Amikor 4 körül besétáltam a Szigetre, nem kapott el azonnal a fesztivál-gépszalag, mint gondoltam: hé, két év kihagyás után végre ismét kijutottál az egyik kedvenc fesztiválodra! – de sajnos kicsit már érezhető volt az utolsó nap hangulata. Délután már csak tébláboltak az emberek, nem ugráltak a Pókember- vagy unikornis-jelmezbe öltözött külföldiek, nem pezsgett már annyira a hangulat. Erre azért számítottam. Ahogy sétáltam a kemping, a hátsó kisebb színpadok meg a kajasor felé, még akkor sem találkoztam tömeggel (később azért lettek bőven a koncerteken, sőt).

Ami elsőre feltűnt, hogy szinte semennyi szemét nincs sehol. Lehet, hogy folyamatosan takarított a személyzet, vagy a recycle sátorhoz maguk a fesztiválozók hordták szorgalmasan az összeszedett szemetet, de nagyon tisztának tűnt. (Ajándékokért lehetett gyűjteni – aszerk.) Amit kicsit ironikus leírni, a por ugyanis olyan szinten beterített pár órán belül, hogy konkrétan megváltozott a hajam színe a képeken. De hát erre készültem, egy fesztiválon van por. Otthon meg víz és sampon. Ez egyáltalán nem vette el a kedvemet a fesztiválozástól.

Egy kicsit matiné hangulat volt, amikor megérkeztem a Carson Coma koncertjére a Nagyszínpadhoz. Amikor nemrégiben felléptek a Parkban, annyi ismerősöm posztolt róluk (akik nem nagy koncertezők), hogy valamiért azt gondoltam, külföldi együttesről van szó (bocsi), úgyhogy gondoltam, belehallgatok a zenéjükbe, mielőtt kijövök a Szigetre. Nem kicsit lepődtem meg, hogy magyarok. Rendkívül népszerűek lettek mostanában, de engem (még) nem kapott el a zenéjük, úgyhogy bár nem volt rossz élőben, 1-2 dal után inkább nyakamba vettem a Szigetet, remélvén, hogyha később beleszeretek az együttesbe, lesz még lehetőségem megnézni őket.

Amíg nem kezdődtek a koncertek, amik érdekeltek, beültem egy sörre a Magic Mirrorba, ahol pont egy előadás utolsó negyedórájára érkeztem, de kilépve a sátorból, egy workshopra csöppentem, ahol egy táncos egészen nagy tömegnek tanított meg pár mozdulatot és a catwalkot. Ez a teljesen random, jóhangulatú táncolás segített átbillenni a “kívülálló” sétálgatásból a fesztiválhangulatba.

Ekkor már talán fél 7 körül lehetett, úgyhogy a FreeDome sátra felé vettem az irányt (régi A38), ahol az Inhaler lépett fel 18.45-kor. A dublini rockbanda számomra szintén nem volt ismerős korábbról, a Sziget miatt néztem utána, és már az első dal után fel is írtam őket a programlistámra. A zenéjük egészen sok általam kedvelt zenekar stílusát ötvözi (elsőként a Two Door Cinema Club és a Phoenix ugrott be), klasszik vidám indie-pop. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom róluk. Nem igazán éreztem a 22 éves énekes, Elijah Hewson édesapjának (Bono) zenei hatását, (maximum a hangjuk kicsit hasonló, dehát ez nem meglepő). Elég nagy tömeg gyűlt össze megnézni őket, és nem okoztak csalódást. Semmi igazán őrületeset nem műveltek a színpadon, hozták amire számítani lehetett, egy pörgős, táncolós koncertet igazán jó hangulattal. Bár nem maradtam az utolsó percig, de örülök, hogy megnéztem őket, egészen valószínű, hogy a későbbiekben is belehallgatok majd a zenéjükbe.

Holly Humberstone koncertje a Nagyszínpadon még világosban kezdődött: csendesen, szinte altatószerűen indult az egész, de később sem pörgött fel igazán, nem is az a műfaj. A lassú, melankolikus dalokat játszó énekes hangja érdes, néhol szinte suttogó volt. Érdekes élmény volt, tökéletesen illett a nyugodt, hétfői hangulatba. Mint megtudtam egy szitizentől, a 22 éves énekesnő rettentő népszerű Ausztráliában, de akkora tömeg gyűlt össze, hogy úgy sejtem, nem csak ott. Idén elnyerte a Brit Award for Rising Star díjat, és fellépett már Olivia Rodrigo és George Ezra előtt is, YouTube klipjeit már több millióan nézték meg, dalait pedig még többen streamelik a Spotifyon. Bár még karrierje elején jár, sikerült ezreket megmozgatnia a Sziget Nagyszínpadán, akik közül rengetegen énekelték az összes dalt vele együtt, szóval valószínű, szép jövő áll előtte.

Utána a tömeg kezdett kicserélődni – egyszerre indultak be az első sor felé az Arctic Monkeys rajongók és kifele a HH koncertről távozók. Nagy nehezen elhagytam a helyszínt, és vettem valamit inni, de majdnem egy órám volt, amit el kellett ütni, úgyhogy addig sétálgattam kicsit, és benéztem Princess Nokia koncertjére, amit nem igazán terveztem, de nem bántam meg, mert óriási bulit csapott. Persze, nem buliztam akkorát, mint az első sorban vagy akár a tömeg közepén táncoló rajongók, akik kívülről fújták a rapper dalait. A túlnyomórészt hiphop és rap túlsúlyú dalokból néhányat szerintem még azok is hallhattak, akik azt gondolják, nem tudják, ki ő, de ezeken a slágerein kívül egészen sok olyan dala is van, ami inkább táncolósabb, R&B stílusú. Szórakoztató volt, még annak is, aki csak úgy “odatévedt” egy utolsó nagyot bulizni. Ezért sem mondanám egyhangúnak a Sziget-élményt, ez is kicsit új és más volt, mint ami engem általában megmozgat. Nyitottnak kell lenni, max nem tetszik, és arrébbmegy az ember.

Pár dal után visszamentem a Nagyszínpadhoz, viszonylag jó helyre, de annyira elkezdett nyomni a tömeg, hogy 10 perccel a kezdés előtt már szinte levegőt sem kaptam, és persze olyan szorosan álltunk, hogy még a kivetítőből sem láttam semmit. Hiába voltam közel, ez így élvezhetetlen volt számomra, úgyhogy meghagytam a lehetőséget másoknak, és kivergődtem a tömegből, egészen hátramentem, ahol bőven volt hely és tökéletesen ráláttam a színpadra is.

Az Arctic Monkeyst 15 éve imádom, mióta kijött a Favourite Worst Nightmare lemez, ami számomra azóta is A nagybetűs Arctic Monkeys-album. A koncert első felében a pörgősebb dalok kaptak nagyobb szerepet (Brianstorm, Teddy Picker, Snap Out Of It), de egy idő után elkezdtek játszani a 2018-as Tranquility Base Hotel + Casino-ról is, ami számomra egy altatóalbum. Szerencsére most sem tolták túl ezt a lemezt, aminek rettenetesen örülök. Én a “régi” AM-et szeretem igazán, és szerettem volna még egyszer utoljára (?) hallani a nagy kedvenceimet. Az utoljára kis túlzás, de egy interjú során azt nyilatkozták, az új album ott folytatja, ahol a TBHC-vel abbahagyták. Ha tehát ezt a vonalat képviseli mostantól az AM, akkor lehet, hogy ez volt az egyik utolsó olyan koncert, ahol még túlnyomórészt olyan dalok hangzanak el, amikre meg lehet kicsit őrülni. Amikor a 2014-es Volt fesztiválon hallhattam őket élőben, sajnos nagy csalódás volt, bár visszakeresve a setlistet, érthetetlen, hiszen tökéletes volt a dallista, valahogy mégis az az érzés maradt csak meg bennem, hogy unták ők is, én is. Most ez a veszély nem állt fenn, Alex Turner jóval lendületesebben vetette magát bele a buliba. Sokkal nagyobb volt a színpadi jelenléte, jobban szóltak a dalok, kevesebb volt a “sztárkodás” (persze este fél 10-kor felcsapta a fekete Rayban napszemüveget a bőrdzseki mellett a stílus kedvéért). Nagyon jó dallistát pakoltak össze, természetesen elhangzott a két nagy közönségkedvenc, a Do I Wanna Know? amikor a telefonok a magasba lendültek,

és a búcsúzó R U Mine is, de nem csak ezeket üvöltötte a tömeg, hanem a dalok nagy részét (505, One For The Road, Do Me A Favour, I Bet You Look Good on the Dancefloor). Kicsit tartottam tőle, hogy egy lapos, lassú dalokkal teletűzdelt, unalmas koncerttel érkeznek majd hozzánk, de rettenetesen boldog vagyok, hogy igazán odatették magukat és fantasztikus bulit csaptak. Kiváló lezárása volt a két év után visszatérő Szigetnek, és szerencsére ezzel a szép emlékkel valamelyest elfeledtették a 2014-es csalódást.

Semmelyik fesztivál sem tökéletes, patyolattiszta vagy hozza az otthoni kényelmet. Vannak dolgok, amiket el kell engedni, és nyitottan, laza hozzáállással kimenni – és SZÓRAKOZNI! Ha az ember azon sír végig, hogy mekkora a por vagy hogy drága a hamburger, akkor csak magának rontja el az élményt. Ezekre fel lehet készülni, és mindenki szempontjából jobb élvezni, és örülni neki, hogy végre ismét együtt fesztiválozhatunk, és ilyen koncerteket élhetünk át, mint az Arctic Monkeys!

Köszönjük, Sziget fesztivál, csodás élmény volt ismét!

Sziget-záró 1. rész – Engedjük el a Sziget-nosztalgiát végre