Tapsolj te is, ordította a fülembe a nagy N., és közben ő maga lelkesen tapsolt és énekelt, majdhogynem extázisban, én meg csak kornyadoztam ott. Egymás mellett ültünk a Dinamit-koncerten a técsői kultúrházban, fent az erkélyen, az első sorban, és nekem nem volt kedvem tapsolni. Majd ha megmozgatnak tényleg, majd akkor, válaszoltam, nekem ez így kevés most, hogy két kicsi domb, egy kicsi völgy, ilyen a lány, oda ne rohanjak.
Nem mondom, hogy megszoktuk addigra a magyar együttesek koncertjeit, vagy hogy unalmassá váltak volna, de hogy volt már jobb, mint a Dinamit, az biztos. A hetvenes években kezdtek jönni, az Apostolra és a Geminire még nem mehettem, mert kicsi voltam, de amikor megtudtam, hogy lesz P. Mobil is, akkor már nem tarthatott volna vissza senki. Pedig 4 rubel volt a jegy, ez egyáltalán nem volt kevés abban az időben, másfél kiló disznóhús, huszonnégy darab barna kenyér.
Tízéves voltam 1976-ban, fent maradtam egy este, és a tévében elindult a Piramis-koncertfilm. Akkor még semmit sem lehetett tudni róluk, lemezük sem volt. Én még soha nem hallottam ilyen zenét, hogy így vonítson a szólógitár, így dübörögjön a basszus, így pörögjön a dob, és hogy így, ilyen tisztán, elsöprően, férfiasan énekeljen az énekes. Szerelem volt ez első látásra és hallásra. Nem volt kiút, nem volt más választásom, csak a rock. Ez volt a rock, ez volt mindennek a teteje, a becsület ennél mégis többet ér, ha volna két életem, nevetnék mindenen, kérlek élj, hogy élhessek én, mondj egy mesét, a tiédet, mondj egy mesét, ami szép. A filmben mutatták a közönséget is, odáig voltak a Piramisért, és a közönségben gyönyörűek voltak a lányok.
A Piramis iránti rajongásom azonban, amely fokról fokra terjedt a közösségen belül is, és egyre többeket ért utol, nem jelentett kizárólagosságot. Éppen ellenkezőleg, kerestünk minden mást is, ami ugyanúgy rock, kemény, karcos, amiben van gitár- és dobszóló, és ami arról szól, hogy menj az úton, menj tovább.
Életem első koncertjén, a P. Mobilon a kultúrházban nem voltak annyira szépek a lányok, mint a Piramis-filmben – vagyis éppen olyanok voltak, mint máskor –, és akkor sajnos nem volt már benne az együttesben Vikidál Gyula sem, pedig milyen csodálatosan énekelt ő is a kislemezeken. Máshogy, mint Révész Sanyi, és mégis. Viszont dübörgött az egész keményen, még másnap is zúgott a fülem, pedig csak a tizenegyedik sorban ültem. Hát igen: ültem. A közönség nem csinálhatta azt, amit a Piramis-filmben a vonagló lányok, muszáj volt ülni a seggünkön, ez volt a szokás. De tapsolni lehetett, és együtt énekelni is az énekessel. Mondjuk nekem eszem ágában sem volt énekelni, mert tudtam, hogy pocsék a hangom. Nem bántam volna, ha mások sem teszik, szívesebben hallgattam volna nélkülük Tunyogi Pétert. Kiderült, hogy ő se rosszabb a Gyulánál, ő is nagyon tudja a menj továbbot és a két forintot, és azt is, hogy vége a dalnak, utolsó cigarettám ég. Ezt szerettem a legjobban, bár az én falamra még fel sem kerültek a hősök, nehéz volt megszerezni a Fülest vagy a Pajtást a poszterekkel, az Ifjúsági Magazin pedig egyáltalán nem volt nálunk kapható.
Később eljött hozzánk Koncz Zsuzsa, az Universal, Kati és a Kerek Perec és a Korál is többek között, a Piramis viszont nem jött el soha. Rebesgették sokszor, hogy jönnek, minden évben előkerült a téma, de mindig vaklármának bizonyult. Egy időben azt beszélték, hogy Ungváron volt koncertjük, de balhé lett belőle, a rajongók túl agresszíven vonultak fel a megyei filharmónia előtt, néhány embert elvittek a rendőrök, ezért félbeszakították a turnét, és kiutasították az együttest a Szovjetunióból. Mindig meséltek az emberek mindenfélét.
Olyat is meséltek, hogy a magyar zenekarok és előadók lemezeiből sokat kiadtak a Szovjetunióban, és rendkívül népszerű volt a magyar rockzene nálunk. Ebből mi nem láttunk semmit ott a periférián. A lemezboltokban csak komolyzenét és esztrádot lehetett kapni, meg csehszlovák és NDK-s előadókat, Karel Gottot, Dean Reedet, semmi mást. Ha magyar lemezeket akartunk, azokat Magyarországról kellett megszerezni. Nem volt egyszerű, de azért sikerült, mindig ment valaki nyáron, és hozott valamit, amit kölcsön lehetett kérni. A Piramisokat is, az elsőt, a másodikat, a harmadikat, meg lehetett tanulni kívülről mindegyiket. Másnap olyan hatalmas lett a világ, másnap alig bírtam az iskolát, hé, kóbor angyal, mindig alulmaradsz, csak akkor nyerhetsz, ha magad ellen fogadsz, tietek lehet minden más, de az idő nekünk dolgozik. A negyedik lemez, A nagy buli nem tetszett. Nincs kegyelem, az élet csak ilyen, elgázolják egymást a vonatok, felsikolt benned, mit is kéne tenned, mert azt, ami most van, nem akarod. Hogy nem akarom azt, ami most van, az világos, tiszta, de az hülyeség, hogy elgázolják egymást a vonatok. Akkor már okosabban kellett volna dalszövegeket írni nekünk. Ennek mi már nem nagyon tudtunk volna tapsolni.
Földes úr – vagy Hobo bácsi...?
Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramja, Hangőr, Volt Egyszer Egy Beatkorszak, novellapályázat, Dinamit, P. Mobil, Piramis
Szólj hozzá!