A Prédikátor könyve óta tudjuk, hogy mindennek rendelt ideje van. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy eddig mindig lemaradtam a Szentimentáléról. Vagy közbejött valami, vagy túl későn játszották valami fesztiválon, akármi: de végül minden tökéletesen alakult, mert ez a Dürer-béli este felettébb jól sikerült.
A Szentimentálé, ugye, a 30Y speciális projektje. Első ránézésre abban különbözik a koncert típusú előadástól, hogy ülnek a nézők. Aztán, ha mélyebben belevájjuk a tekintetünket a dologba, akkor észrevehetjük a vendégművészeket, a fúvósokat, a csellistát és az énekes-gitárost, akik alaphangon nem képezik a 30Y legénységét, de meglehetősen jól kijönnek velük. A dal viszont – majdnem – ugyanaz.
Beckzoli számomra az egyik leghitelesebb magyar (alternatív?) zenész. Egyrészt bírom, amit a zenélés mellett csinál (egyetem, Rájátszás, Ördögkatlan, effélék), mert sztem nagy bátorság, sok idő és munka szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ne zárja be egyetlen helyre magát, legyen az mondjuk egy zenekar, társulat, szakma vagy bármi. Respect. Kényelmesebb egy vágányon zakatolni, főleg, ha a szerelvény tart is valahova. De mindez bazira nem számít abban a pillanatban, amikor valaki kiáll a színpadra, nem olvassák föl a CV-jét, nem tájékoztatják a hallgatóságot egyéb remekeléseiről: tenni kell a dolgot, azt’ vagy műx, vagy nem. Nála műx. A világ legtermészetesebb módján kommunikál a közönséggel, csak akkor szólal meg, ha mondanivalója van, és azt mondja, amit gondol.
Erre egyébként egy félmondat erejéig a szombati bulin is kitért, amikor öccse (Beck László, Zaza) a dobok mögül néhány keresetlen és a nyomdafestéket enyhén taszító szóval arra késztette a közönséget, hogy mindenképpen hallgassák meg a Bergendy Aranyalbumát (tényleg hallgassátok meg!!!). Ekkor tette hozzá a Beck Zoli, hogy na, ezért dobol a tesója, s ezért konferál ő…
Az állandó zenekar tagjait (Grandvolt Endre, Endi – gitár, Varga Ádám, Ádi – basszus, vokál, Sárközí Zoltán, papa – billentyűs hangszerek, vokál) meg egyszerűen öröm nézni zenélés közben, mert örömzenélnek. Ezért jó ez a műfaj, nem kell lemenni spárgába, és nem kell bábozni a gitárral a színpadon, elég, ha maguk is élvezik azt, amit csinálnak. Jah, némi tudás és fantázia azért persze szükségeltetik, de ezzel pláne nem volt gond.
Egyre több olyan zenei projekt van már, ahol nemcsak rá-, hanem át is játszanak a zenészek egymáshoz, és ez azért jó, mert egyrészt nem lehet megszokásból zenélni, másrészt az így keletkezett folyósón átjárhatnak az egyik tábor rajongói a másikhoz, így mindenféle határok kitágulnak. A Szentimentálé projekt vendégeiről itt írtunk részletesebben.
Amitől még nagyon működik a dolog, az a csendes-ülős részvétel. Amikor egy „rendes” koncerten csápol az ember, a figyelmét lefoglalja a ritmus, a lüktetés, az egybeolvadás, az ordítás és/vagy az éneklés. Amikor kussolsz (már aki) és ülsz, akkor mindazok az energiák, amelyek a koncertszerű részvétel minél aktívabb kiteljesítésére mennek el, átterelődnek a figyelemközpontba: s nagy mozdulatlanságban és csendben egyszer csak megszólalnak, sőt: meg is szólítanak a dalok. Nagyobb hangsúlyt kapnak a szavak, a gondolatok, a szöveg fordulatai, jobban észreveszed a dallam kalandozását, és jobban hatnak is rád mindezek. Mellettem két hölgy sírdogált csendesen – abban a közegben olyan élesek a szövegek, mint a kés, és ezáltal persze képesek is már beforrni készülő sebeket felszaggatni.
Nekem bejött ez az „ülünk a nappaliban a kanapén, és zenélgetünk”– dolog, úgy éreztem nekem szól meg neki és neki, és nem egy arctalan, hullámzó tömegnek, de lehet, hogy ez már valami koncertpara nálam így szezon végén, bár még lesz néhány pörgős este a szabad ég alatt. És jól is szólt, a beharangozóban hájpolt fényizékről meg csak annyit, hogy remekül kiegészítették a dolgot, de valójában senki sem tépte volna dühében darabokra a jegyét, ha nincsenek. A zenészek megtették a magukét – a közönséggel karöltve, a többi meg csak cifraság. A Dürer Kert fényei magukban is elviszik a dolgot a hátukon.
És hogy miként jön ehhez az egészhez a legendás Beamter Bubi? A koncert után levezetésként elővettem egy Örkény-novellás kötetet, és pont a Bubi című írásnál csaptam fel a könyvet. Beamter Jenő legendás jazz-zenész volt, játszott a maga műfajában szintén legendának számító Arizónában és más híres mulatóhelyeken, remek zenészek társaságában. Ebben a novellában ő mesél az életéről, a zenéről, és arról is, hogy amíg a felkapott helyeken sok pénzért játszott, zenésztársaival együtt becsukott szemmel tette, mert rühellte azt a közönséget. Aztán elvitték munkaszolgálatra – s nem véletlenül, persze –, egy idő után ő szervezte, írta, rendezte a láger „tarka estjeit”. Minderről így mesélt: „… A közönség csak arra volt jó, hogy bedobja a tányérba a dohányt. Fontos a zene volt. Abban feloldódtam, elfelejtettem mindenkit és mindent. Így volt. És most… Hogy magyarázzam? Olyan ez, mint egy háromszög. Egyik sarkában állok én, a másikban a zene, a harmadikban a közönség. Ez valami egészen szokatlan, amit érzek, semmihez se lehet hasonlítani...”
Nos, ez a háromszög a Szentimentálén is tökéletes volt. S noha a hírek szerint a 30Y maga mögött hagyja a projektet, és újra a hagyományos bulik és fesztiválok felé fordulnak újra, talán bízhatunk abban, hogy néha egy-egy estére beengedik a népet a nappaliba, és elzenélgetünk majd csak úgy, kanapéilag.
"Azért úgy láttam, hogy semmi sincs jobb, mint hogy az ember örvendezzen az ő dolgaiban, mivelhogy ez az ő része e világban: mert ki hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi lesz ő utána?" (Prédikátor könyve 3.1.)
Szólj hozzá!