Fesztiválbeszámoló fesztivál nélkül, avagy 500 fős kalandok

2020/10/18  ·   Koncertbeszámoló   ·  Zerge

Bár ez a cikk csak október közepén jelenik meg, de esetenként messze-messze visszanyúlunk az időben, ha nem is egy távoli galaxisba, de mindenféle budapesti szórakozóhelyekre. Egy közös van bennük: mind szabadtér – ezen a nyáron (meg ősszel) ezek voltak az én fesztiváljaim. Ilyen volt ez a nyár.

Zenészek egymás közt: Somogyi Feri (Colorstar) és Lecsó (PUF) fotózza egymást

Viszont mivel sok kis koncertről lesz szó, előre szólok: hosszú lesz, mint egy fesztiválbeszámoló. Mindenki készüljön fel lelkileg, valamint vegyen magához megfelelő mennyiségű élelmiszert és italt az olvasáshoz.

És mindenki fejezze be az olvasást 23.00:00-ig, mert utána támad a Covid! Mondta a Fe… ja nem, ezt a Viktor mondta.

Mindjárt kezdhetném azzal is, hogy ebben az évben elmaradt minden fesztivál, így hát azokról nem írok, pedig az Ördögkatlant, Kapolcsot meg a Szigetet minden bizonnyal idén is szívesen megízleltem volna, legalább néhány nap erejéig.

Sziget fesztivál

Persze ezek közül a Sziget azért úgy-ahogy meg is volt, ha nem is egész hétre, mint általában, de augusztus 8-án (a számmisztika hívőinek 2020. 08. 08., bármit hozzanak is ki belőle) néhányan tartottunk azért egy szűk körű Sziget fesztivált a Csónakházban.

Az már a Szigetre éjfél előtt nem sokkal belépve, a Csónakház felé tartva nyilvánvalóvá vált pár száz méter után, hogy nemcsak a mi társaságunk szigetezik (nem, a szigetel az valami tök más) ekkor, mivel szembe jött néhány már kifelé tartó jó kedélyű fiatal (meg középkorú) alkotta társaság, akik jó fejek lévén sörrel is megkínáltak, ezúton is köszi.

Mint kiderült, a Csónakházban zajló esemény az egyik régi cimborám, egyben a Sztráda rádió főszerkesztője, Székely Szabi (és persze felesége, Enikő) házassági évfordulója volt – a suttogó propaganda erről mit sem tudott, csak annyit: Sziget-buli lesz a Csónakházban, gyere te is, mint ősszigetes… Én meg mentem.

Szabi a másik ember (Pirinyó sajtófotós cimborám meg a harmadik) rajtam kívül, akiről tudom, hogy kint volt eddig minden Szigeten 1993 óta, és idén sem volt ez másképp, ha volt hivatalosan fesztivál, ha nem. De erre már csak a kiérkezésem után derült fény, ahogyan arra is, hogy kamaszkori barátom, Paya, a Rockinform egykori főszerkesztője is ott dorbézol, úgyhogy másnap délután 5-ig elbeszélgettünk-eliszogattunk szolidan – tényleg szolidan, ha valaki nem rúg be kb. 17–18 óra folytatólagosan elkövetett iszogatás során, azt nem nagyon lehet másnak nevezni –, persze hajnaltájtól már a házassági évfordulósok kertes házában, valahol a kies Pesterzsébeten, ami a Szigethez annyira nincs közel. Nem mondom, hogy éhen halnék, ha ledobnának oda térkép nélkül, de hogy oda nem találnék még egyszer, az biztos.

Tabán – örök

Arról csak szőrmentén beszélnék, hogy idén május 1-jén megtartottam a szokásos Tabáni fesztivált is – ne szakadjon már meg a sor! –, egyedüli fellépőként, kétfős közönséggel, lásd a mellékelt képet (a közönség másik fele, egyben párja fényképezett). A fesztivál a színpad szokásos helyén zajlott, és tök véletlenül került sor az eseményre: hazafelé tartva kis kerülővel kinéztem a Tabánba, ahogy május 1-jén gyakorta, és összefutottam két ismerőssel. Miután kiderült, hogy véletlenül épp a kocsim csomagtartójában van a gitárom (szállítottam haza), rávettek, hogy játsszam néhány számot, szóval az 1 W-os Marshall erősítőn át (hangerő kb. mint a szép emlékű szovjet Szokol (= Sólyom) rádióé – természetesen a gyárilag tervezett és semeddig sem tartó 9 V-os elem helyett két sorba kötött 4,5 V-os laposelem befőttes gumival ráfogatva – csutka hangerőre tekerve, de a hangja, az hamisítatlan Marshall-hang) felcsendült a Kétforintos dal, a Nagyvárosi farkas, a Gyűrd össze a lepedőt, a Paranoid, a Tobacco Road és még pár szám, ami akkor eszembe jutott, most meg nem. Persze csak a gitáros részek. Mivel teljesen spontán került rá sor, és nemigen gyakoroltam előtte a számokat, nagy szerencse, hogy hangfelvétel nem készült, mert bizony időnként fogtam súlyos Zs-ket, a tanárom csóválta volna is a fejét, hogy Zerge, Zerge… meg hogy tempó!

Nonstop Szentendre

Bár a cím alatt az van, hogy Budapest, 2020. szeptember, mindjárt az elején némi csalást csempészek a cikkbe, mert az első koncert, amiről írok, Szentendrén volt, a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva fesztivál keretében, ráadásul augusztusban, igaz, 30-án, ami már majdnem szeptember. Bár jártam már párszor a városban, de nem nagyon vagyok ott ismerős (pedig egy volt csajom, aki ott tanult, elhurcolt jó párszor), ám gondoltam, ha követem a tömeget a HÉV-től, nagy baj nem lehet. A főtérig nem is volt, ott viszont oszlott a nép – mint kiderült, a PUF mellett Lóci is játszott, valahol a Duna-parton, szóval ki ide, ki oda tartott. De aztán a biztonságiak kedvesen útba igazítottak. A főtér egyébként fényfestéssel ki volt színezve, tetszett, bár inkább a koncert után, már teljes sötétben volt igazán látványos.

Ami a koncertet illeti, már a belépés is érdekes volt, egyrészt mert a jegyet nem is ellenőrizték, szóval kb. egy BKV-jeggyel is bemehettem volna, másrészt szerintem messze nem volt a koncerten 500 fő, ennek ellenére sem. Meg annak ellenére sem, hogy a hírek szerint telt házas volt.

Kissé szétnézve szomorúan konstatáltam, hogy itt ma szomjan veszünk, mert egyetlen italmérés volt kiállítva 2 emberrel, meg vagy 50 m hosszú sorral, hát nincs az a sör/bor/fröccs (töményet meg nemigen iszom), amiért én ennyit állok sorba. A koncert közepére aztán javult a helyzet ezen a fronton, szóval mégis folyadékhoz tudtuk juttatni szomjúhozó 3 fős tömegünket.

Ja, el is felejtettem, persze, Pál Utcai Fiúk-koncert volt, az első február óta, legalábbis az első olyan, amelyen én is részt vettem, és az idén az első szabadtéri. Már hiányzott. Mint a cikkből majd kiderül, azóta eléggé tisztességesen pótoltam a kiesést.

Az együttesen nem látszott, hogy berozsdásodtak volna a tétlenségre kárhoztatás hónapjai alatt (bár Lecsó saját bevallása szerint épp fülgyulladással küzdött és nem hallott semmit, de ez annyira nem volt feltűnő lentről hallgatva), az meg úgysem szokatlan számukra, hogy néhány száz fő előtt játsszanak, főleg hogy aki elment megnézni-meghallgatni őket (számos budapesti koncertekről ismerős arcot is láttam), az lelkesen fogadta az előadást, és a hézagos közönség közt legalább lazán előre lehetett menni az első sorokba, minden lökdösődés nélkül. Szerintem utoljára valamikor a Fekete Lyukban néztem ennyire közelről PUF-ot, igaz, ott a lökdösődés nélkül kitétel azért nem nagyon állta meg a helyét. De hát akkor még fiatal voltam és bohó (meg szép és kívánatos, legalábbis saját magam szerint, egyébként megoszlottak a vélemények – azt meg hozzá kell tenni, hogy a Fekete Lyukban a magam 24 évével én voltam a vénséges vén tapasztalt öregember, akihez a tinicsajok legfeljebb tanácsért jöttek, hogy elmenjenek-e XY-nal, aki szintén nem volt még tán 18 sem – azért viszont többen is és többször, ezt már akkor sem értettem).

A koncert után beszélgetve Lecsó azon aggódott, hogy mi lesz, ha szeptemberben lefújják a többi koncertet is (ahhoz képest ez az írás legalább felerészt róluk szól), merthogy neki ez a megélhetése, a raktárkoncerteken is néhány százezret keres csak, ami első hallásra sok, de éves bevételnek azért elég halvány. Merthogy félreértés az, hogy minden zenekar 15 milliót kap, nem, annyit csak a nagy nevek, Ákos és a hasonló „nagyságok”. A PUF meg a Kiscsillag, amiben Lecsó érdekelt, jóval kevesebbet, ráadásul az erre kiosztandó 5,3 milliárd állami forintból majdnem 4 milliárdot lenyúlnak a kormányközeli haverok – ki hitte volna, mi? Ha ezt „a Viktor” tudná, biztos jól a körmükre nézne!

Nyugtatgattuk, hogy á, amíg a Szuperkupa le nem megy, addig biztosan nem, azt ugyanis Orbán bakter akkor is megtartatná, ha a fél ország belepusztulna addigra a vírusba. Meg is tartatta.

A koncert után kedves ismerőseimmel császkáltunk még kicsit Szentendre utcáin, aztán uccu haza.

(Mellesleg ekkor volt a Kobuciban Európa Kiadó, amire még jegyem is volt, de hát a PUF-koncert mellett akkor éppen több érv szólt. Szóval az EK-jegyet elpasszoltam.)

PUF ráadás

Pár napra rá kiderült, hogy Budafokon, a Klauzál Gábor Művelődési Házban lesz akusztikus PUF-koncert a jól csengő szeptember 11-én. (9/11, ugye, ehhez azt sem árt tudni, hogy Amerikában a 911 az, ami Európa nagy részén, közte nálunk is a 112: a vészhívó szám. Ami persze nem a vészt hívja oda, hanem akkor kell hívni, amikor már ott van a vész, a fene se érti ezt.)

Fentebb említett szentendrei társaságom épp egyéb koncertre ment (Republic… én javasoltam, hogy a PUF-fal jobban járnának, koncert közben rám is írtak, hogy igazam volt), de egyikük tudott intézni belépőt az előzetesen egyébként szintén telt házasnak tűnő eseményre (ezúton is köszi!).

Miután a helyet nagy nehezen megtaláltam (a Világvége tábla után pár száz méterrel balra, és még néhány száz méter), beléptem, megmondtam, hogy ki küldött, és hát… olyan szívélyesen fogadtak, hogy szinte otthon sem sokkal kedvesebben. Azonnal el is határoztam, hogy ide jövök máskor is.

A koncert a kertben volt, ülős rendezvény, amit én nem igazán szeretek – a koncert az ilyen állós-táncolós, de legalábbis lötyögős buli –, de ha ez van, hát ez van.

Barátaimmal beültünk az egyik sorba, és hamar beszélgetésbe elegyedtünk a mögöttünk ülő, feltételezhetően helyi erőkkel és lányokkal, és máris remek fogadásokat kötöttünk, hogy mi lesz az utolsó dal. Én az Utolsó évre tippeltem, a többieket már nem tudom, ki mire. A „Na de mi lesz a tét?” – ha már fogadás, ugye – felvetésre az egyik lány (némi alkohol hatása alatt) kapásból közölte, hogy szexről lehet szó, de semmi több.

Érzékeny lelkem lángoló szalmakazalként omlott össze.

Sajnos, a koncert végére valahogy elkeveredtünk egymás közeléből (a ráadásra jó páran előrementek táncolni), de mindegy is, mert ezúttal a Fiatal lányokkal zárt a zenekar, ezt pedig egyikünk sem találta el, erre az esetre meg nem beszéltünk meg semmit, improvizálhattunk volna a vakvilágba. Egyébként ezen a koncerten csinos lányokból igen erős volt a felhozatal, még a 40-es korosztályból is, ami nem annyira gyakori.

Koncert közben, ahogyan szeptember közepe táján ez általános szokás volt a nem a kormány elvakult híveként aposztrofálható zenekarok körében, Lecsóék kifejezték szolidaritásukat az SZFE diákjaival meg a fehéroroszokkal is. A közönség lelkesen egyetértett.

A művelődési ház büféje láthatóan nem volt felkészülve rockzenei koncertközönségre (pedig hát hol van a PUF közönsége ivás terén egy komolyabb metálzenekaréhoz, hogy ne egyből az Akeláét említsem, ami már abban a kategóriában is kissé szélsőség…), csapolt sör persze eleve nincs, de minden más is elfogyott az első fél órában. Az élelmesebbek viszont felfedezték az út túloldalán a benzinkutat, ahol – bár koncertre ők egyáltalán nem készültek – jól be voltak tárazva. Gyanítom, hogy ezen az éjszakán a sör- és borfogyásuk éves rekordot döntött. És dicséretükre legyen mondva, villámgyorsan töltötték fel folyamatosan a hűtőket, mindig hideg volt a sör.

És hogy milyen marha érdekes dolgokat produkál az akusztika: a benzinkútra tartva remekül lehetett hallani a szemközti emeletes ház faláról visszaverődve, hogy mit játszik bent az együttes. Először azt gondoltam, mennyire érdekes, hogy valamelyik lakásban is PUF-ot hallgat valaki éppen, aztán beérve hallottam, hogy pont ugyanaz a szám szól bent is, majd a kísérletet empirikus úton többször megismételtem, és hacsak nincs valakinek a szemközti házban egy kiváló időgépe, amivel a koncert felvétele után visszaugrott az akkori időbe, és a koncerttel összehangolva játszotta azt le, akkor bizony ezt simán érdemes lenne a BME akusztikai tanszékének tanulmányoznia. Lehetne akár doktori disszertáció témája is, pl. A Barátok köz 29. akusztikája a Klauzál Gábor Művelődési Ház kertjében tartott koncertek fényében címmel. (Tényleg ez az utca neve, a helyiek biztos más érzésekkel nézik az RTL hasonló című sorozatát – bár így belegondolva be is perelhetnék a tévét a cím lopásáért, hiszen az RTL székháza ott van a köztől 150 méterre, szóval lehet, hogy a címadás nem volt teljes mértékben a véletlen műve. Az ötletért 11%-ot kérek a kiperelt összegből... Szerintem elég jutányos. Ja, a disszertáció ügyében is stipi-stopi a cím és a téma, de meg lehet velem alkudni.)

Az meg csak most jutott eszembe: lehet, hogy emiatt volt akusztikus koncertként meghirdetve ez a buli? Mert más téren egyébként nem volt sokkal akusztikusabb, mint bármelyik másik koncertjük, talán annyi kivétellel, hogy ezúttal az állandó vendégbillentyűs Dióssy D. Ákos játszott xilofonon (vagy vibrafonon? – lentről nem lehetett tisztán kivenni, nem mintha közelről kapásból megmondanám, melyik melyik) is egy számban, és Molnár Balázs is zenélt néha akusztikus gitáron, de alapvetően azért a villanygitárt nyűtte, Lecsó meg egy hétköznapi koncerten is sokat játszik akusztikuson, legalább a számok felét. Valamint ezúttal színesítette a fúvósszekciót a trombitás és néha billentyűző Szűcs Krisztián Qka mellett a nem minden koncerten ott lévő vendégszaxofonos Albert Zoltán is. (A cikkben szereplő koncertek közül például ez volt az egyetlen, ahol ő is jelen volt a színpadon.)

PUF tripla

Ezután ugrunk egyet térben és időben, de maradunk a Duna jobb partján, és már ott is vagyunk a Kobuciban, a dátum: szeptember 19, amihez tudtommal pont nem kötődik egyébként semmi. Erre hetekkel előre megvettem a jegyet, mit sem tudva arról, hogy előtte kétszer is lesz majd alkalmam látni a csapatot. Az pedig nem sokkal korábban derült ki, ez lesz az utolsó előtti olyan nap, amikor nem kell este 11-re kiüríteni a helyet a 11 után várható heveny vírustámadás miatt. Mert az ördög nem alszik, de a vírus este 11-ig mint a bunda. Utána viszont az alvástól jól feltöltődve kettőzött erővel harap.

Az már a szentendrei koncerten is feltűnt, hogy Varga Laca újabban kissé több teret kap basszusszóló terén, ami eddig nem volt jellemző, de mindenképpen örvendetes. Meg persze ott van az egészen ötletes Nagy szerelem c. szám is, ahol mindenki lehetőséget kap az éneklésre, legalább néhány szó erejéig. Már ha jut neki mikrofon, vagy odafér valaki máséhoz.

A koncert után kezembe került a zenekar számlistája (hülyébbeknek setlist), és hamar kiderült, hogy ez a Pál Utcai Fiúk esetében inkább csak sorvezető, mintsem a koncerten játszott számok listája, mivel olyan dalok is elhangzottak, mint a meglehetősen ritkán játszott Szajha, illetve a szinte mindig eljátszott Neurotic-szám, az Adj gázt!, de ezek egyike sem szerepelt a listán. Sőt, valamelyik koncerten a közönség által – gondolom, megszokásból, mert attól igazi PUF-os valaki, hogy ezt követeli, mivel egy időben egyáltalán nem játszották, más kérdés, hogy ez az idő 30 évvel ezelőtt volt – sokszor követelt, ámde ritkán játszott Partizán is felcsendült, és az sem volt a tervezett számok között (szokásom beletekinteni a koncert végén a számlistába, ha csak módom adódik rá). Van egy pár szám, ami szinte minden koncerten elhangzik – nyilván ezeket elvárja a közönség, Balatonszepezd, Van az úgy, Leteszlek, Mi kell hozzá?, Milyen állat?, Legelő, újabban a Nagy szerelem, nem okvetlenül mindig ugyanabban a sorrendben, de a többi még papíron is cserélődik, és még olyan közönségkedvencek sem kerülnek a műsortervbe minden koncerten, mint A bál vagy a Fiatal lányok. A ténylegesen elhangzó dalokat pedig – a fent említett állandókon kívül – időnként mintha egy véletlenszám-generátor dobná ki. Emiatt tényleg nincs két egyforma koncert.

Valamint lehet, hogy én vagyok figyelmetlen, de ezen a koncerten láttam először A bál című dalból kiragadott szövegrészlettel ékesített DE ÉN A KIRÁLY! feliratú pólókat.

Mit ad isten...

Két nappal később, szeptember 21-én (nekem ez kedves dátum, de a világtörténelem erről mit sem tud) meg az első olyan nap volt, amikor már 11 után kénytelenek voltak hazamenni a legények (meg a lányok is, jobb esetben ugyanoda), és mit ad isten, megint a PUF játszott. Gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem közelről azt is, milyen, amikor ennyire korán hazazavarják a népet – hát mit ne mondjak, a Kobuci emberei jelentősen túl is teljesítették a tervet, 3/4 11-kor már mindenki az utcán volt. Olyan érzésem volt, mintha kicsit zavarná őket a közönség, ha a jegyet már kifizették, a koncertnek meg vége, mit rajcsúroznak ott még 10 után is. De ez az érzés nyáron is előjött olykor, amikor még nem is kellett időre zárni. Márpedig ebben az évben eléggé sokat jártam oda, akkor is, ha épp nem volt koncertjegyem – akkor persze csak 10 után –, mert egyébként hangulatos a hely, jó fejek a pultosok, ha valaki megéhezik, enni is tud (mára már messze nem csak a hely nevét adó kobucit), sőt, néha még a diszkó is egészen tűrhető. És olykor-olykor nemcsak a huszonéves költővel, de még velem is előfordul, hogy táncolni való kedvem van, bár általában nem jellemző.

Bár hétfői koncert volt ez is, ami nem a legjobb koncertnap, és talán nem is volt meg az 500 fő, ha lehet, ez a koncert jobban sikerült, mint a két nappal korábbi, azaz szombati. Vagy csak nekem tetszett jobban, nyilván egyéni ízlés, hangulat és egyebek kérdése is. A korai távozási kényszer viszont, hétfő ide, másnapi munka oda, nem volt igazán ínyemre. Láthatóan másoknak sem, úgyhogy kint, a kapu előtt kerekedett egy spontán buli, de sajnos, a magunkkal hozott italok elfogytával és a pótlás lehetetlensége révén ez nem nyúlt igazán hosszúra.

Ennyi már a gombócból is sok lesz...

És még mindig nincs vége, szeptember 29., Budapest Park, szintén PUF.

Egyik előző írásomban ígértem a Kobuci kapcsán, hogy majd írok keddi koncertről is, ha eljutok olyanra, nos, ez olyan volt. Igaz, hogy nem a Kobuciban, de határozottan kedden.

A Parkban idén ez volt az első koncertem, és erre szeptember végéig kellett várni, még nyíltak a völgyben a kerti virágok, még zöldellt a nyárfa az ablak előtt, bár mivel a közelemben sem völgy, sem nyárfa, ezért csak a fentebb is említett költőre hagyatkozhatom, ha ő mondja, biztosan így is volt.

Szóval első Park-koncert ugyan, de akárcsak tavaly, ezúttal is 1 héten belül abszolváltam az éves penzumot, ami ezek szerint 3 körüli (na jó, tavaly talán 4-szer voltam, de akkor is 3-szor egy héten belül).

A kapuhoz érve a csinos (már amennyire a maszk látni engedte, és a többit a fantázia kiegészítette) beengedő lány kedvesen megkérdezte: nem baj, ha megmérem a lázad?

Mondtam, hogy ha nem fenékben, akkor nem gond. Aztán belegondoltam, hogy ha ő mérné, akkor tulajdonképpen lehet, hogy hajlandó lennék engedményekre.

Bent először is azt állapítottam meg, hogy kellemetlenül hideg van (pedig ekkor már nem egy szál ingben mentem, mint egészen addig minden koncertre), másodszor meg azt, hogy marha kevesen vagyunk, nem is hittem, hogy meglesz a telt ház, 8-kor még 100-an, ha voltunk. De kiderült, hogy csak én mentem túl korán, koncertkezdésre azért megtelt a hely. Már amennyire megteltnek lehet nevezni egy 12 ezres befogadóhelyen 500 főt.

Ez azon ritka koncertek egyike volt, ahol név szerint meg lettem említve, bár a zenéhez csak érintőlegesen kapcsolódó okból: ő hozta a pálinkát – ami egyébként még a születésnapi ajándék volt, csak ekkor tudtam odaadni, pár hónap csúszással. Nem mintha a közönségben kb. 3 emberen kívül bárki tudta volna, kiről van szó.

Ekkor ötödszörre láttam már a PUF-ot (szinte napra pontosan) egy hónapon belül, és mivel mind az ötször más volt a műsor, ezért még mindig nem untam.

A koncert után Lecsóék, ahogy általában, most is leálltak még beszélgetni, fotózkodni a közönséggel – a 11 órás zárásig –, sajnos, rajtuk kívül már nagyon kevesen hajlandóak erre, nem is tették meg a másik két zenekar tagjai sem, akikről még szó esik Park-viszonylatban. (A közönségben meg volt, aki megkérdezte koncert után a pultnál állva, hogy Lecsó testvére vagyok-e, mert annyira hasonlítunk – ebben végül is van valami, állva mindkettőnk lába pontosan a földig ér, a fejünk a két fülünk közé van szorulva, és a tetején versenyt fut az őszülés a kopaszodással, de ennél több nemigen. Aztán megmutattam neki Lecsó nővérét, hogy én ugyan nem, de ő csakugyan Lecsó testvére.)

Ez volt az az este, amikor bejutott a BL-csoportkörbe a Fradi, és miután egy kedves ismeretlent elkísértem az éjszakaijához (ami végül az utolsó nappali lett), mert jó volt vele beszélgetni, szóval tettem egy kis kitérőt, mikor is hazafelé az 1-es villamos oldalát a Stadionoknál megdöngette néhány megszállott és alkoholtól erősen befolyásolt Fradi-drukker, ami nem kis bunkóság. Erre fel kiszállt a vezető, és kőkemény cigányozással vágott vissza, ami, bár megértem a dühét, hogy nem akar börtönbe menni hülye részeg focidrukkerek kerék alá kerülése miatt, még ha nem ő is a hibás, de akkor is kissé a célon túllövésnek tűnt, úgyhogy kénytelen voltam mindkét felet csillapítani, pusztán önös érdekből: ha ezek itt hosszan vitatkoznak, lekésem az éjszakaimat, oszt folytathatok orális szexet a buszmegállóban fél órán át (nem annyira gyakorlati síkon, mint a kőbányai szopófantom 2018 augusztusában – utána napokig aludtam reménykedve a Liget téri megállóban, nem lakom túl messze, de hiába, csak egyszeri eset volt –, pusztán csak elméletben, de ehhez is túl hideg volt; 2018 augusztusa egyébként elég mozgalmas volt orális vetületben, még ugyanazon a héten lecsapott a csepeli nyalórém is. Nem én találtam ki, bárki utánanézhet a neten. Hej, régi szép idők…).

És most búcsúzzunk el egy időre Anikótól, Lecsótól, Balázstól, Lacától, Zolitól, Qkától, Ákostól, de maradjunk még a Budapest Parkban.

Bori és a PUF

A Kobuciban szeptember utolsó előtti hétvégéje a Péterfy-PUF-Péterfy-PUF (péntek-szombat-vasárnap-hétfő) sorminta szerint alakult, a Parkban az utolsó hét eleje a PUF-Péterfy sorrendet követte (tudom, persze, Péterfy Bori és a Love Band, de szerintem még saját magukat sem hívják így, a közönség őket meg pláne nem, a köznépnek ők csak Péterfy, bennfentesebbeknek vagy haveroknak egymás közt simán csak Bori, mivel ezen a néven úgysem nagyon van más az amúgy sem túl sok hosszabb ideig működni képes női előadó között). Az összeesküvés-elméletekben hívők figyelmét mindenképpen felhívnám rá, ez azért nem lehet véletlen (kivéve, ha az).

Szóval a PUF után másnap, szeptember 30-án is a Parkba evett a fene fél 9 tájára. A kis közönség egyik előnye, hogy egyes pultosok már ismerősként köszöntöttek az előző nap után, ezen meg is lepődtem, mivel összesen talán háromszor tettem tiszteletemet a pultnál.

Bár már egy nappal korábban a PUF-on is elég szahar (hogy Übü papát idézzem) volt az idő, a szeptember igen kellemetlen időjárással búcsúzott Budapesttől, az egy nappal korábbi hideg, felhős időt megtetézte még némi esővel is.

Mint Bori koncert közben elmondta, igazából arra számítottak, hogy meglesz a beállás, aztán az eső miatt elmarad a buli, ők meg piálgatnak egy kicsit a back stage-ben (erre egyszer ki kéne találni egy jó magyar kifejezést, szóval a színpad mögött a fellépőknek és sleppjüknek fenntartott részben), aztán hazamennek, de örül, hogy nem így lett, mert így sokkal jobban érzi magát, meg hát legalább megvan az idei parkos koncertje is a zenekarnak.

A kapunál ekkor is megmérték a testhőmérsékletemet (az előző naphoz képest egy másik, a maszk rejtekében szintén nagyon csinosnak vélhető lány), megnéztem én is, 32,7 ºC-ot mutatott a műszer. Felmerült bennem a kétely, miszerint lehet, hogy valójában már meghaltam, és erősen hűlök kifelé, de a második mérésre már melegedtem egy kicsit (íme a bizonyíték, hogy a globális felmelegedés nem kamu), 33,1 ºC lett az eredmény. Mondtam is, hogy most gyorsan engedjenek be, mert ebben a tempóban 2 perc múlva túllépem a 37 ºC-ot, ami felett már kint kell maradnom. Így hát megszánták szegény halvajárót, és szabad utat engedtek.

(Csak zárójelben: ha máshol is ennyire pontos műszerekkel mérik a testhőt, akkor nagy értelmét nem látom az egész hercehurcának.)

Ja, esős koncert: azért akadt pár bar… izé, a körülményeket alaposan átgondolni képtelen egyén, aki esernyővel jött a koncertre, és ki is nyitotta, mit sem törődve azzal, hogy a mögötte állók elől teljesen kitakarja a színpadot. Ha már annyi esze van csak, hogy nem – a Park által is javasolt módon – valami esőkabátfélét hoz koncertre, ráadásul olyanra, ahol a színpad kb. 70 centi magas, akkor legalább álljon leghátulra, hogy mások szórakozását ne zavarja. Gondoltam magamban.

Új hír (volt legalábbis nekem), hogy az egykor Esti Kornél-os Nagy Pisti gitáros szeptember elején valamiért távozott az együttesből, már a másfél héttel korábbi Kobuci-koncertek előtt (azokra már nem kaptam jegyet, az egyiket kívülről azért végighallgattam), és mivel nem pótolták még, megpróbálta Tövisházi Ambrus valami billentyűs varázslattal teltebbé tenni a zenét, ennek az lett az eredménye, hogy valamiféle „Péterfy Bori diszkóritmusban” jellegű zenét hallhattunk, néhány szám hallatán a Modern Talking (akik ugye nem a Talking Heads, időnként egyesek keverik a kettőt, pedig hát nagyon nem mindegy – a legjobb példa erre Bujdosó János egyik egyszemélyes előadása volt, ahol amikor mondta ez szám előtt, hogy ez egy Talking Heads-feldolgozás lesz, szinte mindenki meghökkent, mert a diszkócsapatra gondolt) mindkét tagja elsírta volna magát a nosztalgiától.

Természetesen a zord körülmények is rányomták a bélyegüket az előadásra, bár Bori most is pörgött, de részben az eső, részben a parányi színpad miatt messze nem tudta hozni azt a formát, amit általában szokott, és amiért én is szeretek a koncertjeikre járni (felvételről nem is hallgatom a zenéiket, mert úgy nem jön be, pedig kb. az összes megvan, még akkorról, amikor ingyen letölthetővé tették egyszer). Az viszont látszott, hogy csakugyan élvezi a fellépést, átázott csizma ide, elázott haj oda, merthogy a színpad első része, ahol ő többnyire tartózkodott, nem volt egészen esővédett, de ez láthatóan nem igazán érdekelte.

Közönségénekeltetésre ezúttal a túlnyomó többség által Csókolom-számnak hitt Dunántúli sláger (Őt, csak őt, csak őt kívánom én) lett kiválasztva, ami valójában Tom Waits dala (Yesterday Is Here), Ujj Zsuzsi magyar szövegével (szerepel a Tom Waits-dalokat feldolgozó Braindogs műsorán is), ám ezek ellenére Bori talán legismertebb dala a Hajolj bele a hajamba mellett. A koncert közbeni tornaóra (guggoljon le mindenki) továbbra sem tetszik, esőben pláne nem, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Ahogy Borit, úgy láthatóan a közönséget sem igazán zavarta az eső (amely egyébként kb. abban a pillanatban állt el, ahogy a koncertnek vége lett), legalábbis a koncert alatt, mert a koncert után nem nagyon kellett erőlködniük a biztonságiaknak a közönség 11 órára kapun kívülre terelésén, sőt, ¾ 11 táján már az egyik pultossal is összefutottam a villamosmegállóban, elég korán zárhattak aznap.

Középen a Tankcsapba

Ezután két nap kihagyás következett, mert valamikor dolgozni is kell, nem lehet mindig dorbézolni, de szombaton újra a Parkban talált az este, ezúttal a Tankcsapda három koncertjéből a középsőn, egy nappal a Park zárása előtt. Mivel korábban úgy volt meghirdetve, hogy a három koncertnap felépítése a zenekar három évtizedét fogja lefedni (1. nap: első 10 év, 2. nap: második 10 év stb.), és az első napra már nem volt jegy, nem is igazán érdekelt (nekem a Tankcsapda első 10–12 éve jelent valamit, a többi annyira nem fog meg), de aztán Biczó Andi – akinek ezúton is köszönök mindent –, a Park sajtósa tájékoztatott, hogy a korlátozott létszám miatt ezt a koncepciót halasztották, és vegyesen játszanak a 30 év dalai közül, szóval meggondoltam magam – és mindent összevetve azt mondom, nem volt rossz ötlet.

Haveri körben egyébként már a nyáron, amikor kiderült, hogy marad az 500 fős korlát augusztus 15. után is, felvetettem, hogy Lukácsék helyében én simán megcsinálnék legalább egy 500 fős koncertet a Parkban, már csak a buli kedvéért, is, mert anyagilag szerencsére nincsenek rászorulva – hát erre nem megcsinálják?

És mindjárt hármat is, három egymás utáni napon (péntek-szombat-vasárnap). Ehhez csak gratulálni tudok, minden irónia nélkül. Jó, én már öreg vagyok, csak magamba rázok… izé, nem, az a Bill bátyó (Kőbánya blues)… szóval koromnál fogva voltam én olyan Tankcsapdán, ahol jóval kevesebben voltak 500 főnél, de akkor kb. 1990-et írhattunk, vagy még annyit sem.

Ráadásul, bár színpadnak erre a nyárra a korábbi keverőpult lett átalakítva, nem spóroltak a látvánnyal, volt pirotechnika, ha nem is nagyszínpados, de volt. Aminek a hőjét egyébként még vagy 5–6 méterre a színpadtól is simán lehetett érezni. Szóval azt nem lehet mondani, hogy ne igyekeztek volna kitenni magukért a számukra évtizedek óta szokatlanul kis közönség (persze, tudom, voltak közben klubkoncertjeik elvétve) és kis színpad ellenére.

(Meg volt persze a Tankcsapda-koncertek legfontosabb, nélkülözhetetlen kelléke, a szélgép, és a fordítva felvett baseballsapka sem maradhatott el. Valaki szólhatna már Lukács Lacinak, hogy ez utóbbi már vagy 15 éve kiment a divatból.)

Amit megjegyeztem még, bár ehhez az együttesnek semmi köze, hogy régen hosszú hajú rockerfiatalok jártak Tankcsapdára, most ilyet talán ötöt ha láttam, jórészt konszolidált, jólfésült vagy 5 mm-es hajú, körszakállas középkorúak üvöltik az 50+-os lázadó szövegeit.

Huncut!

A koncerten szerencsémre legalább a műsor felét régi számok tették ki, még úgy is, hogy a két talán legnagyobb sláger, A legjobb méreg és a Mennyország tourist ezen a napon el sem hangzott, ahogy személyes kedvenceim, a Tudok egy munkát, a Csőre töltve, a Mindig péntek és a punkkorszakból származó Johnny a mocsokban sem, de ezek valamiért nem is lettek igazán országos slágerek, inkább csak nekem tetszenek. Elhangzott viszont a régebbiek közül többek közt Az enyém vagy, A rock and roll rugója, az Azt mondom, állj!, valamint a Gyűrd össze a lepedőt, ami nekem azért különösen kedves, mert ebben játszottam életem első improvizált szólóját; a tanár úr útmutatása annyi volt az utolsó próbán, amikor kiderült, hogy nekem kell szólózni: indíts E-ről, és A-ra érkezz meg. Hát nem mondom, hogy nem izgultam, de utólag visszanézve annyira nem lett rossz.

Elhangzottak persze olyan újabb számok is, amelyekkel én nem tudok már mit kezdeni – nyilván a törzsközönség igen –, többek közt az autós koncertjeik után írt, a kritikusoknak odamondónak szánt darab is. Ennek bevezetéseként Lukács (nyilván az említett koncertjeik miatt őket ért nem kevés bírálat azóta is zavarja) szóvá tette, hogy minden hülye irkálhat mindenfélét arra a kurva internetre – hát, Laci, isten hozott a XXI. században!

Egyébként van megoldás, hogy ne irkáljanak rólatok ilyeneket: nem kéne olyasmit tenni, amit aztán szóvá tesznek, még a rajongóitok egy része is. Én simán elhiszem, hogy jóhiszeműen mentetek bele, és még csak anyagi hasznotok sem származott belőle, de szerintem sem volt jó ötlet, mert sejteni lehetett előre, hogy politikai felhangja lesz. Viszont mivel ismer(te)lek, és tudom, hogy nem vagy buta gyerek, nem hiszem, hogy ezt ne lettél volna képes átlátni.

(Persze másik megoldásként le lehetne cserélni az ország lakosságát is, szerintem az, aki az autós koncertet elintézte számotokra, ezt, legalábbis a nem rájuk szavazókat tekintve, még támogatná is, de az ilyesmi valószínűleg nagy megütközést keltene a világ – hogy a Kárpát-medence géniuszát idézzem – „libernyák” országaiban. De lehet, hogy még a konzervatívokban is, mínusz Oroszország, Törökország, meg a népi demokratikusok, mint Kína meg Észak-Korea, amelyeknek már van ebben pár évtizednyi bevett gyakorlatuk.)

Ráadásul így 50-en túl már a számok közti folyamatos trágárkodás sem áll jól, mint huszonévesen. Nem-nem!

Bár nem mondom, hogy nem voltam még ennél jobb Tankcsapda-koncerten, az már rég volt, ez viszont egészem kiválóra sikerült. A fentiek csak apró visszásságok, amiket talán érdemesebb lenne kerülni.

Kontroll Csoport 40

És végül, de nem utolsósorban térjünk vissza a Kobucihoz egy koncert erejéig.

Ez pedig a Kontroll Csoport 40 éves jubileumi koncertje. Amit eredetileg, még a vírus előtt júniusra terveztek, aztán október 16-ra elnapoltak, aztán előrehoztak október 8-ra, aztán a Kobuci legénységének (és leányságának) valamelyik tagját ért vírusfertőzés miatt végleg töröltek. Na, ez lett volna az egyik, mentem volna is, de hát nem úgy alakult.

Viszont előrelátó módon megvettem az eredetileg meghirdetett (és ennélfogva fő)koncert elé tolt, az 500 fős közönségkorlát és persze a közönségigény miatt szervezett pótkoncertre (a normál időkben ez minden bizonnyal meglehetősen furának számító megoldás lenne, mármint hogy a pótkoncert megelőzi a főkoncertet, de ezen a nyáron nem ez volt az egyetlen ilyen, és gondolom, nemcsak a Kobuciban) a jegyet szeptember 12-ére, ami így utólag kimondottan helyes döntésnek bizonyult, annak fényében meg főleg, hogy az együttes ugyan egész évre jubileumi koncertturnét szervezett volna (ezt Bárdos Deák Ágitól tudom, még a vírus előtti időkből, talán januárban beszélgettünk erről), amiből viszont így valószínűleg nem lesz semmi (ezt meg a menedzserüktől hallottam október 8-án).

Persze az csak a lelki elégedettség része lett volna a koncertre eljutásnak, hogy ott vagyok, ha maga a koncert emellett csapnivaló lett volna, de nem az volt. Nagyon nem. Voltam már jó párszor Kontroll Csoport-koncerten (vagy Ági-koncerten, aminek legalább a fele Kontroll Csoport lett végül), a (még az első) Gödörben volt olyan, amit kétszer kellett megtartani egy nap, akkora volt az érdeklődés, tényleg a lépcső tetejéig állt a sor a jegyekért, meg volt a Fáklyában az Ági 60 koncert két egymás utáni napon szintén ilyen okból, erről írtam is, de ez a mostani talán a legjobb volt mind közül (a '80-as éveket persze megszépíti a nosztalgia).

Ami a jubileumot illeti: az 1980-as év a lengyel események mellett itthon is elég mozgalmas volt, legalábbis zenei téren, ugyebár 1980. szeptember 13-án adta első koncertjét az alig fél évig létezett, mégis a hazai (nemcsak) alternatív zenei életre igen mély hatást gyakorolt URH és a kisebb-nagyobb kihagyásokkal azóta is létező Balaton, valamint egy Wahorn András pomázi pajtájában rendezett szilveszteri bulin a Kontroll Csoport. Bizony, 40 éve, feleim (szümtükhel, mik vogymunk).

A koncert – ha jól ismertem fel – A hang instrumentális változatával kezdődött, amit talán még nem is hallottam így előadva koncerten (a szövege is zseniális egyébként, merthogy szöveges változatban is létezik).

Az együttes a koncert során kiállt mindenki mellett, aki mellett aktuálisan csak lehetett, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dolgozói és diákjai (annál is inkább, mert Müller Péter Iván Sziámi ott végzett rendező szakon), fehérorosz ellenzék (azt nem tudom, van-e fehérorosz kötődésű a zenekarban) – bár koncert közben szembe jutott, hogy az 1980-as lengyel szakszervezeti tüntetések melletti kiállásként írt Gdańsk című számot át lehetett volna írni Minszk címre, ez még stimmelne is, de a Polak, węgier, dwa bratanki, I do szabli, i do szklanki sorpár esetében a Belarusz, vengar formára átírt változatban lehet, hogy bakogna a prozódia meg a rímképlet is (nem tudok fehéroroszul).

Kistamás Laci egy ponton felsorolta az együttes már elhunyt tagjait is, valahogy így: a zenekarból nincs már köztünk Iványi Norbert dobos, Lehoczki Károly dobos és Újvári János szaxofonos – de nem is baj. Mire az egész zenekar meglehetősen furcsán nézett rá. Hát, ez az improvizáció hátránya… időnként hülyeségek sülnek ki belőle. (Mellesleg a Kobuci honlapján a koncertelőzetesben zenekari tagként volt még feltüntetve úgy Iványi, mint Újvári, Lehoczkyról meg, aki jóval hosszabb ideig dobolt a Kontrollban az alapító Iványinál, szó sem esett. Én jeleztem ugyan, hogy ez így kissé pontatlan, de nem lett kijavítva.)

Kistamás Laci és Hajnóczy Csabi egyébként maszkban vonult fel a színpadra, amitől Laci ugyan egy idő után megszabadult (nehéz lehet maszkban énekelni), de Csabi végig magán tartott, a koncert végén vette csak le, amikor Müller felvetette, hogy Csabi mondani szeretne valamit. Ekkor a maszkot levéve hatalmas médiaszózatot intézett a közönséghez: Sziasztok! (Szó szerint idéztem, elejétől végig.)

A ráadásban az Ismeretlen katona, az URH talán legjobb száma hangzott el, a basszusgitárnál vendégként az egykoron URH-s Kiss Lacival, míg a gitáros szerepét a Kontrollban alapvetően basszusozó, de egyébként klasszikus gitár szakon végzett Farkas Zoli vette át. Müller annak idején talán ezt az egy számot vitte magával az URH-ból a Kontrollba (a Kontroll Csoport 1983-as, stúdióban felvett demóján szerepel is, de a Bahia gondozásában megjelent CD-n terjedelmi okokból nem, a demóról az Ismeretlen katona és az Antibaby nem fért fel a CD-re), viszont ez remek választásnak bizonyult (nem mintha a Menyhárt Jenő által az Európa Kiadó repertoárjába átemelt Bon-si-bon és Kopasz cenzor nem lett volna az). Jó volt látni, hogy az általában meglehetősen visszafogott Farkas Zoli (az egyik legszerényebb zenész, akit ismerek) ezúttal mennyire élvezte a koncertet, már korábban is sokszor szinte vezényelt a dobosnak, ebben a számban viszont szinte végig pörgött.

Vannak különböző nézetek arról, hogy hogyan érdemes befejezni egy koncertet, elégikus számmal, hogy a közönség kissé lenyugodva könnyebben törődjön bele, hogy vége, és induljon haza, vagy egy pörgőssel, hogy utoljára még csúcsra kerüljön a hangulat, lelkesebben ünnepelje a közönség a koncert végén a zenekart, és hosszabban a koncert hatása alatt maradjon, itt most ez utóbbi koncepció érvényesült.

Az együttes szerencsére még élő tagjai ezúttal mind jelen voltak, Hajnóczy Árpit kivéve, aki valamiért egy ideje már nem szaxofonozik a zenekarban, az új szaxisokat meg nem ismerem, ahogy arról sem volt sok fogalmam, hogy ki dobol épp az együttesben, bár a dobos legalább annyira rossz helyen van, mint Lali Üvegtigrise: senki sem látja, el van rejtve.

Na, ennyit röviden az idei nyári fesztiválszezonról. Mindenkit csókolok, akit nem érnék el személyesen, azt csókoltatom.

Sziget fesztivál, Tabán, PUF, Péterfy Bori, Kontroll Csoport, Budapest Park, Kobuci, Tankcsapda

 

 

Szólj hozzá!


KoreaON 2024: az acapellától a fergeteges K-pop buliig

KoreaON 2024: az acapellától a fergeteges K-pop buliig

Idén 5 éves a KoreaON kulturális fesztivál, ami évről évre megújuló programsorozattal jelentkezik. Májusban a Comic Con vendégrendezvényeként...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Loreena McKennitt ismét elhozza Budapestre a kelta zene varázslatos világát

A többszörösen díjazott kanadai énekesnő és dalszerző – 2004-ben megkapta a Kanada Rendjét, és 2013-ban Franciaország Nemzeti Művészetek és Levéltárak Lovagja lett – 2024-ben 24 állomásos tavaszi európai turnéja keretén belül Budapestre is ellátogat, március 24-én érkezik az MVM Dome-ba.

Koncz Zsuzsa az Arénában: Jelbeszéd 2.0

Az énekesnő tizennegyedszer lép a Sportaréna színpadára, legutóbb tavaly adott ott koncertet – április 13-án a közelmúltban készült Koncz Zsuzsa-albumok, így a Tündérország, a Vadvilág és a Szabadnak születtél dalai csendülnek fel a Jelbeszéd 2.0 elnevezésű koncert égisze alatt.

Egyetlen alkalommal újra megjelenik nyomtatásban a PESTI EST

Április 4-én (...) kerül a mozikba a rendszerváltás körüli időszakot felelevenítő Kék Pelikan című film. A bemutató kampányának részeként a filmet forgalmazó JUNI11 Distribution életre kelti a kilencvenes évek és az ezredforduló legendás programmagazinját – írja a Magyar Narancs.

Új tagot keres a Szent Efrém Férfikar

Ha hiszed, ha nem, a férfikar bejelentett, főállású énekest keres. A félig-meddig családi zenekarból ugyanis kiszáll Bubnó Márk – őt egy különleges koncerttel búcsúztatják, az eseményt csatoltuk.
Új koncertek