A birminghami zenekar negyvennyolc évvel az alapítása után is úgy áll ki, mintha nem lezárni, hanem továbbírni akarná a saját történetét. Simon Le Bon, Nick Rhodes, John Taylor és Roger Taylor jelenléte önmagában is ritkaság: kevés olyan nyolcvanas évekbeli pop-rock zenekar maradt, amelynek klasszikus magja ennyire stabilan együtt van. (A betegsége miatt hiányzó Andy Taylor helyén évek óta Dom Brown gitározik, de Taylor árnyéka nem kínzó hiányként, inkább a történet részeként van jelen: bár a 2022-es Rock and Roll Hall of Fame-beiktatáson nem tudott ott lenni, a Danse Macabre lemezen viszont ismét együtt dolgozott a zenekarral.)
Ők lettek a New Romantic mozgalom és a szintipop-hullám úttörői. A korai MTV-korszakot vizuálisan is letarolták: egzotikus helyszíneken forgatott, filmszerű videóklipjeik (mint a Rio, a Hungry Like the Wolf vagy a Girls on Film) szexszimbólummá és globális tinibálvánnyá tették őket. Olyan gigaslágerek köthetők hozzájuk, mint a The Chauffeur, a Save a Prayer, vagy a máig egyetlen James Bond-főcímdal, ami az amerikai slágerlista legtetejéig jutott: az A View to a Kill. A '80-as évek közepétől tagcserék, drogproblémák és zenei stílusváltások követték egymást, de a '90-es években az Ordinary World és a Come Undone című dalokkal (az úgynevezett "The Wedding Album"-ról) hatalmas kritikai és közönségsikert aratva tértek vissza. 2022-ben hivatalosan is beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. A zenekar az elmúlt években sem nosztalgiabandaként működött, hanem aktívan koncertezett a 2021-es Future Past, majd a 2023-as, Halloween-tematikájú Danse Macabre albumok apropóján. Bár folyamatosan úton vannak, a koncerteket kiemeltté teszi, hogy a zenekar a közelmúltban ünnepelte (és lényegében azóta is ünnepli) a fennállásának 45. évfordulóját. Emellett a koncertek egyfajta győzelmi menetek a Rock and Roll Hall of Fame beiktatásuk óta, bizonyítva, hogy a '80-as évek generációjából ők az egyik legaktívabb, arénákat megtöltő formáció.
Nem alapító tag volt, 1980-ban, meghallgatás útján került a bandába (egy akkori barátnője ajánlotta be, aki a klubban dolgozott, ahol a fiúk próbáltak). Rózsaszín leopárdmintás nadrágban és egy saját verseskötettel jelent meg – a versekből lettek a Duran Duran első slágerei. Amúgy 1985 óta él boldog házasságban Yasmin Le Bon topmodellel (ami a rockvilágban ritka), három lányuk van.
Simon Le Bon frontember a szó klasszikus értelmében. Nem próbál úgy tenni, mintha megállt volna az idő. Van benne egy adag önirónia, rengeteg elegancia és az a fajta magabiztosság, amely nem a hangerőből, hanem a jelenlétből fakad. A hangja talán nem ugyanaz, mint negyven évvel ezelőtt, és a végére mintha kifáradt volna egy kicsit, de miért is tenne úgy, mintha még mindig húszévesek lennénk? Ha letekintett a nézőtérre, láthatta, hogy ott sem tinik csápolnak, bár tény, hogy akadtak páran: az előttem álló nagykamasz srácot feltehetően az amúgy külföldi papája hurcolta el ide, és láthatóan nem tudott mit kezdeni az egésszel, de udvariasan és egyetlen kéz (taps) -vagy lábmozdulat (ritmus) nélkül végigállta a koncertet, amelyen a fater túszul ejtette. Nem tudom, mit kapott cserébe :) Azért láttunk nála sokkal lelkesebb fiatalokat is.
A műsor rutinosan mozgott a korszakok között (setlist a cikk végén). A slágerek természetesen nem hiányozhattak, a Hungry Like the Wolf, a Girls on Film, a The Reflex, a Rio vagy az A View to a Kill nélkül egy ilyen este elképzelhetetlen volna. Ezek a dalok ma már nemcsak Duran Duran-számok, hanem komplett popkulturális emlékpontok, közben mégsem múzeumi tárgyként kerültek elő, hanem nagyon is élő koncertszámként. Az újabb korszak darabjai sem lógtak ki mellőlük, ami talán az egyik legjobb bizonyíték arra, hogy a zenekar nem kizárólag a múltjából dolgozik, bár ezeknek a szövegét, bocsi, nem tudtuk, elmerültünk a hallgatásban és a bámulásban (a vizuálra még visszatérünk).
A gerincét persze egyértelműen az 1982-es, korszakos Rio album adta, de a Duran Duran messze nem ragadt le a fénykoránál. A több mint négy évtizedes életmű szinte minden fontos korszakából előkerültek dalok, az este egyik legizgalmasabb pillanata pedig a Girls on Film különleges átirata volt. A zenekar ezt a számot a Talking Heads klasszikusával, a Psycho Killerrel fűzte össze – azzal a feldolgozással, amely a 2023-as Danse Macabre albumra is felkerült Victoria De Angelis (Måneskin) közreműködésével. A budapesti közönség számára ennek külön aktualitást adott, hogy alig egy héttel korábban ugyanebben az Arénában lépett fel a Talking Heads egykori frontembere, David Byrne, aki természetesen saját koncertjén is előadta a saját Psycho Killerjét. Ritka véletlen, hogy ugyanaz a dal ilyen rövid időn belül két egészen különböző megközelítésben is felhangozzon ugyanazon a színpadon.
A látvány külön bekezdést érdemel, mert a Duran Duran esetében a vizualitás soha nem volt mellékes. Ez a zenekar már az MTV-korszakban is értette, hogy a popzene nemcsak hang, hanem kép, mozgás, stílus és atmoszféra is. A mostani koncerten a vetítések és a színpadkép nem egyszerű háttérként működtek, inkább folyamatos bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a Duran Duran vizuális gondolkodása mennyire mélyen beépült a zenekar identitásába. Az animációk, a háttérvetítések, a dalokhoz igazított képi világ egyszerre idézte meg a nyolcvanas évek klipes esztétikáját és maradt ugyanakkor mai – az AI sokat dobott úgy általában a koncertek látványvilágán, de könnyen átbillenhet a dolog, és az egész nyomasztóan művivé válhat: itt pont nem ez történt.
A koncertek neuralgikus pontja számomra a számok közötti szövegelés, nálam maxi bocsánatos bűn, ha valaki nem beszél végig egy koncertet, és ha mégis, elismerésre méltó teljesítmény, ha nem lesz belőle kényszeres hablatyolás. Le Bon ezt is tökéletesen oldotta meg, mint egy kedves, odafigyelő házigazda, noha ő volt a vendég. A Duran Duran sosem tartozott a direkt politizáló zenekarok közé, és most sem váltott át színpadi szónoklatba. Náluk a nagyobb ügyek általában humanitárius vagy környezetvédelmi keretben jelennek meg: béke, emberi jogok, a háborúk civil áldozatai, a tengerek védelme (Simon vitorlázóként és a Blue Marine Foundation nagyköveteként szívügyének tekinti a tengerek, óceánok védelmét). Az Ordinary World is sokszor kap ilyen szerepet a koncertjeiken, ezúttal a bálnákat kiütötte egy sokkal komorabb esemény: a frontember ezúttal a venezuelai földrengés áldozatainak ajánlotta a dalt.
Ehhez képest különösen váratlan volt, amikor Le Bon a helyi közegre is reagált, és néhány mondatban üdvözölte a magyarországi kormányváltást, illetve azt, hogy reményei szerint új korszak kezdődhet az ország életében. Egy ilyen pillanat könnyen lehetne ügyetlen vagy kívülről ráolvasott gesztus, de itt inkább azért volt feltűnő, mert éppen egy olyan zenekartól érkezett, amely általában nagyon tudatosan kerüli a napi politikai kommentárokat. Nem lett belőle nagy politikai jelenet, de ettől még emlékezetes maradt.
A Duran Duran koncertje azért működött, mert nem akarta bizonygatni, hogy még mindig fiatal. Nem is erre volt szükség. Inkább azt mutatta meg, hogy egy közel fél évszázados zenekar akkor tud igazán érvényes maradni, ha nem saját legendájának díszletei között mozog, hanem még mindig van kedve játszani, kockáztatni, megszólalni és jelen időben létezni. A slágerek persze óriásiak, a múltjuk megkerülhetetlen, de ezen az estén nem a nosztalgia tartotta életben a Duran Durant, hanem az energia, a forma és az a nagyon ritka érzés, hogy ezek az emberek még mindig zenekarként vannak a színpadon.
És a közönség nagyon hálás volt ezért. Nemcsak a dalokért, hanem azért is, hogy mivel a színpadon sem próbált senki húszévesnek látszani, így nekünk sem kellett. Csak egy kicsit... Az a fránya idő eltelt, ezt mindenki tudta. Ami viszont megmaradt, azok a dalok, amelyek egykor a világunkat jelentették (oh, azok az esték a sulidiszkóban, a remények, a találkozások és a csalódások... ), ma már inkább az életünk részei. Velünk öregedtek meg, és ettől talán még többet jelentenek, mint amikor először hallottuk őket.
SETLIST:
- Is There Something I Should Know? (1983, Nem albumos kislemez / későbbi amerikai Duran Duran kiadás)
- The Wild Boys (1984, Arena - élő album stúdiódala)
- The James Bond Theme (John Barry feldolgozás - intro)
- A View to a Kill (1985, A View to a Kill James Bond filmzene kislemez)
- Hungry Like the Wolf (1982, Rio)
- INVISIBLE (2021, Future Past)
- Evil Woman (2024, Danse Macabre De Luxe - Electric Light Orchestra feldolgozás)
- Lonely in Your Nightmare / Super Freak (1982 / 1981, Rio és Rick James Street Songs mashup)
- The Reflex (1983, Seven and the Ragged Tiger)
- Ordinary World (1993, Duran Duran - The Wedding Album)
- Come Undone (1993, Duran Duran - The Wedding Album)
- New Moon on Monday (1983, Seven and the Ragged Tiger - "New Moon Dark Phase" verzió)
- The Chauffeur (1982, Rio)
- Notorious (1986, Notorious)
- Free to Love (1982, Rio - eredetileg a Hold Back the Rain kislemez B-oldala "Free" néven)
- White Lines (Don't Don't Do It) (1995, Thank You - Grandmaster Melle Mel feldolgozás)
- Careless Memories (1981, Duran Duran)
- Planet Earth (1981, Duran Duran - zenekari bemutatással egybekötve)
- (Reach Up for the) Sunrise (2004, Astronaut)
- Girls on Film / Psycho Killer (1981 / 2023, Duran Duran és a Talking Heads feldolgozás a Danse Macabre albumról)
Encore (Ráadás):
- Save a Prayer (1982, Rio)
- Rio (1982, Rio)
Szólj hozzá!