Adott egy cuki, 79 éves bácsi, aki a legnagyobb világsztárokkal dolgozott együtt a 70-es évek végétől egészen napjainkig. Ezért aztán gyakorlatilag felmondta az egész Wikipedia szócikkét a bulin: hol egy vele készült, bejátszott interjúrészlet formájában, hol pedig a saját szavaival. Az elején mindjárt „elénekelte” (azért az idézőjel, mert azért ez inkább cukiság és bemelegítés volt) a Looky, looky című dalát a hetvenes évekből. Ezt valóban ő énekelte eredetiben is, nekem az idei Eurovízió San Marino-i indulója okozott hasonló flasht, bár most 2019-et írunk. Hiába, nincs új a nap alatt. Íme eredetiben:
Egy jó kis táncolós diszkóestre készültünk – ezt maradéktalanul meg is kaptuk. Belefért még néhány megható pillanat is + a 80-as évek legjobb diszkóslágerei – az igényesebb fajtából. Három gyönyörű és csodálatos hangú énekesnő és egy kiváló énekesfiú (bizonyos Simon) prezentálta Donna Summer, Irene Cara, Limahl, Phil Oakey, Kenny Loggins, a Blondie, a Daft Punk és a Berlin világslágereit, amelyekből a közönség szórtan ismert egyet-egyet. Ki ezt, ki azt. Volt, aki semmit, és ezért a koncertet inkább telefonon keresztül nézte (szokásos morgásaim következnének itt ezzel kapcsolatban, de ettől most eltekintek).
A jó zenei producer és zeneszerző arról ismerszik meg, hogy megtalálja a legtehetségesebb, sztárnak alkalmas énekeseket, hogy közösen úgynevezett örökzöldeket hozzanak létre. A fent említett világsztárok egytől egyig különleges hangú és kisugárzású előadók és a dalok is erősen megmaradtak az utókornak. Néhány példával illusztrálva: Together in Electric Dreams (a szerző személyes kedvence, ezt meglepően kevesen ismertek a teremben), a Call Me, a Hot Stuff, a Love To Love You Baby, a Flashdance, a Végtelen történet és a Top Gun betétdalai, az Éjféli Expressz és A sebhelyesarcú zenéje és még sok más menőség.
Jutott hely még két megemlékezésnek is: bár távolinak tűnik, mégis csak néhány év telt el azóta, hogy Moroder két barátja is eltávozott: David Bowie-ról a Becstelen Brigantik című Tarantino film egyik ikonikus jelenetében elhangzó Cat People-lal (Bowie eredeti hangjával felvételével plusz egy kis élő rásegítéssel a zenekartól – természetesen Moroder-szerzemény), Donna Summerről pedig egy késői, élő fellépésével emlékezett meg.
A történelmi hűség kedvéért soroltam fel a slágereket, mert bár ezeket minden nap halljuk, sokról mégsem tudjuk, hogy ezeket – amelyek olyan természetesen egybeforrtak a mindennapjainkkal – ez a bácsi írta.
Nevezhetnénk ezt az estét hakninak is, hiszen eredetiben két bejátszott felvétel hangzott el, amúgy pedig a négy kiváló session-énekes énekelte a slágereket, és egy remek zenészekből álló zenekar pedig az eredeti verziókhoz híven játszotta el a dalokat. A bácsi – Giorgio –, akinek nevét többször is ütemesen skandálta közönség, pedig eldídzsézgetett a saját különbejáratú pultjában.
Azt nem gondolnám, hogy egy ilyen, így felépített turnénak a célja csupán pénzszerzés volna... A zenekar az énekesekkel viszonylag nagy létszámú, és sok egyéb költség is van. Giorgio Moroder dalait minden nap játsszák a világ összes rádiójában – a befolyó jogdíjakból bizonyára fényesen megél. Viszont boldogan ünnepeltette magát, szívesen felidézett emlékeket – szerencsére a még mindig olasz akcentusos angolját kiválóan lehetett érteni, és örült annak, hogy két órán át szórakoztatta az Arénában egybegyűlteket.
Ha egy „hakni” ilyen, akkor legyen ilyen: remekül szórakoztunk, és jó volt időutazást tenni a nyolcvanas évek zenei világába – amiről Papp Szabi mondása jut eszembe (amit egyszer a túlhájpolt kilencvenes évek kapcsán mondott): A kilencvenes évekből (értsd: a zenékből) egyvalami hiányzik: a nyolcvanas évek!
Pontosan így gondolom én is.
Giorgio Moroder, nosztalgia, diszkó slágerek, Aréna
Szólj hozzá!