Emellett ráadásul szeretem a klasszikus zenét is, bár nem mondom, hogy állandóan az szól otthon, de néha azért igen. Az MR2 Szimfonik előadását pedig jó párszor élveztem már élőben (pl. tavaly ilyentájt, április végén ugyanitt, a MüPában az East koncertjén, illetve a Szimfonik Live-koncerteken), de tévéfelvételekről is, hálistennek egyre több ilyet (és egyéb koncerteket, pl. az A38-ról) lead a királyi teve (más kérdés, hogy sajnos, kb. ez az egyetlen, ami mellettük – mármint a királyi teve mellett – szól).
(Arról most nem akarok értekezni, hogy pár napja a matekérettségi megoldásai közül az M1-en talán egyetlen egyet sem sikerült hibátlanul bemutatni... Ez azért több mint égő.)
A koncert egy erre az alkalomra írt nyitánnyal indult, amelyet a fentebb már említett Hegedűs Péter komponált (aki fiatalkorában úgy játszott punkzenét – vagy inkább undergroundot, mert a Spions azért nem volt egy különösebben kemény zenét játszó zenekar –, hogy végezte – és el is végezte – közben a Zeneakadémiát), és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara adott elő Balogh Sándor vezényletével.
Ezt követően léptek színpadra azok, akik miatt valójában ez a telt háznyi közönség idejött (a koncert előtt 1 héttel a MüPa honlapján 1 azaz egy szabad helyet lehetett találni), mert hiába nagyon jók a szimfonikusok, azért ezekre a koncertekre nem miattuk járnak. Lecsó (Leskovics Gábor) énekes-gitáros-zeneszerző-szövegíró – aki annyira zavarban volt a megtiszteltetéstől, hogy hol tegezte, hol magázta a közönséget – az elején azt mondta, el fogja majd mondani, miről szól a nyitány, de aztán ez a koncert folyamán valahogy mégsem történt meg, szóval azóta is itt ülök a bizonytalanságban.
Következtek viszont a saját dalok szimfonikus zenekari kísérettel, időként annyira áthangszerelve, hogy ha nincs az ének, akkor biztosan nem ismertem volna fel őket (ilyen volt mindjárt a koncertet indító Bárány című dal is). A hangszerelés ezen változatának valószínűleg a szimfonikusok ütősei örültek a legjobban, mert a hangszerelők – Hegedűs Péter mellett Vedres Csaba, Erős Márton, valamint a zenekar tagjai közül a fúvós Szűcs Krisztián Qka és a dobos Farkas Zoli is – meglehetősen kihasználták őket, a harangoktól a xilofonon át az üstdobokig mindenen kellett dolgozniuk, sokszor egy számon belül is, ami a hangszerek közti távolság miatt már sportértékkel is bírt, gondolom, hagyományos szimfonikus zenekari művekben egy évben nincs ennyi feladatuk, mint itt egy este volt, itt legalább úgy gondolhatták, mégsem volt hiábavaló az a sok év ütőhangszer-tanulás. És persze érdekes volt látni a hegedűsöket, akik – azonkívül, hogy egymásnak lapozták a kottát – gyakran más-más témát játszottak. Valamint biztos érdekes lett volna látni a többi zenészt is, de az első sorokból a közvetlen középtől balra sajnos a vonósok és a karmester kitakarták például a fúvósokat, a zongorát meg a Pál Utcai Fiúk dobosát (Farkas Zoli), a basszusgitáros (Varga Laca) meg önmagától bújt alig látható helyre, szóval a látvány hagyott némi kívánnivalót maga után.
Nem úgy a hangzás, amely az első másodpercektől közel tökéletes volt, és megvolt az az előnye is, hogy ilyen hangszerelés mellett talán jobban tudott érvényesülni az egyetlen női tag, Potondi Anikó hangja, amelyet sokszor ér az a vád, hogy a rockosabb hangzáshoz gyenge (szerintem nem, de ez magánvélemény).
Az, hogy a dalok válogatása milyen volt, milyen nem, egyéni ízlés kérdése, biztosan sokan hiányoltak ezt vagy azt (nem volt például a Fiatal lányok, ami évekig kihagyhatatlan része volt a koncerteknek, kikövetelte a közönség, meg nem volt a Partizán, amit amúgy is ritkán játszik az együttes az elmúlt 20 évben, nem volt a rádióból Koltay Gergely által 2011-ben (nem, nem 1981-ben!) valójában nem létező politikai üzenete miatt (Felhők jönnek Magyarországra/Szürke, kócos felhők jönnek) remek Aczél György-i sanzonbizottságos reflexekkel kitiltott Balatonszepezd, és nem volt az Ilyen egy férfi, amire én kifejezetten kíváncsi lettem volna, hogy az utóbbi években az eredeti változat helyett Manu Chao-alapra (Bongo Bong/Je n’ai t’aime plus – ez ugyanaz a dal, más szöveggel) játszott verziót (ami egy poénnak indult vagy 10 éve, amikor vagy 20 saját dalukat összeszőtték egy-egy ismert külföldi számmal, és ez az egy így veszett) hogyan hangszerelik át szimfonikusra, de talán e négyet kivéve mind terítékre kerültek azért a legnagyobb slágerek).
Apróbb problémáim persze voltak, például hogy egyes dalok hangszereléséből teljesen kivették a zenekart (mármint a PUF-ot), az ének kivételével, az én ízlésem szerint ezek – fantasztikus szimfonikusok ide vagy oda – kicsit laposra sikerültek, inkább elvettek az eredeti dalokból, mintsem hozzátettek volna (ilyen lett például a Mi kell hozzá?, az együttes egyik legnépszerűbb dala, amelyből szerintem a zenekar mélyebb bevonásával sokkal jobb változat is születhetett volna szimfonikus kísérettel), míg más dalok esetében a szimfonikusok szinte csak lekísérték a zenekart (megint a PUF-ra értem), ez ugyan valamivel jobban tetszett, de úgy vélem, ez a verzió sem adott hozzá annyit az eredetihez, amennyit adhatott volna.
Hálistennek ilyenek azért elenyésző számban fordultak elő, viszont az összes többi – nos, azok messzemenően demonstrálták azt, miért érdemes ilyen koncertekre járni. Ezek voltak azok a feldolgozások, ahol szinte önálló életet élt a szimfonikus zenekar és rockegyüttes, és mégis mindezt teljes harmóniában tette, segítette, színesítette egymást a kettő, olykor-olykor külön-külön önálló életre kelve, és egyszerre nyújtva a komolyzene és a rock, a tisztán akusztikus hangszerek és nagyzenekari hangzás összetettebb megszólalásának és az elektromos hangszerek kissé karcosabb hangjának élményét. A Hajsza című dalban például együtt énekelt a teljes zenekar, szerintem először a történetében, követve a hangszerelői utasítást: katonásan. Nagyon sok jól áthangszerelt, ebben a formában az eredetit – és ezzel nem azokat akarom lekicsinyelni, mert csak jó zenét lehet úgy áthangszerelni, hogy az maradandó élményt nyújtson – messze felülmúló zenemű hangzott el (személyes, de nekem a legjobban az Azt hittem tetszett, ahol a hangszerelő teljes mélységében kihasználta a lehetőségeket, vonósok, fúvósok, dob, xilofonkíséret, meg persze mellé a rockzenekar, az ember füle tobzódott az élvezetekben), ezek kimondottan felemelő részek voltak (ha nem lenne kissé képzavar, azt mondanám, a hangok szakértő módon megkomponált tűzijátéka), tényleg futkosott az ember hátán a hideg a gyönyörűségtől.
A több mint 2 órás koncertet a ráadásként eljátszott Legelő zárta, ahogy ez az azonos című lemez megjelenésétől pár éven át minden koncerten megszokott volt.
Aki nem volt ott, de érdekelné, miről maradt le, az kísérje figyelemmel a tévéműsort, valószínűleg valamikor június közepe-vége környékén minden valószínűség szerint leadják ezt a koncertet is, vagy az M1, vagy a Duna (sajnos, a 2 órából csak egy 50–55 percnyi válogatást), ahogyan ez már megszokott. Azt viszont csak javasolni tudnám az illetékeseknek, hogy a tévéműsorba be nem kerülő dalokat is töltsék fel valahová az internetre (mondjuk a Magyar rádió honlapjára?), bárki által letölthető módon, hogy ha már ennyi munkát fektetett bele ilyen sok ember, legalább a közönség is élvezhesse, és megmaradjon örökre, ne legyen az enyészeté a műsor több mint fele.
Következő koncert: 2015. május 15. Budapest Park
Szólj hozzá!