S akiknek a fő arca, Gene Simmons magyarnak vallja magát, mindkét szülője magyar volt, és itt, Budapesten magyarul (is) beszélt a közönséghez, sőt énekelt magyarul. Méghozzá úgy, hogy bár akcentussal beszélt, de mégis teljesen tisztán. Fővárosunk nem Bjudapeszt, hanem Budapest volt. „S” betűvel. Mindenhol, ahol „s” betű van, ő azt is mondta. Mitöbb, tisztában volt vele, hogy a fővárosunk neve összetett szó: „Buda és Pest!”
Gene Simmons egyik legnagyobb magyar vonatkozású húzása az volt, amikor random módon egykor ellátogatott egy magyar rajongójához, a súlyos balesetet szenvedett, és a talpraállásáról sikeres könyvet megjelentető Zemlényi Zoltánhoz.
Mondom, KISS, a rockshow nagymesterei.
*
Bár soha nem tartozott a kedvenc előadóim közé a KISS, mégis vannak dalai, amik a Kedvencek mappámból mozdíthatatlanok. Egyetlen lemezük van, amit egy az egyben kedvelek. De mint jelenség a találkozásunk első pillanatától megfogtak. Taszítottak és vonzottak egyszerre.
Volt három kamaszkori cimborám, Csabi, Pipe és Kirc, akik veszett KISS fanok voltak, Egy sulifarsangon profi módon ki is festették magukat, és playbackkel persze, de fel is léptek. Hatalmas sikerük volt. Még az arcformájuk is stimmelt. (Erről az egyetlen magyarul megjelent KISS-könyv kapcsán írtam már. Ahogy a személyes KISS-történetemről is. Csabitól kaptam kölcsön a tíz körömmel védett, kamionos apuja hozta, nyugati nyomású KISS lemezeket. Ez akkoriban, a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről beszélek, hatalmas szó volt. A lemezek nem győztek meg igazán, de voltak nóták, amik nagyon tetszettek. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem annyira vaddisznó a zene, mint amennyire az a körítése. Ez egyszerre volt csalódás és megkönnyebbülés.
KISS-koncerten most voltam első alkalommal. S úgy fest, utoljára is, mert a jelenlegi állapot és az alapító gitáros interjúja szerint az együttes belefáradt a turnézásba.
Szervezéses dohogás
Gondolkodtam, írjak-e erről, mert az együttes erről vajmi kevéssé tehet. De a komplex élményhez ez is hozzájárul. S hogy ne a végső lecsengése legyen a bejegyzésemnek, inkább ide, az elejére szúrom be.
Mivel már a KISS két nappal megelőző Pearl Jam-koncerten is ugyanez volt az élmény, így egyértelműen nem egyedi a tapasztalat. Az Aréna befogadóképessége, ha minden igaz, 12.500 fő. Ezt az embermennyiséget három, azaz három előszűrő kapun engedték be. Az előszűrés jelentése: jegy, tapizás, csomagtartalom, -méret ellenőrzése. Ha gond van a mérettel, a teendő: kiállni a sorból, elbaktatni a kb. kétszáz méterre levő csomagmegőrzőhöz, csomag lead, és lehet újra beállni az előszűrő-sorba. Ami fél nyolc felé a KISS-koncerten olyan háromszáz méter volt (az Arénától a metróbejáratig ért a sor.)
Ugyan a KISS-re már rutinosan készültem, de a Pearl Jam-en kétszer kellett sorbaállnunk. Mert néha-néha bemondták ugyan, hogy az A4-esnél nagyobb pakkoddal hová menj előszőr, de ezt annyira sűrűn nem tették meg. Vagyis komoly esélye volt a szívásnak.
De az Aréna tartogatott meglepetést a koncert végére is. Az ülőhelyekről a helyszínt elhagyni egyedül az intézmény főbejáratán keresztül volt lehetséges. Ez azt jelentette, hogy nekünk például csocsoszan csoszogással a fél csarnokot meg kellett kerülni az összetorlódott tömegben (jó, én személy szerint nem fosok tőle, de azért vö. covid. Ha már...) Az épületből kiérve, bár valamelyest könnyített terepként még mindig álltak a kordon-korlátok. A tömeg tehát újra összeszűkült. Majd ismét fellélegzés. Ami hamarosan újra végetért, mert az Aréna előtti széles placcot elhagyni csak az 1-es villamoshoz és a metróhoz vezető három lépcsősoron lehetett. A placc oldallépcsői zárva voltak. Újabb csoszogás a lépcsőkön. Közel fél óra volt elhagyni a helyszínt.
Ja, igen, még valami: a koncert végén a mi félkörünkben egyetlen büfé volt nyitva. Ha a kétórás koncert, éneklés után netán inni akarnék valamit, ne akarjak.
Fogadtatás
Nem vagyok a látványorgia feltétlen híve, mert ne az „amit látok” adja el nekem az „amit hallokot”. De a koncert helyére belépve igen sokat ígérő volt a látvány.
Dirty Honey
– előzenekar. Nem hallottam még róla. Nem ragadott torkon, de nem is untatott. A Dirty Honey négytagú hardrock banda. A megjelénésükkel simán elférnének a woodstocki-i fellépőlistán. A muzsikájuk nekem leginkább a Greta Van Fleet-et jutatta az eszembe, csak nem annyira jó. De egyáltalán nem volt rossz. Szerelmetesfeleségtársamnak nem tetszett az énekes hangja, nekem az égvilágon semmi bajom nem volt vele, s ha mond valamit, felsejlett bennem Ian Gillan neve.
A KISS-show
Mit lehet túlzott lelkesedéssel elmondani arról, ami látványilag tökéletesen lenyűgöző?
A Dirty Honey fellépése után egy gigantikus fekete lepel ereszkedett a színpad elé, hozzáillő hatalmas KISS felirattal. Ami lepel a koncert elején természetesen lehullott.
A zenészek az égből ereszkedtek alá egy hidraulikus miniszínpadon, lángok, tüzijáték, görögtűz közepette. Mások így fejezik be, ha egyáltalán.... A kezdett sejtette, hogy ha zeneileg nem is lennénk elkényeztetve, a szem mindent megkap, amit csak rockszínpadon kaphat. S ebben nem is csalódtunk. Fényáradat, lézer, Gene Simmons tűznyelése, a bőven mutogatott gigantikus nyelve, a Healt Ledger Jokeréhez fogható arcjátéka a basszus szóló közben, miközben ömlik a szájából a „vér”, a magasba emelkedő dobszerkó, Paul Stanley átrepülése a közönség felett egy miniszínpadra, szerpentin, konfetti, óriás KISS-lufik, amit csak akarsz. Szerelmetesfeleségtársam a szokásos húsz körüli kép helyett 136-ot kattintott. „...de elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.”
Ha a múlt havi Iron Maiden látványorgiája tökéletes rockszínház volt, akkor az, amit a KISS produkált, tökéletes rockcirkusz, a szó legjobb értelmében. Akkor is, ha a show-elemek legtöbbje hosszú évek, évtizedek óta szerves része az együttes mindenkori fellépéseinek, és az jelentene felháborodást, ha nem lenne szerves része a cirkusznak. Különösen egy búcsúturnén, ami ugye, összefoglalása a hatalmas életműnek.
A zene, mert azért alapvetően koncerten vagyunk
Alapvetés: minden a helyén volt, és nagyon jól is szólt az egész. Semmi torzulás, semmi gerjedés, semmi vacak keverés, úgy volt jó, ahogy volt. Manapság ez már a minimum. (Bár, ahogy hallottam, ilyen szempontból a Red Hot Chili Peppers idei fellépése gyalázatos fiaskó volt horror-jegyárakért.)
A setlis áttekintette az egész életművet. Érdemes kicsit böngészgetni a setlist.fm megfelelő oldalát, amiből sok minden kiderül. Természetesen az is, hogy egy koncert nem érintheti egy ilyen múltú együttes minden lemezének minden kiemelkedő dalát, a banda minden nagy slágerét. Így természetesen mindenkiben maradhat hiányérzet az elhangzó KISS-dalokat illetően is. (Személyes hiánylistám: Hard Luck Woman, Strutter, Then She A Kiss Me, Crazy Nights, The Oath, What Makes the World Go Around és sokan mások.) De panaszra nincsen okom, a Heavens Of Fire ott döngölt az elhangzottak sorában, ahogyan a Beth is szépen szólt a dobos, Erich Singer énekével és zongorajátékával. (Csak nagyon zárójelben: a Crazy Nights több mint tökéletes koncertkezdet vagy zárás lehetett volna. Inkább kezdet. De ez csak az én kis privát véleményem.)
Ami meglepő volt számomra: manapság a rockkoncerteken már nem divatos a nyolcvanas években még bíró norma: a zenészek egyéni szólói. Akkoriban nem volt koncert dob- és gitárszóló nélkül. Manapság már az a ritka, ha van iyen. Lehetne elemezni a trend változásának az okait, de ez itt messzire vezetne.
A KISS ilyen szempontból rendhagyó szemlélettel rendelkezik: minden tagnak volt szólórésze. Illetve, ahogy belegondolok, Tommy Thayer csak egy számban kapott nagyobb teret, de az meg ugyancsak jól szólt. A dobos, Eric Singer szólója a helyén volt, de legalább ugyanekkora teret kapott a személyiségének a kiemelése, ami legelább a harmadrésze volt a hangszeres teljesítménynek.
Ami meglepett, az a két őstag, Gene Simmons és Paul Stanley szólójának a tökéletes semmilyensége volt. Még szólónak is túlzás nevezni ezeket a részeket. Inkább csak húrok visszhangosításából, rezegtetéséből, gerjesztéséből álltak. Sokkal inkább a melléjük adott gesztusok vitték a prímet. A két gitáros közül, nekem úgy tűnt, hiába Paul Stanley volt a showman, a gitárt illetőnThayer egyértelműen sokkal többet mutatott.
S ha már itt tartunk: a legnagyobb teret Paul Stanley kapta. Ő állt elsősorban a fronton, elsődlegesen ő kommunikált a legtöbbet a közönséggel. Elég sokat. Affektálva, nyávogós hangon, többször dobogó szívet formálva a két kézfejéből, bőven kihasználva, bebehajolva az őt vevő kamerába. A furcsa csak az volt, hogy amikor abszolút főszereplővé válva átrepül a közönség feje fejett, és egy miniszínpadon landolt, a két lejátszott dal (Love Gun, I Was Made For You Lovin' You) zenei részében valahogy mégsem ő lett a főszereplő. Persze, vele volt a gitárja, énekelt, de inkább csak a bulit pörgette fel.
S most valami furcsát mondok: mindez feltűnt, de valahogy mégsem érdekelt. Azért nem, mert a dalok ettől függetlenül jók voltak, jól szóltak, hatalmas volt a buli.
„Maximális rock and roll!” – ahogyan egy Vitya nevű kedves ismerősem fogalmazná. Mert a KISS, mondom, tökéletes rockünnepet tálalt a magyar közönségnek.
Apropó közönség
Ette a showt, mint a cukrot. Akkor is, ha tudta, hogy etetik, s akkor is, ha tudta, ez nem csak neki, a magyar közönségnek szól (csak Gene Simmons szavai, de még azok sem első ízben), hanem ugyanez megy/ment mindenhol, világszerte. Semmi cinizmust ne érezz a szavaimban. Én is ettem, feleségtársam is, minden fenntartás, ellenérzés, ódzkodás nélkül, akkor is, azóta is hatalmas elismeréssel a hangjában mondta, hogy:
"Ezek állatok!"
Arról nem beszélve, valahogy simán elhitették, valóban fontos a számukra, hogy Budapesten koncerteznek. Nem tudom, hogyan tették, de bár minden bizonnyal ez is a show része volt, de hihetően tették.
Persze, a szerpentin, a konfetti, a magasból aláhulló KISS-lufik megtervezett, csinált részei voltak a programnak, de mi, a közönség azért mentünk KISS koncertre, mert szórakozni akartunk. S ezt százegy százalékosan meg is kaptuk. Nekünk szólt a show, teljesen és maradéktalanul kiszolgáltattunk. ilyet is ritkán mondok: ha tehetném, akár holnap megnézném, meghallgatnám újra az egészet. S még mindig, egyáltalán nem vagyok KISS-fan. Csak vannak dalaik, amiket nagyon szeretek.
Meg, mondom, koncertre is mennék még, ha lehetne.
KISS, Aréna, Gene Simmons
Szólj hozzá!