1981-ben jelent meg a Karthago első lemeze. Akkoriban, amikor az őszinte kemény rock tarolt kis hazánkban. A Piramis történetének a végénél járunk, az Edda feltörekvőben, a Korál tarol, a HBB-t egyre többen ismerik, a Dinamit megalakult, a P. Mobil funkcionál, képződik a P. Box, a Skorpió éppen trió. Hát így valahogy. S akkor Szigeti Ferenc kitalálta a zöldbozót-rockot, a west coast magyar változatát, a festés nélküli, de Kiss-esen (és Nem KISZ-esen) beöltözött zenészekkel fellépő együttest.
Számomra a Karthago mindig ellentmondásos együttes, jelenség volt. Egyfelől ez a zöldbozót-dolog meg a beöltözés egy kicsit muris és ciki volt. Aztán már tizenkevés évesen is voltak bajaim egyes szövegeikkel a rettentő közhelyesség miatt (Lépd át a múltat, Indulj tovább, Lépd át a múltat, Barátok nélkül), és volt, ami kimondottan irritált: „Áruló nem leszek / Ilyet soha nem teszek!”. Miközben másokat (Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, Senki lánya stb.) meg kimondottan kedveltem. A zenével semmi bajom nem volt.
Viszont a Karthago volt az az együttes, amiért éves nyári gyakorlatunk színhelyéről, Balatonfüredről képesek voltunk bebarangolni az északi partot, mert jött egy füles, hogy aznap este buli lesz, csak a füles félfülű volt, mert a földrajzi elhelyezkedést igen nagyvonalúan kezelte. Mi pedig, Kajla, Artúr, Boskó és én útra keltünk, amíg már nem is tudom pontosan hol, Balatonbiszbaszon megtaláltuk a Karthagot. A koncert előtt úgy tíz perccel értünk oda. Gyalog, vonattal, stoppal... Hol volt még akkor az internet, meg a GPS...
A Karthago egy 40 éve, tagcsere nélkül együtt zenélő együttes, mondták a plakátok, a rádióreklámok a koncert előtt. „40 éve együtt”. Ami egyfelől igaz. Másfelől azért kicsit muris. Mert kétségtelen tény, hogy a Karthago-ban nem volt jövés-menés az elmúlt negyven évben. Az együttesnek a megalakuláskor pár pillanatig tagja volt Losó László és Fehér Lajos, de azóta a jelenlegi felállásban játszanak: Szigeti Ferenc, Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kocsándi Miklós, Kiss Zoltán. Az is tény azonban, hogy a negyven év alatt mindösszesen hat stúdióalbuma, két és fél élő, két angol nyelvű lemeze jelent meg. Negyven évre leosztva, nem beszélhetünk meghökkentő termelékenységről. Viszont a 40 éves évfordulóra írtak egy lemeznyi új dalt, ami mellé odatettek egy régi dalokból álló akusztik-lemezt is. Egyszóval volt/van valami visszásság ebben az „együtt vagyunk”-ban, mert az együtt vagyunk azt jelenti, hogy nem vagyunk szanaszéjjel, és nem csupán alkalomadtán vagyunk együtt. De spongyát rá!
Az „Együtt 40 éve” koncert: bajok és szépségek
Nem mondom azt, hogy oda voltam a koncert gondolatától. De azt sem, hogy tökéletesen hidegen hagyott volna. Valahol középen álltam meg: sem elvárásaim, sem előítéleteim nem voltak. Ilyenkor szoktak a dolgok nagyon jól sikerülni. Nem árulok zsákbamacskát: az ellentmondásosság, amiről a Karthago-val kapcsolatban beszéltem, továbbra is megmaradt bennem. De annak, hogy láttam, hallottam őket így, 40 év után, mindent összevetve, örülök.
A színpadkép pompás volt. Maga a színpad egy oszlopcsarnokot idézett, jobb és bal oldalt három-három oszloppal, középen egy nagy vászonnal. A timpanon is nagy vásznakból állt, és az összes felület vetíthető volt. Pazarul nézett ki! Voltak lángnyelvek, volt füst, a vetítések stílusa kellemesen egységes volt, a stílusból csak akkor léptek ki, ha egy-egy dal hangulata azt megkívánta. Panasz, zokszó erre nem lehetett, de komolyan, keresve sem találok kivetni valót.
Sajnos nem igaz ez az a technika egészére. Nem tudom, mennyire függ attól, hogy hol álltunk szerelmetesfeleségtársammal (jobb oldalt, a kifutó mellett, közvetlenül a színpad előtt), de már az előzenekar Animusnál feltűnt, hogy valami nagyon vacakul szól a zene. De úgy voltam vele, hogy ez csak az előzenekar, naná, hogy nem kapja meg amit a nagy banda. Viszont amikor jött a Karthago és belecsapott a lecsóba az Indulj tovább!-al, el kellett telnie némi időnek, hogy kapcsoljak, melyik dalról is van szó. Azt hittem, csak a más hangszerelés az oka. Részben az is volt. De nem csupán az. Sajnos, Szigeti Ferencv és Kiss Zoltán mikrofonjának a hangosítása csapnivalóra sikeredett. Aztán a Requiem befejező futamai közben Gidó hangszereinek a hangja az egyik pillanatról a másikra eltűnt. Aztán Szigeti gitárjáé is. Aztán Takáts Tamás mikrofonja is süket lett. Lett is egy kis szünet a koncertben. S voltaképpen meghatóra sikeredett ez a fiaskó, mind a közönség, mind a Karthago szempontjából. A közönség ugyanis nem hagyta abba a koncertet, újra és újra énekelte a Requiem refrenjét. Takáts Tamás nagyon gyorsan vette a lapot, gyorsan a kifutó elejére futott (ééérted), és mintegy eljelelte, hogy kezdjük elölről a dalt, és mutogatta a szöveget: a közönség a technikai malőr alatt mintegy magát szórakoztatta. Kimondottan szép jelenet volt.
A dalok szóltak minden korszakból, minden lemezről valami. Nekem úgy tűnt, a korai lemezek dalai nagyon éltek (Keleti éj, Senki lánya, A pénz, Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak stb.), és átjöttek az új lemeze nótái is (a Valahol kimondottan nagyon szépre sikeredett, amit jelentősen erősített a dal alatti látvány is), de a Valóságrock és az Időtörés kevés dala nem is élt. Vicces volt, amikor az egyik dal felkonferálásakor Takáts Tominak nem jutott eszébe a lemez címe, amiről a dal való, a többiekhez fordult segítségért, és ő is nevetve konstatálta, hogy senki sem válaszolt: „Ők sem tudják!”
Ez az esetlegesség, miközben egy vérprofi produkciót láttunk, valahogy folyamatosan jelen volt a koncerten. Gidó jó párszor magához vette a mikrofont, nekem úgy tetszett, ha kellett, ha nem, úgy festett, Szigeti már egy kicsit unta is Gidó szereplését. Ugyanígy volt valami sutaság abban, ahogy a Hammer Records vezére a színpadra hozta a másfél hónap alatt arannyá érett új lemez plakettjeit, és próbált valamit mondani, miközben a háttérben ott állt két fickó egy asztallapnyi tortával. Volt cirkulálás a színpadon, senki nem találta a helyét, nem tudták, mi merre. Ahogy az is az esetlegességet erősítette, hogy Takáts néha eltűnt, zenésztársai várták, hogy jöjjön már. Néha beszélgetett a meglepetésekkel, néha kioldódott a cipőfűzője, azt kötötte. A Senki lánya elején már kicsit aggódva tekintgettek a társak a színpad szélei felé, merre járhat.
Abban is volt valami esetlegesség, hogy amíg Takáts Tamás, Gidó és Kocsándi Miki gyakorlatilag utcai ruhában álltak színpadra, addig Kiss Zolin volt egy egyértelműen jelmez pun mellény, Szigeti pedig hosszú szárnyú kabátjában, láncaival egyértelműen múltidézett. Miközben a kor rajta látszik legegyértelműbben, és volt a jelmezében valami antagonisztikus, komolyan nem vehető. S hogy mondjak még nem jót: egy idő után nekem visszás volt a zenekari tagok állandó egymást dicsérése és a permanens önmagasztalás.
Volt baj a koncert ívével, a műsor felépítettségével is. A Senki lánya után, ami nagyon elkapta a közönséget, jött a zenekari tagok gyermekeinek a produkciója, kellő, de hosszas felvezetéssel. És le is ült a Senki lánya keltette hangulat. Viszont döbbenetes volt a gyermekek (értsd: vastagon huszonéves fiatalok) produkciója. A Senikföldjén-t játszották, nagyjából ki-ki az apuka hangszerén. Takáts Máté hangja, ha nem is verte apuét, de bizony közel járt hozzá, ifj. Kocsándi Miki úgy nyomta a bőrt, hogy az egész dalból olyan energia, olyan zeneszeretet jött át, hogy csak na! "Az sem lenne baj, ha ők játszanák tovább a koncertet!" – mondta szerelmetesem. Ami persze túlzás, de annyira nem is nagy. Vagyis visszajött valamelyest a hangulat. Amit rögvest ismét leültettek egy akusztikus résszel. Ami szép volt, jó volt, de megint hullámvasutazott a lelkesedés.
Gidó és Kocsándi teljesítményét azonban mindenképpen szeretném kiemelni, mindketten pazarul nyomták a magukét. Számomra különösen kiemelkedett a zenekar instrumentális és egyetlen progrock-darabja, a Gidó-szerzemény Paks, az atomváros (Gidó az új lemez akusztik-cédéjén a hátán viszi a produkciót.) Takáts Tamás – az Takáts Tamás, ami az éneket illeti, úgy szeretjük őt, ahogyan van: a hangjával, a meglepő színpadi mivanveledje-ivel. Kiss Zoli és Szigeti hozták a magukét, semmi egetverő magasság vagy mélység. Kétségtelen, hogy Szigeti keze alatt nagyon szépen szólt az új lemez ének nélküli darabja a Szabadnapos szenvedély.
Úgy festett, a közönség is jól érezte magát, a Karthago a pazar látványvilág ellenére – az esetlegességek miatt – voltaképpen klubkoncertet adott. Ami csak akkor baj, ha valaki minden egyes pillanatában vérprofi produkciót várt a pénzéért. Ha nem így volt, akkor egy teljesen rendben levő koncertet láttunk, élvezhettünk.
Karthago, nagykoncert, Aréna, új lemez
Szólj hozzá!