A kettő között nem minőségi, hanem felhasználási különbség van. Nem vagyok az az ereszd el a hajamat-típus (nincs is hajam!), amikor tombolok, akkor is észnél vagyok, ezért minőség nélkül kikapcsolni sem tudok. Tegnap kikapcsolni akartam. Biztosra mentem. 
Huszonöt év múlt el úgy, hogy a Hooligans neve hallatán, ha nem is borzongtam meg a viszolygástól, de elöntött az idegenkedéssel vegyített totális közöny. A Királylánytól viszont mindig legalább annyira menekültem mint mondjuk a Szóljon hangosan az énektől. Egyszerűen a hideg ráz tőle. Még soha nem elemeztem ki, miért. De általa a Hooligansről sommásan a nyálas rocknak álcázott semmitmondás jutott eszembe.
Aztán 2021-ben megjelent a Zártosztály című lemezük. Amit nem tudom hányszor hallgattam már meg. Általában az elejétől a végéig. Mert nincsen rajta töltelék szám. Úgy jó, ahogy van. Már nem mondok ezzel újdonságot, több kritika is megjelent már róla. Mi több én is írtam már Hooligans koncertről, és annak kapcsán a lemezről. (Mondjuk ha a linkelt cikket elolvasod, voltaképpen elolvastad ezt is. Ebben lesz egy hatalmas adag dohogás: sajnos nagyjából ez lesz csak a plusz ahhoz képest. :-( )
Most, amikor az együttes tavaly évvégi koncertjéről írok, ez a lemez szól a fülemben. Így legalább hallom a zenét, értem a szöveget. Ami miatt tegnap útra keltünk az Arénába.
Az Aréna minden együttes, előadó számára az év legnagyobb koncertjét jelenti. Nyilván. A hely mérete meghatározza színpad nagyságát és a látvány, a show minőségét. Mivel hetente akár több, akár nemzetközi sztár is fellép itt, látványban mindenkinek oda kell tennie magát. Az Aréna egyfajta minőséget garantál.
S mivel garantál, sommásan azt mondhatom, hogy a koncert teljesen rendben volt, bár nem a csúcs a kategória. A csúcsot mondjuk a Kiss és a Rammstein jelenti. Ami ez alatt van, az csak rendben levő lehet.
Nem vagyok látvány-fan. Mondtam már többször: életem egyik legélvezetesebb koncertje egy Garay téri pincében látott, hallott Mandrake Moon nevű zenekar előadása volt. A látvány néhány permanensen ugyanazzal a fénnyel világító hatvanas izzó volt. S a francnak sem hiányzott más, mert olyan zene szólt! De túl nagy faxnit mondjuk Nick Mason sem csinált a látványból a Budapest Parkos koncertjén. S ott sem hiányzott igazából semmi. Mert zene az bizony volt.
Ezen túl minden pénz és kreativitás kérdése.
Tegnap este a Hooligans látványilag kitett magáért: fények, füst, láng, szerpentin, konfetti, kivetítés – a zenészek éltek a színpadon. Szóval teljesen rendben volt minden. Szó nem éreti a ház elejét.
A régi, nagy (vagyis számomra közömbös vagy hallgathatatlan) dalaik elmaradhatatlanok, hiszen a régi rajongótábor ezeket követeli, nekik ez A Hooligans. Nekik a Zártosztály túl kemény. Bár még viszi őket a rajongó lendület. Akik viszont a Zártosztály miatt jelentek meg, azok meg a régi számok alatt unatkoznak. Érdekes volt: mintha két közönség lett volna egy koncerten. Ki erre, ki arra a muzsikára indult be. De mozgás mindig volt.
A setlistre ugyanez volt jellemző. Nem nehéz belátni, hogy a Királylány (...) és a Paradicsom nem egy súlycsoport mondjuk az Elindul a lejtővel. Jellemzően nem egy a két stílus célközönsége sem. Érdekes kettősségbe mászott bele az együttes. Egy Hooligans-koncert tipikusan kettő az egyben szolgáltatás, a zene és a szöveg erőteljes kétfélesége miatt. Tudomásul veszem. Mást nem tehetek. Mondjuk ha majd megjelent a harmadik Zártosztály minőségű lemezük, szívesen elmennék egy kizárólag döngölős koncertjükre.
Apropó. A koncerten eljátszották a három új számukat a Fekete szivárványt, a Körforgást és az Egy álom közepént. Van remény, úgy fest, szerencsére tartják az irányt! Addig meg mindkét tábor tudomásul veszi, hogy ez is, az is a Hooligans, és mindkét csapatnak lesz, amikor kiesik a koncertből.
Nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: az „Egy álom közepén” egyfajta "haláldal". Egy asszony haláláról szól. Arról, hogy a férje legszívesebben mellé feküdne, vele halna. A klip alatt van egy hozzászólás. Amikor olvastam, megállt bennem az ütő. Az írója elmondta, hogy két hete halt meg a felesége. Harmincnégy éves volt a hölgy...
Hogy is mondjam: a Hooligans nem annyira a nagy egyéni virgákról, a virtuozitásról szól. Sokkal inkább az összhatás hangulatáról. Bármelyik típusú Hooligansről is van szó. Ami egyáltalán nem az egyes zenészeket minősíti. Mindenki remekül teszi a dolgát, remekül a helyén szól az egész. Igen, még a Királylányi-típusú dalokban is. Hogyan is mondjam, hogy ne fikázás legyen belőle: nem az egyéni zenészteljesítmények a lényegesek, hanem ahogyan az egész összeáll, és a végén Hooligans lesz belőle. De a Zártosztály óta az bizony nálam hozza a fent említett elismerő bólintást.
A koncerten mindenki tette a maga dolgát, ütött, pengetett, énekelt, billentyült, belakta a színpadot, ment a show, rendben volt minden.
Csak a lényeg hibádzott. Ha nem is a Hooligans tehetett róla.
A hangzás. Sajnos egyre több esetben futunk bele hallgathatatlan koncertekbe. Ilyen volt az utóbbi időben a Def Leppard–Mötleyy Crüe az MVM Domban, vagy legutóbb itt, az Arénában a Black Veil Bride–Halestorm–Mothica gyalázatos megszólalása.
Olvastam egy hangmérnökkel készült interjút (kerestem most, de nem találtam): magyarázta, hogy miért marha nehéz ezeket az új, lencse alakú stadonokat behangosítani. Írtam már erről. Azt is leírtam, hogy engem, a közönséget, nem igazán érdekelnek a technikai problémák. Nem az én gondom. Oldja meg az, akinek a feladata.
Már tényleg azt hittem, velem van a baj, az én fülemmel történt valami. De miután küzdőteres jegyünk volt, próbálkoztunk a földrajzi pozíció váltásával, hiszen az már kiderült, hogy ezekben a koncertekre alkalmatlan hodályokban nem mindegy hol vagy, honnan hallgatod, ha van mit. A helyváltoztatás azonban nem sokat ért. A szöveg kivehetetlen volt, a basszusgitár eltűnt (pechére a Késmárki Zsolt helyére lépett Romanek Gergőnek), a szólógitár, ha éppen nem szólózott, elveszett a káoszban. Még a dob volt a legkivehetőbb.
Ekkor merült fel bennem első alkalommal, hogy abbahagyom a stadionkoncertek látogatását. Minek időt pazarolni rájuk, ha kétesélyes, hogy hallom-e a zenét, ami miatt odamegyek? S mit írjak ilyenkor a koncertekről?
1986-ban – amikor is a technika marhára nem ott tartott, ahol manapság – a régi, leégett BS-ben volt egy Dire Straits-koncert. Emlékszem, hogy nem csupán a csodálatos zene miatt esett le az állam, hanem attól is, ahogyan az megszólalt. Mert az akkori lehetőségek között is elérték, hogy a például a záró, instrumentális Going Home-ban kihalljam még a kézi csörgőt is. Azóta eltelt harminchét év. S mára, amikor víz után kutatunk a Marson, a technológia meg van már minden ember egyéni ellenőrzésére, élvezhetetlenné lett egy-egy koncert hangzása. Ki érti ezt...
"Az a hitelem, hogy a zene szól... Jaj, ziher!
Pénzért nem ver a szíved, Mr. Hollywood! Good Bye!"
Szólj hozzá!