzzy hangja és előadásmódja emeli ki az átlagból. A hölgy hihetetlen energiákkal él a színpadon. Elsősorban az a hihetetlen, amit a torkával produkál, s ahogy mindvégig bírja ezt a produkálást. Mert Lzzy teljes torokból, meg még egy kicsit többől énekelt. Amit mindvégig elkerekedett füllel hallgattam, hogy ilyen lehet.
Azonban, nem tudom hányadik számnál feltűnt, hogy de jó lenne, ha nem énekelni ennyire. Hanem csak úgy, nem tele torokból, hanem a saját, normál hangján. Azt hiszem, ez a hatodik számnál (Familiar Taste of Poison) következett be. A dalt úgy a háromnegyedéig Lzzy a sarkán ülve énekelte. (Az jutott eszembe erről, hogy nem jó a szeretkezést orgazmussal kezdeni. Vagy ha igen, akkor folytatni kell máshogy a következőig. És pláne nem állhat csak orgazmusból. Ha érted, mire gondolok...)
S itt tűnt fel még valami. A dalokat egyértelműen elsősorban a hölgy hangja adja el, ld. fentebb. Nem önmagukban frenetikusak, hanem az énekhang teszi figyelemre méltóvá őket. Vagyis nem a kompozíció, nem annyira a hangszeres tudás, megoldások. Emiatt mondta a szerkesztő kolléga, hogy "szerethető banda".
Szokott szarkasztikusan fogalmazni. Tud is. Nem tréfált azzal, amit mondott, a Halestorm tényleg szerethető. Jó hangulatot okoz, oda kell rá figyelni. De nem katartikus. Ehhez hiányzik valami. Azt hiszem, leginkább a dalok kompozíciójából.
"Na, ő tényleg ott volt, nem mindennapit művelt" – mondta barátom a dobos, Arejay Hale szólójára.
Tényleg nem volt mindennapi. Eleve az nem mindennapi, hogy manapság egy rockkoncerten hangszeres szólóra vetemedjen egy formáció. Aztán, hogy egy rockdobos karibis ritmusokkal fogjon bele a legalább ötperces szólójába. Aztán az sem, hogy a szólót – hogyan is fogalmazzak –, tapsolható ritmusokkal töltse meg. Tudod, amire meg is mozdulsz, és nem csupán azt próbálod meredt szemekkel kideríteni, hogy vajon hány keze van a pasinak. S még bohóckodásra is jutott ideje...
Mindezzel együtt bólogattam arra, amit kaptam, láttam és hallottam. Valóban szerethető a Halestorm. Na, akkor meg is hallgatom sorban a lemezeiket, kronologikusan visszafelé.
Az együttes tagjai:
Lzzy Hale – ének, ritmusgitár, billentyűs hangszerek
Joe Hottinger – szólógitár
Josh Smith – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Arejay Hale – dobok, ütősök
A koncert dalainak a sorát itt nézheted meg.
B l a c k V e i l B r i d e s
A zenekar legutóbbi, 2018-as Vale című albumát többször meghallgattam, mielőtt eljutottunk a koncertre. Belehallgattam többe is, de ez fogott meg leginkább. Vagyis a BVB-től többet vártam, mint a Halestormtól.
Azt már tudtam, hogy az énekes, Andy Biersack hangterjedelme meg sem közelíti Lzzyét. (Cserébe a Revolver beválasztotta a „100 legnagyobb élő rocksztár” listára, Axl Rose, Ozzy Osbourne és Gene Simmons mellé – aszerk.) De hát Hobót is már majd' ötven éve szeretjük. A rockzenében, tudjuk jól, nem minden a hang és a hangszeres tudás.
Az első két számot, amit a BVB eljátszott, nem ismertem. Most sem ismerem. Mondom, miért.
A koncertjegyek árai az égben vannak, stadionos koncert húszezer forint alatt már tulajdonképpen nem is létezik. Ezért is elképesztő, amit mostanában többször is tapasztaltam a hangosítás terén. Értem én, hogy nem egyszerű dolog a mindenféle alakú, kiképzésű arénákat, stadionokat belőni, úgy, hogy mindenhol pöpec legyen, ami hallatszik. Olvastam interjút hangmérnökkel, aki magyarázta is miért. Többek között, hogy egészen máshogyan szól minden egy üres, egy félig teli vagy egy fullos csarnokban. És amikor belövik, nem lehet tudni, mennyien lesznek... Ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem. Megértem. Csak már bocs', de fizető közönségként lesz@rom.Ha fizetek, nem keveset, akkor minőséget várok a pénzemért. Én, a közönség megteszem a magam részét, elvárom, hogy a szerződés másik végén levők is tegyék meg a magukét. Ha nem képesek rá, akkor szerződést szegtek. Pont. Valahogy nem tudom elfogadni, hogy egy koncert élvezhetőségének zsákbamacska-kategóriának kell lennie. S ha nem sikerül a hangosítás, hm, na bummm, én, a közönség így jártam, ilyen az élet.
A BVB úgy szólt szarul, ahogy volt. Nem vacakul, nem rosszul, nem csapnivalóan szarul.
Lehet, hogy csak ott, ahol mi ültünk (volt már ilyen az MVM Dome-ban is: nekünk fájt a basszus, nem hallatszott az ének, máshol ülők meg azt mondták, cd-minőségű volt), de má' bocs' megint, engem az nem érdekel, hogy Kovács Ede és Szabó Lukrécia mit tapasztal a másik szektorban, én ott akarom jól hallani, ahol ülök.
És most visszamennék a fentebb belinkelt koncertbeszámolóra, amelyben a kolléganő ezt írta anno:
"... én bizony bejártam az egész küzdőteret, keresve, hogy hol találok olyan részt, ahol a színpadról hallatszó zene nem visszhangosan és/vagy késleltetve szól. Ahhoz képest, hogy nem a nagyszínpados változat volt, furcsa volt ez a többszörösen disszonáns hangzás bizonyos helyeken."
(A szerk.megjegyzése: most is olyan volt – mint amikor véletlenül 2 YT-videót indítasz el, és másodpercekig nem érted, mi szól. Csak itt ezek nem másodpercek, hanem nagyon is értékes, hosszú percek voltak.)
Teszem hozzá, azt a két videót is valami gyehenna rendszeren keresztül hallgatom. Mert ha jó szól, hát kihallom, ha el tudom különíteni, amit ki akarok hallani. De az énekes végig alig hallatszott. S nem csupán az első két számban csúszott így szét a muzsika, hanem végig ilyen volt.
A magam részéről úgy a második szám közben távoztam volna, élvezhetetlenség okából. Aztán a harmadik számnál mintha valami helyreállt volna, de lehet, hogy csak azért, mert az ismertem (Wake Up). Aztán megint elment az egész a fenébe. S ez így véges-végig.
Valahogy furcsa volt az egész. A sámlin túl is.
Már a kezdet is... Sötét színpad, muzsika felcsendül... Egyértelműen felvételről. A setlist.fm-ről tudom: Opening Title (Theme From Sweeney Todd) a címe, és egy Stephen Sondheim nevű úriemberhez kötődik. Hogy ki ő, és mi ez a muzsika, nem tudom. De nem volt rövid.
– Véletlenül Hans Zimmer koncertre jöttünk? – vigyorgott a szerkesztő kolléganő.
S amikor elkezdődött a tényleges koncert, nem éreztünk, hogy bármi az Openinghez kapcsolná a koncertet, de ha a kigyúrt BVB fanok tudják, miért eme választás, kérjük, írják meg nekünk.
Aztán furcsaság még – rockkoncert persze – a látvány is. Egyfelől ezzel technikailag baj nem volt. Erről fentebb írtam. Nem nyűgözött le, nem vágott a földhöz, de nem volt vele baj.
Naná, hogy van olyan zene, hogy egy-két hatvan wattos izzó is elég hozzá, és zeneileg messze überel egy Rammstein-bulit is (mondok példát: Mandrake Moon, Android, Colosseum, Riverside vagy ami már nem lesz: Török Ádám és a Mini. Az sem baj, ha a zenészek színpadi mozgása megtervezett, van ilyen cirkusz is (pl.a KISS). A BVB esetében volt bőven mozgás a színpadon, rohangált az énekes, rohangált a három gitáros. Csak éppen azért rohangáltak, hogy ne legyenek egy helyben. Nekem az egész manírosnak tűnt.
(Tényleg, nekem is ez a szó járt végig a fejemben, meg az, hogy nincs benne a szívük – aszerk.)
Aztán nem értettem/tük azt sem, minek mászkált a dobemelvényhez a három gitáros és az énekes minden egyes szám után? Megálltak a dobogó előtt, háttal a közönségnek, kicsit úgy is maradtak, aztán jöttek vissza játszani. Imádkoztak? Sátáni jeleket rajzoltak a mellükre? Kicsit az arcukra húzták az oxigénmaszkot? Akkor beszélték meg, mi a következő szám? Konstatálták, hány óra van, mennyit kell még játszani?
Aztán még egy furcsaság. A BVB egy óra muzsika után elköszönt, és csá', le is mentek a színpadról. Én annyira nem bántam, a kolléga meg azon lamentált mellettem, hogy vajon megsértődtek-e az ergya hangosítás miatt, és levonultak, vagy ez is a show-hoz tartozik... Valószínűleg az utóbbi, mert a közönség kitartott, és a kínosság határán lévő szünethossz után a srácok is visszajöttek. És játszottak még fél órát...
Az utolsó két szám, a Fallen Angel és az In the End aztán valahogy helyretette a lelkünket. Tényleg, ahogy belegondolok, ezek nem is szóltak xarul. Vagy addigra már megszoktuk. A Fallen Angelt nem ismertem előtte, mégis tetszett.
– Jó kis stadionos, énekeltetős nóta! – mondta barátom az In the Endre.
(A szerk. megjegyzése: egyáltalán nem voltak szimpatikusak számomra, vagy rontja a hatást, hogy a Halestorm mennyire az volt... Viszont bármikor megnézném őket újra – ha szerencsém van, áldásosabb körülmények között, mert a zenéjük bejött így, elsőre. Biersack hörgésével pl. nem tudtam betelni :) )
Hazafelé már nem ültünk be a Tücsökbe, levettem az ablaktörlő alá helyezett Mikulás-csomagot, és elindultunk. Amit egyébként azért kaptam, mert a Simple alkalmazás nem jelzett fizetős övezetet ott, ahol megálltam. Átvágott. 6790 HUF. Csókol, anyád!
BLACK VEIL BRIDES
Andy Biersack – lead vocals
Jinxx – rhythm guitar, violin, backing vocals
Jake Pitts – lead guitar
Christian "CC" Coma – drums
Lonny Eagleton – bass, backing vocals
Az Arénában elhagzott dalok listája.
Black Veil Brides, Halestorm, Aréna
Szólj hozzá!