Hogyan éled meg ezt a két számot (50/25)?
Noha a születésnapom már elmúlt nyolcadik hó nyolcadikán, de való igaz, hogy az év második fele totális jubileumi lázban folyik. Hogy miként élem meg? Egyrészt – bár nagyon sokszor éreztem magam jól életemben – most különösen jól érzem magam – nem minta örömmel töltene el, hogy ötössel kezdődik a korom, de egyáltalán nem az ötvenesek életét élem –, mert óriási örömmel tölt el az a hármas csomag, amellyel erre az évfordulóra készültem. A könyvem megjelenése, a nagykoncert és a showműsor – Keresztes a köbön! – szép ajándékcsomag, amit én is imádok csinálni, és egyfajta szép ajándék a közönségemnek is, hálából a sokéves szeretükért.
Kezdjük az elsővel…
A könyv már megjelent egy ötdalos cédémelléklettel (Koronczay Lilla - Keresztes Ildikó: Keresztes Ildikó - A sokoldalú díva őszinte vallomása – aszerk.), s már megérkeztek az első vélemények is, hogy ebben az önéletrajzi műfajban ez volt az egyik legjobb könyv, amit olvastak... Az volt a célom, hogy ne egy bulvármaszlag legyen, hanem amiről beszélek –nyilván nem tartozik minden a nagyközönségre –, az őszinte legyen. Nem hazudok, sem az életben, sem a könyvben, maximum meghúzom a határt, hogy meddig engedek betekintést az életembe. Az elmúlt másfél-két évben kaptam eleget az olcsó bulvártól, szerettem volna, ha tőlem hallják a valóságot. Nagyon örülök ennek az egésznek, mert óriási utazást volt, ráadásul egy exkluzív kiállítású kiadvány lett, ami meg azért fontos, mert mindig törekedtem arra, hogy értéket teremtsek az életem minden területén. Nyilván lesz, akinek ez sem tetszik, de ízlésen nem is lehet, illetve kár vitatkozni…
Jöjjön a második: tudhatunk valamit nagykoncertről?
Egy olyan igazi, nagy, önálló Keresztes Ildikó–koncert legutóbb 2000-ben volt a Budai Parkszínpadon, és most lesz szeptember 20-án a SYMA Csarnokban, olyan vendégekkel, mint Balázs Fecó, Takács Nicolas, Wolf Kati, Király L. Norbi, Baricz Gergő, és egy olyan meglepetéssel, amiről most még nem beszélnék, mert akkor nem lenne meglepetés… Csodálatos hangosítással, látvánnyal készülünk, annyit elmondhatok.
És akkor a show, mint a csomag harmadik eleme…
A Sztárban sztárban mi is rettentő jól szórakozunk, és nagyon örülök, hogy olyan kollégákkal lehetek együtt, akiket én is nagyra tartok. Tök jó a hangulat, és imádunk ebben lenni. Azt nem mondom, hogy nem kap el a versenyláz néha, mert persze kicsit izgulni is szoktam, de ez az egész többek között arra is jó, hogy feszegesse az előadóművész korlátait, sőt, túl is menjen azokon. Sok újat felfedeztem magamban – ehhez kellett ez a műsor, és olyan dolgokat vállalok be, amire nem tudom, hogy máshol lett volna alkalmam.
Mennyire írta át az életedet és az előadói munkádat ez a szereplés?
Visszahozta például az életembe a sportot, aminek nagyon örülök. Én nagyon komolyan sportoltam, egészen addig, amíg el nem végeztem a TF szakedzői szakát, aztán amikor végeztem, elvágtam az egészet egy melegollóval… Senki nem hitte el, hogy nem sportolok semmit, pedig közel húsz évig valóban nem csináltam semmit. Most viszont rá lettem kényszerítve, hogy napi szinten eddzek. Ennek nálam jobban csak az anyám örül, mert ő volt, aki annak idején mint egy hajcsár hajtott az edzésekre.
Jelentett-e nagyobb kihívást a pályádon, hogy nő vagy?
Magyarországon abszolút. Van egyfajta sajátos gondolkodási módunk. Elég sok helyen jártam, járok a világban, fellépni és turistaként is, s valahogy azt látom, hogy ha nem elégedsz meg a középszerrel, ha szélsőséges, netán bevállalós vagy, akkor a mi világunk túl zárt ahhoz, hogy elfogadjanak művészként. Miközben egy Pinket, egy Tina Turnert, egy Madonnát és sok más világhírű nőt tökéletesen elfogadnak a maguk szélsőségeivel. Könnyen ítélkezünk. Ráadásul a rajongótábor nálunk jobbára nőkből áll, így egy férfinak ebben a szakmában sokkal könnyebb a dolga. De ez engem még soha nem tudott letéríteni az utamról. Ezért bírom azokat a kolléganőket, akik megpróbálják a határokat kitolni, lásd Pásztor Anna és Tóth Gabi. És nekik sincs könnyű dolguk. De a karakánság még mindig közelebb áll hozzám, mint az, hogy simuljunk be szépen, és akkor mindenki szeretni fog…
Nagyon színes a pályád, az elmúlt 25 évnek van olyan emlékezetes momentuma, amelyet kiemelnél?
Mindig is szerettem azokat az előadókat, akik komplexebben “működtek”, akiknek sokrétű a tehetségük. Mondjuk egy Cher, aki remek színésznő és remek énekesnő… Nekem mindig az volt a célom, hogy, oké, ha énekesnő, legyen énekesnő, de ha van még a tarsolyomban olyan társművészet, amelyben tehetségem mutatkozik,akkor azt ki kell próbálni, és ha tetszik, akkor csinálni kell. Ezért fut párhuzamosan az életemben a zenével a színház is, de filmeztem is, a show próbái alatt a kortárs táncra éreztem késztetést, de szívesen kipróbálnék valami kézműves dolgot is. Annyi mindent csináltam az életemben és annyi mindent szeretnék még csinálni – három élet sem lenne elég rá–, hogy nem tudok kiemelni egyetlen dolgot közülük. A “leg”-kérdésekre nehéz válaszolni, mert annyi “leg-“ volt mindenféle szinten, hogy igazán nem tudnék választani.
S hogy még egy közhelykérdéssel éljünk: mit kívánnál, ha kívánhatnál egyet?
Azt szoktam mondani, nekem csak egy kívánságom van: a jóisten adjon erőt és egészséget, hogy ezt, amit a pályámnak hívok, de egyben a szenvedélyem, a hobbim, a szerelmem és a mindenem –persze, van ezért emellett életem is…–, hadd tudjam addig csinálni, amíg nekem eufóriát okoz és amíg a közönség is szereti, amit csinálok. Voltak, lesznek persze hullámok és mélypontok is, de ettől színes az élet.
Melyik áll hozzád közelebb: a koncert vagy a stúdiómunka?
Mindegyiknek megvan a maga varázsa, de zenekarral, élőben, közönség előtt játszani – az szerintem a csúcsok csúcsa. Másfajta élvezet a stúdiómunka, egy másfajta alkotófázis, mint például egy színházi próbaidőszak – most, a show felvételei során a próbákat is nagyon élvezem. De mivel egy oroszlán jegyű, türelmetlen gyerek vagyok még mindig, szeretek gyorsan eljutni a végére, de persze sosem jutsz a végére, ha jó munkát akarsz végezni… Valójában a munka minden fázisát szeretem. Néha persze elbizonytalanodom, és azt gondolom, nem vagyok képes rá, ilyenkor nagyon mérges tudok lenni magamra, de aztán megjön az ihlet, ami lendületet ad.
Bródy János nemrég azt nyilatkozta, hogy nehéz mostanság lemezt készíteni, mert annak idején egész albumokat építettek fel a zenészek, most meg a Youtube és az internet miatt számonként kell megküzdeni a figyelemért…
Bár én egy másik generációt képviselek, mint a Bródy, de abszolút egyetértek vele, mert én is abban nőttem fel és abban szocializálódtam, hogy egy lemezt elkészíteni nagy dolog. Egy előadóművésznek az olyan, mint egy írónak a könyv: ha egy írótól elvennék a könyv lehetőségét, és csak neten lehetne olvasni, szerintem belehalna… Mondjuk, szerencsésebbek az írók, mert könyvet könnyebben vesznek az emberek, mint cédét. Szeretünk mindent ingyen megkapni – miközben azt is értem, hogy tőlünk nyugatabbra besétál valaki a lemezboltba, és vesz 5 darab cédét, mert megteheti. Nálunk meg letölti ingyen, s az a baj, hogy nem is a legjobb minőségben, pedig az előadók és a stáb megdolgozott azért a minőségért. Éppen ezért támogatom és tartom jónak azt az új akciót, ami a jegesvödör-kihíváshoz hasonlóan a magyar zenészeket és zenét készül népszerűsíteni. Abszolút részese akarok lenni ennek! Mert ha nem vesznek cédét, akkor az az előadó nem fogja tudni megcsinálni a következő albumát, mert a kiadó nyilván azt fogja mondani, hogy nem lát ebben üzletet.
Azt is mondták. hogy az zenészek nem a lemezeladásból élnek, hanem a koncertezésből…
A mi országunk kis piacot jelent, s noha határon túl is élnek magyarok jócskán, nem tudom, hogy a lemezek eljutnak-e odáig, mert ha nem, megint marad a letöltés, mint lehetőség. Én nem is tudok letölteni, meg utálom is: szeretem a kezemben tartani a cédét, megnézni a szövegeket, hogy ki gitározott abban a dalban, a fotókat stb. – így szeretném megtisztelni az előadót azzal, hogy megnézem, mit üzen nekem ezzel egésszel.
Sokat koncertezel, egyáltalán van időd rá?
Most csak elvétve vannak fellépéseim, bár… a múlt héten is volt, meg ezen a héten is van kettő… már egykicsit így rettegek, mert zenekari próba, plusz a műsorral próba, plusz levezetni 3 órát a fellépésre és vissza… ez egy kicsit most too much. De még mindig hibám, hogy nem tudom jól beosztani az időmet, és hamarabb mondok igent, minthogy átgondolnám, mire vagyok képes. De nincs mese: ha azt mondtam egyszer, hogy igen, akkor nincs visszaút.
És van időd koncertekre járni? Tudnál nekünk ajánlani a közeljövőben valami jó bulit?
Ó, hát nagyon: szeptemberben jön a Hajóra Richie Kotzen (szeptember 25. aszerk.), az én egyik nagy idolom, a zenésztársaimmal együtt fejen állva fogok tombolni –ők szintén nagy fanok. Őt és Michael Bublét (november 02. aszerk.) tudom ajánlani, bár ez utóbbira nem tudok sajnos elmenni, mert pont külföldön leszek. Mert rockzene-kedvelő vagyok és első sorban rockénekesnek tartom magam, attól nekem még a legkülönbözőbb műfajokban vannak kedvenceim… Ha Tina Turner most koncertezne valahol, akkor tuti, hogy elmennék a világ bármelyik pontjára…Vagy még nem voltam soha Pink-koncerten, egy barom vagyok, hogy nem mentem el akkor, amikor itt volt, valószínűleg nem tudtam, és azért, hogy itt járt az AC/DC, és nem mentem el, megint adok magamnak három pofont, minimum… Szóval, imádok koncertre járni!
A koncert.hu-nak ez a végszó tökéletesen megfelel, és viszont kívánjuk a nagykoncertre való különös tekintettel!
Szólj hozzá!