*A szülinap alkalmából egy jubileumi album is készül: egy gazdagon illusztrált könyv, amelynek különlegessége, hogy a tartalmát nem a zenekar tagjai állították össze, hanem zenészbarátaik, közvetlen munkatársaik és családtagjaik írták róluk és nekik. A kiadvány a Felhő Café Könyvek kiadásában érkezik ősszel.
A terepasztalra és a szélmalomra még visszatérünk, most maradjunk ennél a számnál: harmincöt év... Ez már az a táv, amit nem években, hanem időrétegekben: barátságokban, szétcsúszásokban, újrakezdésekben, legendává nemesült koncertpillanatokban lehet mérni. És nemcsak a zenekaréban. A Quimby körül több mint három évtized alatt felnőtt egy (több) generáció, amelynek ugyanúgy megvannak a maga történetei – ha valaki egyszer összegyűjtené őket, valószínűleg ugyanúgy kitöltenének egy terepasztalt, tele apró, személyes jelenetekkel.*
Az én terepasztalomon legelőször is ott lenne a csillaghegyi Banán Klub arányosan kicsinyített mása, meg egy ad hoc színpad valami kocsma mellett – a Szigeten először talán ott láttam őket. Odatennék valahova egy kicsi ágyat is, mellette egy discman-nel, bekészítve egy mini Ékszerelmére album: ez a lemez sok kétségbeesett, álmatlan éjszakán segített át. És elhelyeznék egy-egy menyasszony/vőlegény figurát is, mert amikor nemrég Dél-Amerikában jártunk egy vegyes esküvőn, a Cuba Lunatica kötötte össze a két násznépet: a refrént másodszorra már az ottaniak is fújták. Ez a szám szólt egyébként az MVM Dome melletti, Szögletről elnevezett sörözőben is, amikor megérkeztünk pár lelkesítő italra a koncert előtt – és akkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha az univerzum üzent volna: még mindig – vagy ismét – jó helyen vagyok...
A koncert elnevezésére visszatérve: kissé összezavarodtam a képekkel: a terepasztalról nekem a Kerekasztal és a lovagjai jutnak eszembe, akik nem szélmalmokkal, hanem nagyon is valós ellenfelekkel küzdöttek, míg a szélmalmos történet Don Quijotéé – akiről a zenekar is megemlékezett egy számmal (Don Quijote ébredése, Kilégzés, 2005). A legendáriumhoz hozzátartozik, hogy a Quimby tagjai a pályafutásuk kezdetén, dunaújvárosi indulásukkor „A terepasztal lovagjai” néven hivatkoztak magukra. Ez az elnevezés a zenekar belső mitológiájának része lett, kifejezve azt, hogy a terepasztal számukra egy olyan „kicsinyített országot” (Kicsi ország, Kicsi ország 2010) jelképez, ahol a dalok tükröt tartanak a valóságnak, és ahol a káoszból rend is ki tud rajzolódni – feltéve, hogy a harc nem szélmalmok ellen folyik...
Mindez csak azért számít – legalábbis nekem –, mert a koncert előtt azon töprengtem, melyik motívumra épül majd fel az egész. Az ilyen születésnapi estek ugyanis óhatatlanul ránehezednek a dramaturgiára: ha már 3X+ évre tekint vissza egy zenekar, illik valami nagyot mondani és mutatni. Ilyenkor általában egymásnak adják a kilincset a vendégek is, valaki betol egy tortát, a végén pedig menetrendszerűen eldördül a konfettiágyú. A Quimby viszont szépen kikerülte ezeket a jubileumi kliséket. Nem gondolták túl: a vizuál egy részét már láthattuk korábban, talán tavaly egy fesztiválon, és bár a háttérvetítés eleddig ismeretlen része is felettébb látványos volt, végig a helyén maradt: bár méretes ledfalak közvetítették, nem akart a zene fölé nőni.
Plusz zenészek sem voltak, sőt: sajnos eggyel kevesebben álltak színpadra, mert Kárpáti Dódi (Mr. Priváti) a koncert előtt kórházba került. Dódi festőművészként is elismert és híres figurája az undergroundnak, és a Quimbyben eltöltött több mint két évtized alatt a zenekar oszlopos tagjává vált – nem is ő lenne, ha annyiban hagyta volna a dolgot, hogy majd a fotókon nézi vissza az estét: egyetlen szám erejéig ő is megjelent a színpadon a herflijével. Felbukkanása nem maradt észrevétlen: az első sorokban állók hamar kiszúrták, hogy készülődik, és pillanatok alatt végigfutott a tömegen az „OTT A DÓDI!” felkiáltás, vele együtt pedig az a fajta szeretetteljes taps, ami egy ilyen helyzetben talán még jobban esik, mint máskor.
Az a tapasztalatom, hogy egy ekkora térben valójában több különböző koncert zajlik egyszerre: mást él át az, aki a legtávolabbi ponton ül, és egészen másképp hat a színpad közelsége. Mi általában a széksorokban kapunk helyet, amiért ugyanolyan hálásak vagyunk, mint amilyenek szombaton voltunk, amikor a küzdőtérre szólt a sajtójegy – az azért egy másik világ. Ott valahogy együtt lélegzel a körülötted állókkal, és ha egy félrészeg, nagydarab pasi éppen nem próbál lelökni a felhődről (kétszer is), akkor centikkel a föld fölött lebegsz végig. És közben látod, hogy a többiek is ugyanabban a magasságban levitálnak veled – mellettem láthatóan mindenki őrült boldog volt, és amikor egymásra pillantottunk, abban a tekintetben benne volt az ugye, milyen k*b*szott jó nekünk most itt? érzés. Ennél sokkal több talán nem is kell, és valahogy a zenekar megérezte ezt, és nem akartak csillivilli körítést ezen az estén, csak legjobb tudásuk szerint eljátszani jó pár dalt – a közönség lelkes kórusával együtt énekelve.
Őszinte leszek: a rongyosra játszott, többször is feldolgozott slágerdalok nem állnak annyira közel hozzám, még rimánkodtam is magamban előtte, hogy, léccilécci, ne kelljen ajjajjajozni, aztán valahogy én voltam a leghangosabb jajgató a környéken, és nem is értettem akkor már, hogy képzeltem el enélkül a koncertet, mint ahogy azt is kissé párás szemmel néztem, amikor aréna-szerte felizottak a telefonok szentjánosbogarai (Lámpát ha gyújtok, Kicsi ország,2010.) Amúgy az egyik legjobban szerkesztett setlist volt ez, pedig vagy 30 éve járok koncertjeikre. Respektáltam, hogy bár születésnapról volt szó, a zenekar a gigantikus „családi asztal” mellett sem tett úgy, mintha a kapukon kívül minden OK lenne, mégis pontosan érezték az arányokat: a karcosabb számok között Kiss Tibi csak annyit mondott kábé, hogy most nem lehet nem elmenni szavazni. Tartottam tőle, hogy az indulatosabb rokonság belefog egy combos mocskosfideszezésbe, de még az "ittas nagybácsi" is érezte, hogy most nem ide való ez a skandálás.
Amit meg a zenekar érezhetett, az a hála: de nemcsak a közönség felé, hanem mindazok felé, akik ez alatt a több mint három évtized alatt kivették a részüket a terepasztalon folyó munkálatokból: bár sokan talán nem vették már észre, én megrögzött stáblista olvasó vagyok, így végigolvastam a koncert végén, a ledfalon lefutó rengeteg nevet – szép gesztus volt, mint ahogy a koncert után is köszönetet mondtak az est létrehozásában közreműködőknek is. A teljes lista és rengeteg fotó itt:
Úgy érzem, eme tiszteletre méltó – számokat inkább már ne mondjunk – évfordulós koncert alkalmából sikerült boldoggá tennie egymást a zenekarnak és a közönségnek. Nem volt szükség nagy gesztusokra vagy jubileumi díszletekre: elég volt az a harmincöt év, ami ott volt a dalokban, a színpadon és a nézőtéren. Ritka az ilyen este, amikor ennyire pontosan összeér múlt és jelen – és amikor az ember nemcsak egy koncertet visz haza, hanem egy újabb darabot a közös történetből is.
P.S.
- A zenekar hosszabb szünet után három új dallal jelentkezett – még az MVM Dome koncert előtt (aztán mindegyiket eljátszották élőben). Azt mesélték, hogy a próbák és a hangbeállások az elmúlt években is gyakran csaptak át spontán örömzenélésbe, amikből új ötletek születtek, az elmúlt hónapokban pedig a csapat tudatosan fordult ezekhez a zenei jegyzetként heverő dalkezdeményekhez. A Láthatatlanul és a Hurrikán után a sort a Vakrepülés zárta, várjuk a folytatást, hátha kinő belőle egy új album is.
Quimby, MVM Dome
Szólj hozzá!