Ezúttal az Óbudai nyár rendezvénysorozat keretében, szimfonikusok nélkül, csak az eredeti hangszerekkel és zenészekkel lépett színpadra az East. A kellemetlenül szürke, komor felhőkkel telített eget nézve többen szurkoltunk, hogy el ne mossa az eső a koncertet, de esőisten ezúttal megkönyörült az egybegyűlteken, úgyhogy csak a levéltetű-áradattal kellett megbirkózni a fák alatt sötétedésig, és hálistennek a gyötrőszúnyog-támadás is elmaradt.
A koncert, akárcsak áprilisban, ezúttal is a zenekar második, Hűség című lemezének néhány darabjával indult, bár most sem játszották el a teljes szvitet (merthogy a zenekar első két lemeze teljes egységet alkotó szvitként lett megírva), inkább csak annak első két tételét. Amennyire emlékszem, most is az néhány zeneszám maradt ki, mint áprilisban, köztük sajnos néhány egyéni kedvencem (Én voltam, Vesztesek).
A lemez 12 dalából – ha jól számoltam – 7 ment le, komoly súlyt helyezve az instrumentális darabokra (Hűség, Mágikus erő, A végtelen tér öröme), persze az énekes számok sem maradhattak teljesen ki (Keresd önmagad, Újjászületés, Ablakok, Várni kell).
Természetesen ekkor az eredeti (vagy inkább klasszikus, mert ugye énekes nélkül indultak annó) felállás volt a színpadon, a zenekarvezető Móczán Péter basszusgitáros mellett Király István (dob), Varga János (gitár – aki a Varga János Projectben megszokott Z. Z. Top-os szakállát immár divatosan rövidre trimmeltette), Pálvölgyi Géza (billentyűs hangszerek) és Zareczky Miklós énekes, aki ugyan most sem szaggatta szét rohangálásával a színpadot (mint ahogy a többi zenész cipőjét is simán oda lehetett volna szögelni a világot jelentő deszkákhoz, és csak a koncert végén a lemenetelnél vették volna észre, hogy milyen csínynek lettek áldozatai), de újra nyugtázhattuk, hogy a hangja mit sem kopott az évtizedek alatt.
És ha már itt tartunk: a koncert után az áprilisi koncerten is jelen lévő többekkel – és a zenekar egyes tagjaival is – beszélgetve egységes volt a vélemény, hogy hangzásban a Zichy udvar ezúttal magasan verte a kiváló akusztikájú MűPa megszólalását (amiért akkor fanyalogtam is). Tényleg időben szólalt meg minden hangszer a megfelelő hangerővel, mikor kellett, hallatszottak a vokalista lányok, tökéletesek voltak a hangszerek arányai... ami csak azért érdekes, mert állítólag ugyanaz a hangmérnök volt felelős mindkét előadásért. Vannak még csodák...
A Hűség után a Takáts Tamással közös évek dalaiból jött egy igen erős válogatás, kezdve a David Bowie szemével. A hátam mögött helyet foglaló és szájmenésben szenvedő szálfatermetű szőke szoliszökevény ekkor meg is jegyezte, hogy neki Takáts már a Piramisban sem tetszett – hát kellett némi önuralmat gyakorolnom, részben, hogy ne közöljem vele, hogy a heti pletyiklub rendes összejövetele aznap nem a Zichy udvarban van, részben, hogy talán nézzen utána, ki kicsoda a magyar rockzenében. De erőt vettem magamon.
A színpadon a korszaknak megfelelően változott a zenekari felállás, Móczán és Pálvölgyi maradt, és jött Dorozsmai Péter (dob), az akkori gitárosok helyett ezúttal is a jól bevált és igen ízes szólókat produkáló Madarász Gábor, valamint színre léptek a már megszokott, igaz, a dalok születése idején még gyerekcipőben járó vokalista lányok is, Czerovszky Heni és Vincze-Fekete Vera. Takáts Tomit meg már írtam.
Ebben a felállásban mindjárt másodikként a Ha zászlót bont a félelem következett, amibe ahányszor csak hallom, beleborzongok, annyira jól elkapott mind a zene, mind a szöveg. Ugyanez a kategória az 56, mondhatni, a fenti szám ikertestvére is lehetne, de valami ok miatt nem kapott helyett annó sorlemezen (az időközben megjelent CD-k valamelyikén bónuszként rajta van). Részemről ez az East „klasszikus” felállását követő több időszak három legsikerültebb darabja közül kettő, a harmadik pedig a Szél repítse lelkem (szövegíró mindháromnál: Márkus József), amit lemezen csak átlagos dalnak tartok, de koncerten, élőben mindig nagyon megfog. Mindjárt az 56 után át is élhettem ezt megint. Közben Madi olykor egy állványra szerelt akusztikus gitárt is bűvölt, hogy aztán visszaváltson a nyakában lógó jó öreg elektromos Ibanezre, és ezen utóbbi számban Dorozsmai Peti is megmutatta, hogy nem véletlenül tartották annak idején az ország egyik legjobb dobosának, és mit sem felejtett azóta. Innen már nem lehetett tovább felfelé íveltetni a koncert ezen szakaszát, ez volt a nadír.
Helyet kapott még a korszakot felölelő válogatásban A túlélő dala és A szerelem sivataga, de apró szépséghibát jelentett, hogy Takáts Tomi magasai valahol az 56 eleje táján elfogytak, és onnantól már csak nagyon erőltetetten jöttek, már ha egyáltalán jöttek... Szeretünk, Tomi, meg minden, de ezt talán nem kellett volna bevállalni, pláne úgy, hogy állítólag előző nap Karthago-koncerten is fellépett az EFOTT-on, és ott is a kora ifjúkori magas regisztereket kellett erőltetni. Azt, hogy ezúttal kicsit visszafogottabb volt a mozgása a színpadon a megszokottnál, tudjuk be az alig 2 héttel korábbi vakbélműtétnek. A magasakkal egyébként már voltak gondok a májusi koncerten is, akkor megfázásnak tulajdonítottam. Csak remélni tudom, hogy nem vesztek végleg el.
Ezt a blokkot egy instrumentális rész követte, számomra ismeretlen számokkal – csak tippelni tudok, hogy ez az 1984-es instrumentális lemez, Az áldozat dalai közül volt egy kisebb csokor (vagy ha nem, akkor a zenekar első, még énekes nélküli korszakából).
Ezt követően ismét a kezdő zenekari felállás foglalta el a színpadot, és a Játékok című lemezt – emlékeim szerint – valóban elejétől végig eljátszották, de szinte minden számot valami hosszabb instrumentális előkével vagy záróbetéttel egészítettek ki, valamint a Messze a felhőkkel szólóit zongora-gitár felelgetős résszel, és a Szállj most fel is kapott egy dobszólós bevezetést, ezek a lemezen nem hallhatók, szóval a közönség megkapta azt a bizonyos pluszt ezúttal is (bár lehet, hogy így játszották a dalokat a ’80-as évek elején is a koncerteken, de az annyira régen volt, hogy már én sem emlékszem rá).
Ami az első két lemez szövegeit illeti, elég régóta foglalkoztat a gondolat, hogy aki írta őket, milyen szer hatása alatt tette (a minimum az, amit Lewis Carroll szedhetett, amikor az Alice-történeteket írta), ugyanis elég elvont és olykor követhetetlen, bár kétségkívül költői képek vannak egymásra sorjázva bennük (csak 1-1 sor néhány dalból: Lepke hátán szédülten szállok, „Ki vagy?” – kérdi a Nyúl, Nézz rám, ha a fák a lombjuk hegyén állnak, Szemedben éjfélbarna gyűlölet feszül stb.) némi antiutópisztikus életérzéssel körítve, bár azóta feltűnt egy Kispál és a Borz nevű banda is a magyar rockzene égboltján, és az ő első demójuk és első lemezük elvont szövegvilágához képest mindez szinte már a nyílegyenesen követhető kristálytiszta gondolatmenet megtestesülése.
A több mint 2 órányi műsor végén a visszatapsolás után ezúttal is az Elrejtettél a szívedben című dal hangzott el az összes fellépő részvételével – sajnos, ennek a dalnak a lírai részein még jobban átütött Takáts Tomi magas hangokkal vívott sikertelen küzdelme, bármennyire is az ő dala volt ez valaha. Kár, mert egyébként – Tomit is beleértve – minden tekintetben kiváló koncertnek lehettünk szerencsés hallgatói.
(És még mielőtt elfelejteném: külön köszönet Lőrincz Edinának (ÓKK) a bejutásban nyújtott segítségért.)
A fotókat a zeneakar FB-oldaláról vettük kölcsön, köszönet Elekes Attila Andrénak.
Szólj hozzá!