Hagytuk, hogy Robbie Williams szórakoztasson minket

A kezdés 20.00-ra volt kiírva – pontban nyolckor le is húzták a nézőtéri világítást, és elindult a zene. Pont félúton voltunk a sorunk felé, és mint az inverz szarvasok, teljesen megdermedtünk a sötétben, és el is gyávultunk, mert rájöttünk, hogy 10 embert kéne felállítanunk, hogy a székünkhöz jussunk. Bénult állapotunkból csak a biztonsági ember hisztije lökött ki, aki – kissé túldramatizálva a helyzetet – közölte, hogy vagy leülünk, vagy kimegyünk. Leültünk. (Amúgy eltévesztettük: valójában két sorral lejjebb ültünk, és csak 3 embert kellett vegzálnunk. A franc gondolta, hogy pontos kezdés lesz, elszoktunk tőle.)

De még nem Robbie lépett a színpadra, hanem a Lufthaus elnevezésű dance formáció. Valójában sosem értettem, hogy egy olyan helyen, ahol a közönség nagy része ül, miért pont dj-szettel melegítik be a népeket (csak szóljon valami?), de egyrészt nem kell mindent értenem, másrészt így volt idő néhány elmaradt cikk elolvasására és pár levél megválaszolására. A produkciót azonban megmentette, hogy a bazi hangos elektronikus szett vége felé műsorra tűzték a Queen Radio Ga Ga című örökzöldjét, és kiváló érzékkel Tim vagy Flynn a refrénnél lehúzta a géphangot, és a közönség kórusban énekelte a nem túl bonyolult sort. A közönség általában szeret kórusban énekelni, és ez a közösségi jó érzés az utolsó pillanatban tényleg arra szintre emelte a hangulatot, amikor a sztárnak már – rövid szünet után – érdemes volt a rivaldába lépnie. Hogy kerültek ide amúgy? Hát úgy, hogy a formáció (Tim Metcalfe, Flynn Francis) Robbie Williams szerelem-projektje, és bár homlokegyenest más zenében utazik, ígérete szerint ősszel kiadnak egy közös albumot is, addig meg a Lufthaus végigkíséri a turnéját.

Klienckor kábé tehát elkezdődött a show. A koncertekre általában akkor alkalmazzák ezt a  kifejezést, ha nagy a színpadi felhajtás: minden csillog-villog, konfettiágyú, táncosok, effektek – minden, ami kell. Itt is megvoltak a megfelelő kellékek, ami miatt azonban a produkció kiérdemelte ezt a kategóriát, az a címszereplő maga volt. Nagyjából a koncert harmadát "elstandupolta" – magyarán dumált, és bár leginkább koncertre, vagyis zenére készültünk, egyetlen pillanatát sem bántuk, mert megesett, hogy a könnyeinket törölgettük – hol a röhögéstől, hol a meghatottságtól. Azt konkrétan nem tudom, hogy aki esetleg nem ért angolul, hogy állt ehhez a dologhoz, de talán a nagy számban jelenlévő többiek reakcióiból következtetni lehetett a tartalomra.

És Robbie is sokat segített, bár egyszer azért kiszúrt valakit, akiről állította, hogy annak láthatóan fogalma sincs, miről beszél ő...Ő pedig sok mindenről beszélt. Azért nem érdemes kiemelni mondatokat a szövegéből, mert így, olvasva úgy hatna, mintha egy Coelho-könyv lapjait tolnánk az olvasó arcába. Amitől nem volt nyálas vagy zavaró az egész, az az előadó személyisége maga. És a profizmusa. Mert mindig tudta, hogy mikor kell hülyét csinálnia magából, hogy lazítsa a hangulatot, profi entertainerként úgy kalauzolta át a koncerten – és az életén a népeket, hogy egyetlen kínos pillanat sem volt.

Kivéve talán két hölgynek, akik megpróbáltak kisurrani vécére – egy bazi nagy arénában ki figyel fel a pisilni indulókra, de tényleg –, hát, Robbie, aki kivetítőre pakolta a lányokat, és még egy vécére kísérő dalocskát is előadott nekik. A csajok egyébként tök jól reagáltak – tehettek mást? :) Amúgy mást is kiszúrt a tömegből, egy megtermett úriembert például a fotós árokba invitált, és egy emelkedett pillanatban a színpadra is fölvitt (nem volt csók!) – neki igazán emlékezetes estéje lehetett – mint utóbb kiderült, immáron másodszor, mert Robbie Williams FB-bejegyzéséből kiderült, hogy 20 éve is pont őt szúrta ki a közönségből. Csak ismételni tudjuk a zenészt: ennek mekkora esélye volt??? A posztban meg is válaszolja ezt:

A dolgok, amelyeket két szám közötti standupjaiban érintett, nagyjából 3 nagy témát ölelnek fel: család, mentális para, karrier. Köszönetet mondott a feleségének, aki mellett lehiggadt, és a gyermekeinek – ami tök rendben van, már csak azért is, mert a 25 éves pályafutását összegző turnéja miatt gyakorlatilag nem sokat látják. Beszélt a függőségeiről és a mélypontjairól, nem kendőzve a piához és a droghoz fűződő egykori kapcsolatát, és elmondta azt is, hogy 1990 óta nem él tudatmódosító szerekkel és alkoholt sem fogyaszt – nagy taps.

A mi szempontunkból inkább a zenei témák az érdekesek, amelyekből nem hagyható ki a Take That.

Néha az volt a halvány érzésem, hogy ez a turné még mindig annak a gyászmunkája, hogy kirakták a fiúbandából –  16-20 évesen megélni, hogy egy csapásra milliók rajonganak érte, értük, csörög a kassza, szétszedik őket a népek – majd egyszer csak kirakják onnan –, élethosszig tartó feldolgozást is igényelhet. Elmondása szerint az volt a baj, hogy ő volt a legfiatalabb a bandában és nem vették komolyan sem őt, sem a törekvéseit, a korabeli források szerint azonban volt némi szerepe az elválásban a drognak és az alkoholnak is. Mondjuk, a kettő össze is függhet. Minden jó, ha vége jó: nekik is köszönetet mondott, hiszen a kikényszerített kilépés nélkül nem biztos (biztos nem) alakult volna így a karrierje. Bejátszotta amúgy a Take That soha nem publikált első klipjének pár kockáját, hát, dőltünk a röhögéstől, és hosszú percekig bámulhattuk Robbie meztelen hátsóját szélesvásznon. Ha valakiben felmerült volna, hogy miért nem publikálták e klipet: egyrészt, mert konkrétan sz@r volt, meg talán fenekestül forgatta volna fel a zenekar startját a kilencvenes évek elején. Amúgy a koncertes/fotós csoportunkban megtekinthető Robbie meztelen feneke :)

A Take That-es etapot egy Osais-számmal zárta le, stílusosan a Don't look back in angerrel, és nem csak a szöveg miatt az, hanem azért is, mert a zenekarból való távozás mellett a Glastonburyn döntött, egy, a Gallagher-fivérekkel átbulizott éjszaka után. Amúgy nemrég azt nyilatkozta, hogy ugyan még hivatalosan nem kérték fel, de szívesen fellépne idén a fesztiválon, ahol 1998-ban szerepelt legutóbb a lineupban.

Ami a koncert "zenés" részért illeti, nem lehetett hibát találni benne: nyilván önmagában is elvitte volna a hátán a showt, de így, hogy remek zenészekkel és vokalistákkal, továbbá egy maroknyi táncsapattal tette, mindenkinek nagyobb élmény volt. A vizuál fokozatosan volt felpörgetve, csak a végén csapott át színorgiába, de akkor nagyon, volt persze konfettiágyú, telefonlóbálás, ülő szektorok felállítása – ezek mind előfordulnak rendszeresen más előadók koncertjein is, de itt valahogy illeszkedtek egymásba  a dolgok, és egyáltalán nem volt zavaró, mert ahogy a látványt jól építették, úgy ezek az elemek is mérnöki pontossággal következtek egymás után – mondtuk, hogy profi.

Azt is szoktuk mondani, hogy egy koncerten több koncert van. Mert azok, akik mélyen a pénztárcájukba nyúltak azért, hogy a színpad közelében lehessenek, egészen más élményt éltek át – mint mi, az aréna túlsó végéből meresztgetve a szemeinket –, mert Robbie folyamatosan kommunikált a közelebbi közönségével (is). Bár, amikor pólókat hajigált, volt egy komoly dobása, amivel átjutatta a küzdőtér felett az első ülős szektorig a cuccot, respect :) "Majd megint fölcibál egy lányt a színapadra? Uuuuncsi" – mondta egy ismerős a koncert előtt, és talán Robbie is érezhette, hogy ezt már talán nem kellene, de persze az első sorból így is "kiemelt" egy hölgyet, s maga is meglepődött, amikor megpillantotta a csuklóján a Take That-logó tetoválást. Ha csókot nem is, egy dalt kapott az illető hölgyemény – és mindez élőben még mindig nem volt nyálas, csak cuki, és nagyölelést kaptak tőle páran azok közül is, akik az első sorokban álltak. Egyszer próbát tett a magyar nyelv gyakorlásával is, pont a segges klip kapcsán, amikor arról mesélt, hogy mivel kenték be a felvétel során a hátsóját (...), kérdezte, hogy hogy van a jelly magyarul, és amikor visszakiabálták neki a megoldást, csak annyit mondott: ohh, fuck...

Még volt magyaros vonatkozása a koncertnek, amikor a fináléban egy magyar zászlóval a vállán jelent meg. Azt sejtjük, hogy a menedzsment minden országban a megfelelő zászlót kanyarítja a nyakába és a szájába rágják, hogy melyik városban van – Budapest, nem Bukarest! –, mégsem tudhatjuk biztosan, és készséggel elhittük, hogy Robbie fucking Williams (ő mondta!) ezúttal csak nekünk és csak most zenélt, beszélt, mókázott. Ez lehet a turnézás során berögzült rutin része is akár, de mi most hiszünk neki, hiszen elmondta, hogy a saját démonjai legyőzését két dolognak köszönheti: a házasságának és a közönségnek, akik ti vagytok – mutatott ránk, a Budapest Sportaréna közönségére. Hát, mi is köszönjük ezt az estét, nagy taps!

Az (angol) puding próbája az evés, a jó Robbie Williams-koncertnek pedig az utána következő rögvaló. Rengeteg ember nyomult be a metróba, a tömeg teljesen belepte a peront, ott nyomorogtunk, várva a metróra, mert persze csak egy utópiában fordulna elő, hogy ilyenkor mondjuk sűritik a járatokat, hogy minél gyorsabban gyérítsék a tömeget. És az is utopisztikus elképzelés, hogy ilyenkor szólnak az állomásoknak, hogy a szokottnál nagyobb tömeg érkezik. A Deák téren a háromból csak két mozgólépcső működött, egy lefele, egy felfele, így a bezúduló tömeg egy része az álló lépcsősort használta a feljutásra. Rövidesen egyfajta verseny alakult ki a mozgólépcsősök és a lépcsőmászók között, heves biztatásokkal, és bár a nótát amúgy nem annyira kedvelem, de egyszer csak mindkét versenyző csapat belefogott az éjjelsohanemérvéget éneklésébe, vicces volt. De a keletkezett hangzavarban csak kevesen hallhatták, hogy az ügyeletes fejhangon üvöltözik a mikrofonba, hogy az álló lépcsőn tilos közlekedni!!!, majd felérve a hang gazdájával is találkozhattunk, aki mindenkit külön lecseszett azért, mert rá mert lépni a lépcsőre. Nem lehetett kellemes neki sem, mert kiröhögték, de leginkább átléptek rajta.  A BKK-s közjáték sem szegte azonban kedvünket, a remek este hatása kitartónak bizonyult. Sőt, még most is tart :)

Az elhangzott dalok listája itt.

A koncertről további fotók a már említett csoportunkban láthatók.