Sziget-záró 1. rész – Engedjük el a Sziget-nosztalgiát végre

2022/08/17  ·   Fesztivál   ·  mmi

A zárónapról is két anyag lesz, a két szerző között kábé 20 év különbség van, most a szenior-verziót olvashatjátok.

Fotók: Herbály Tamás

Előre bocsájtom: annyira kevés rosszat fogtok olvasni, hogy akit ez a vágy vezérel, lehet, jobb, ha most abbahagyja az olvasást.

A Szigethez nagyon sok honfitársunknak – nekem is – komoly érzelmi kötődése van. Jövőre a 30. születésnapját ünnepli a fesztivál, és ez alatt a három évtized alatt iszonyú sok emlék összegyűlt, s ezt az emléktárat sokan ma /évek óta már nem tudják gyarapítani. Ki anyagi okból, ki azért, mert már nincs kapcsolódása a programokhoz. Olyan ez, mint egy megszakadt kapcsolat: a lelépett fél újrakalibrálja az életét, és már mással, máshogy, olykor az előzőt feledve teljesíti ki a napjait, míg a másik még mindig benne van a kapcsolatban, váltani nem akar, megbocsájtani nem tud.

A Sziget lelépett. Nagyon sok minden történt a világban, a gazdaságban, a zene- és fesztiváliparban ahhoz, hogy eljussunk odáig: ez már egy üzlet. És ami még hozzájön: az ős-szigetesek felett zeneileg eljárt az idő. Illetve, az az időtálló zene, amelyen felnőttünk, most éppen nem trendi, nem vonzana be egyetlen napra 95 ezer embert. De azért nyomokban fellelhető.

A Sziget azonban nem azokról szól, akik kint vannak, hanem azokról, akik bent, és ők köszönik, kiválóan érzik magukat – nemzeti hovatartozástól függetlenül. Mindaz, ami a Szigetből mára már hiányzik – estig tudnám sorolni, nekem mi minden –, megvan máshol, csak nem egyben vagy nem ugyanúgy: de ha mindenki leásna magában, mi volt az, ami miatt a fesztivál a szívéhez nőtt, és kiragadja azt a dolgot onnan a napvilágra, már látni fogja, hogy megvan az a világban, nem veszett el, csak átalakult vagy pusztán helyet váltott: számtalan lehetőség adódik a szórakozásra, fesztiválozásra.

A Szigetnek nincs szüksége fogadadatlan prókátorokra: idén 450 ezer ember fordult meg a Hajógyárin, és nyilván van némi elégedetlenségi ráta, de ahogy én hétfőn néztem, kábé mindenki boldog volt. Minden okunk megvolt erre. Fussunk is neki.

Ott hagytam abba 2019-ben, hogy szakítottam a Szigettel. Nem dühömben vagy ilyesmi, csak beláttam, hogy nem nekem szól, az volt a terv, hogy testvéroldalunk képviseletében azért kijárok majd színházat, cirkuszt, operát, szimfonikus zenét látni-hallani. Aztán jött a pandémia és az elképzelhetetlen: elmaradt egymás után 2 Sziget is. Így ez a mostani történelminek számított, egy bazinagy kérdőjelnek, hogy vajon melyiket választják: az eddigi nagy zsákot silányabb áruval, vagy egy kisebbet minőségi holmikkal teletömve. (Ráadásul az említett műfajok közül az idén némelyik egyáltalán nem reprezentálta magát.)

Amikor a K-hídat meglátva sokkot kaptam, még az előbbire szavaztam volna, mert a fellobogózott híd volt mindig számomra az átmenet a való világból a szigetes varázsvilágba, de most, elnézve a csupaszon meredező, iszonyú lepusztult vaszerkezetet – ráférne egy felújítás –, azt gondoltam, már a kezdés is rossz... Aztán ücsörögtünk egy kicsit a lábánál az útiitalt kivégezve, és arra jutottunk, hogy éppen a híd rossz állapota lehet a dísztelenség oka: sem felmászni, sem feldaruzni feltehetően nem lehet rá, nem bírná ki...

Régen és most:

Az egész beléptető rendszer a szigeten belülre került, és nem tudom, mi volt az oka, tényleg a III. kerületieknek tett gesztus vagy a takarékosság, esetleg mindkettő: ez volt az idei Sziget egyik legnagyobb ötlete. Viszlát, kordonok közötti bolyongás, viszlát, sorbanállás: nem volt olyan ismerősöm, akinek idén megakasztotta volna a lendületét a belogolás. Az első utunk természetesen a Sziget-veteránok skanzenjébe, a Csónakházba vezetett, az egyetlen helyre, ahol lehet készpénzzel fizetni és nem annyira combosak az árak, mint fesztivál-szerte, és ha szerencsés vagy, a frissen sült fasírtról sem csúszol le, ezúttal ez nekünk nem sikerült, de a még meleg csirkemelles szendó is mennyei volt, 750-ért. (A kigyúrt szigetelő amúgy a Flórián aluljáróban kezd, ahol a város egyik legjobb lángosát kapni nemaranyárom – ezzel viszonylag sokáig ki lehetne húzni, ha nem csábítana el a frissensült illata). Ott ücsörögve egyszer csak meghallottuk, hogy kint valami történik, jó hangosan szólt a Jumpin' Jack Flash, kirohantunk, és ez a látvány fogadott:

A sétáló utcaszínházak a nagy kedvenceim, féltem, hogy lehúzzák őket a stáblistáról a takarékosság miatt, de szerencsére nem, sőt, az is megtörtént, ami éveken keresztül nem: többel is találkoztunk, ők például a  Paris Bénarès francia társulat: láthattunk már tőlük pár évvel ezelőtt egy hatalmas tevét, idén pedig két indiai szent tehénnel érkeztek a Szigetre.

Elindultunk a spiccre, hogy megnézzük a beach-et, útközben meghallottuk, hogy a Light Stage-en hatalmas buli van, egy olasz banda, a Modena City Ramblers szórakoztatta a jobbára olasz és über lelkes nagyérdeműt, volt természetesen a Bella ciao is még pár remek olasz nóta.

Noha az egész Sziget úgy nézett ki az ötödik napon, hogy nyugodtan le lehetett forgatni a Mad Max legújabb részét, a beach még mindig nyújtott némi enyhülést a porban és a melegben. A por amúgy hatalmas volt, az egész napot maszkban toltuk végig, így – ma már bátran ki merem jelenteni – megúsztuk a torokfájást, a lázat meg mindent, kivéve az alapos fürdést és az azonnali mosást. A szigetesek helyében én ingyér' osztogattam volna a maszkot, mert a legolcsóbb kendő is háromezer volt a kioszkokban, és nem mindenki csomagol el belőle a bőröndbe. Az is igaz, hogy egyetlen locsolókocsival sem találkoztunk, erre még a kevésbé katasztrofális porhelyzetekben sem volt példa, vizet viszont a nagyszínpad oldalában osztogattak, én kb. négy ember adagját szívtam fel.

A jógaórára nem csatlakoztunk be, mert kezdődött a Vietnamese National Water Puppet Theatre előadása, ami tényleg cuki volt, bár azóta sem hagy minket nyugodni, hogy miként mozgatták a sekély medencében a bábokat, a józan ész azt súgja, hogy felülről vagy esetleg oldalról, az elrugaszkodott verzió szerint nagyon lapos, törpe búvárok, esetleg valami víz alatti mágnes, de volt még több ötlet is, amelyeket egyenként és röhögve elvetettünk. A dombon rengetegen ücsörögtek és a jó gyerekek lelkesen megtapsolták a művészeket :)

A Global Village-ben lepacsiztunk a Zöld-foki szigeteki srácokkal (Tabanka), ez egy előtte-utána fotó – a koncertjükbe is belenéztünk, lehengerlően dinamikus, mosolygós és szerethető volt.

De aztán futottunk, mert a Nagyszínpadon a mi fiaink voltak, a Carson Coma adott koncertet. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Sziget java része nem magyar, így óhatatlanul megfordul az ember fejében, hogy vajon nekik hogy tetszik a mi zenénk, úgy tűnt: nagyon, bár nyilván a magyarok voltak ezúttal a többségben. A korral járó szentimentalizmusnak köszönhető a meghatottság, a büszkeség anyai könnyei, hogy lám, lám, ezek a srácok mennyire ide valók és hogy mennyire jó, hogy megmutathatják magukat a nemzetközi közönségnek, de ahogy néztem, nem csak én voltam megilletődve, hanem maga a zenekar is: nekem csak egyszer adatott meg az életben, hogy a nagyszínpadról koncert közben lenézhettem a küzdőtérre: outsiderként is sokkolt a látvány, milyen lehet ez egy fellépőnek... Ahogy Giorgo is megjegyezte (angolul), bakker, azon a színpadon vagyunk, ahol az Arctic Monkeys is fel fog lépni... Bizony, srácok, azon, és láttam már elveszni magyar zenekart ebben a környezetben, de ez pont nem az az eset volt, sőt, innen is gratula!

Ami utána jött, az megrázó volt, noha csak addig tartott, amíg átvágtunk a tömegen... Mint a HVG cikkéből kiderült, nagy hibát követtünk el, a Kamchàtka nevű katalán utcaszínházi együttes menekültekről szóló performansza ugyanis nem pusztán abból állt, hogy csuromvizesen ott toporogtak. A látvány olyan gyomorszorító érzést váltott ki bennem, hogy egyszerűen abban a közegben nem nagyon tudtam ezt az egészet hova tenni, beégett a retinámba minden mozdulatuk, jobban mondva: mozdulatlanságuk. Egy színes forgatag kellős közepén úgy álltak ott, mint akik nem oda valók, mint akik valahonnan jöttek, ahonnan nem akartak eljönni, és oda tartanak, ahová nem akarnak menni... Mutatom – a részletekért pedig, lécci, olvassátok el a belinkelt cikket:

Erre inni kellett, így megcéloztuk az egyik sörös kitelepülést, ami aztán a bázissá is vált, mert egyrészt kielégítette a társaság söralapú részének az igényeit, másrészt nem volt akkora a sör sor, harmadrészt le lehetett ülni a földön kívül másra is. Ha már ott voltunk, játszottunk is egyet, azóta van sörös tetkóm, állítólag lemosható, és a pecsételős játékon nyertem egy cool sörnyitót is. Én soha nem szoktam nyerni, feldobott, de persze előttem ketten is jokert pörgettek... Kár, hogy nem vagyok sörös, nagyjából elvesztegetett idő volt minden perc, amit rám szántak.

Szemben az A38 sátorban Freedome-ban az Inhaler kezdett, egy kicsit U2-s, mondta a társam, ami azért vicces, mert a frontember, Elijah Hewson Bono fia... Két év, és nagyszínpadosok lesznek – tette hozzá, én meg azt, hogy egyrészt nem kell ahhoz két év, másrészt, a Nagyszínpadon dalolászó, tényleg kedves és cuki Holly Humberstone-nal simán lehetett volna cserélni, mert míg a lányduó elveszett a térben, ez a zenekar kirúgta a sátor oldalát, ahonnan amúgy is kifolytak az emberek, annyian voltak, ez a fotóból is látszik. Mármint, hogy milyen messzire álltunk az egyébként nagyon meggyőző koncerten. Várjuk őket vissza.

Mivel az időrend kissé összecsúszik, idepakolom, miket láttunk még. Például unikornist:

Függőágy-panelt, szerintetek a legfelső hogy mászik fel?

Benéztünk a Party Arénába is, már sajnálom, hogy nem mentünk vissza üzemidőben, mert ez így, üresen is elég jattos látvány volt, fénnyel meg hanggal pláne az lehetett – állítólag itt vasárnap Steve Aoki pontosan 11 darab tortát dobott a közönségbe. Egy régebbi cikkünk alapján úgy tudjuk, hogy ezt nem csak úgy, random teszi, kell hozzá egy "cake me" felirat is. Amúgy egyéb feliratokból sem volt hiány a fesztivál más koncertjein, volt, aki dobverőt kért a fellépőtől, volt, aki gitárpengetőt, de akadt, aki egészen mást... :)

Láttunk még magasban fejjel lefelé lógó embereket: 1 db lógás/12.000 HUF – egyik részét sem értem:

Valamint vipet vip hátán, és most nem a kis angol agárról van szó, az amúgy is whippet. Az idei Sziget egyik újítása az volt, hogy az olyan földi halandók számára, mint egy firkász, megszűnt  a viphasználat lehetősége. Ha van valami, amit nagyon rühelltem az újkori Szigetekben, az a vip. Ez a "régensokkaljobbvolt" fejezethez tartozik, az aranykorban az elzárt részbe tényleg leginkább újságírók, fotósok, riporterek meg fellépők jártak – olyan celebek, mint amiket most tenyészt ki a média, még nem léteztek, létezett viszont a Buli, ami hajnalig tartott, nem egyszer a takarítónő söpört ki minket. Aztán jöttek a céges prominensek, a veretős fontos emberek és a mindenféle menedzserek, és magunktól haltunk ki a vipben, illetve: vécére jártunk be, mert mindig takarították és nem mindig volt sor. Szóval, szerintem is luxus egy ilyen elkerített részt klotyónak használni, sztem tök jó, hogy megsokszorozták és jól eladták őket. Win-win-win szitu, én nem kapok kiütést tőlük, nekik nem kell félniük, hogy lesifotók készülnek róluk, a Szigetnek meg csenget a kassza. A konténeres vécék nekem pont megfeleltek, alig volt sor, és sokat kempingező-fesztiválozó júzerként mindig van nálam fertőtlenítőszer. Meg szappan. És törölköző (42).

És még az ördögök sem vittel el (Deabru Beltza utacaszínház):

A végét felpörgetem, mert már sok lesz a szöveg: Princess Nokia nagyot ment a sátorban, az Arctic Monkeys pedig – bár sokan lehúzták – remek koncertet adott, nagyjából kábé járdától járdáig álltak az emberek, és kórusban énekeltek és éltették a zenekart. A Clutch koncertnek éppen emiatt csak a végére értünk oda, a sok elektromos zene után-közben jólesett némi zúzda, és záróeseményként lerogytunk a porba megnézni a Nagy Utcaszínház (Sacude - Euforia) performanszát: a Sziget fáradhatatlan közösségének ily késői órában és az utolsó napon is töretlen aktivitását mi sem jelzi jobban, hogy amikor elkészült az utolsó ecsetvonás is a feliraton, akkor mindenki felpattant és táncolni kezdett:

Úgy gondoltuk, itt a vége, de még azért átvánszorogtunk az Európa Színpad zárókoncertjére, még elkaptunk pár számot, hogy együtt énekelhessük Sziámival azt, hogy ez egy igen, igen, igen kemény világ,

majd, újra elhatároztuk, hogy 25 ezer lépés után összeszedjük minden végső energiánkat, és hazagyalogolunk. A Freedome-on keresztül rövidebb volt az út, így aztán mégsem sikerült elindulni, mert a Fontaines D.C- ír posztpunk banda annyira jól nyomta, hogy ott ragadtunk, és éjfél után úgy fölpörgette a népet, hogy meg kéne nézni, nem táncol-e még ott az egész bagázs...

A mérleg úgy néz ki, hogy én speciel legalább 4-5 olyan zenekar koncertjébe pillanthattam bele (nagy volt a jövés-menés), akikről még soha nem hallottam, akiket meg de, azok nagyon jók voltak. Én nem tudom, milyen volt a Sziget, ezt az egyetlen napot mi az első perctől az utolsóig élveztük, pedig ketten együtt 91 évesek vagyunk. Azoknak a 40-50-, esetleg 60+-osoknak, akiknek csalódás volt  Sziget, azt javaslom, ne keseregjenek, nincs ezzel semmi baj: egyszerűen nem nekik szól. A mostani fiataloknak szól, és bár nem kérdeztük meg az összes embert, eléggé úgy tűnt, élvezik, akit meg de, az is. Azoknak az a 40-50-, esetleg 60-70+-osoknak, akik meg kint buliztak, akár végig, vagy akár csak egy napig: nagy respect és pacsi!

El kéne engedni a Sziget-nosztalgiát, mi több: át kellene engedni a mostani generációnak az élményt, ez már az övék – akinek ez fáj, ne menjen ki, nem kötelező. A folyamatos szidalmazás mindenkitől energiát szív le. Azt meg, hogy két év másfajta szívás után talpra állt a rendezvény és ismét külföldiek ezrei viszik a jó hírünket a világba, igazándiból nem értjük, kit zavar. És főleg miért.

Az elmúlt két év komoly nyomot hagyott mindannyiunkban, de mi most nem egyszerűen a régi életünket szerettük volna visszakapni, hanem az elmúlt időszak tapasztalataival, érzéseivel gazdagodva, ha úgy tetszik megerősödve, új gondolatoknak, alkotásoknak, élményeknek igyekeztünk helyet adni. És nagy örömünkre valamint a többszázezres "sziget család" megelégedésére, közösen részesei voltunk egy olyan megújulásnak, mely a Sziget sokszínű szabadságában válhatott teljessé" – mondta Kádár Tamás főszervező.

A Sziget 1993-ban indult, jövőre tehát 30 éves lesz, és jövőre várják a kezdetek óta számolt 10 milliomodik látogatót is. A szervezők már ráfordultak a következő Szigetre, megvan az időpont: 2023. augusztus 9-14.

Ezek szerint ők látják már a jövőt, bizonyára nem kellett beállniuk a Vándor Vurstliban a sorba, vagy soron kívül megtehették :)

Ma még tehát lesz egy szigetes cikk – a másik generáció szemszögéből, több zenével, ráadásul egy Arctic Monkeys-rajongó tollából,  gyertek vissza este!

 

Sziget 2022

 

 

Szólj hozzá!


Nem babonásak a Betyárok: 13 állomásos ázsiai turnéra indulnak

Nem babonásak a Betyárok: 13 állomásos ázsiai...

Ázsia nem idegen a Bohemian Betyars számára, korábban is turnéztak arra, háromszor is, s ezen események során kifejezetten hasznos kapcsolatokat...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Hozza a legismertebb dalait – Sting két koncertet is ad Magyarországon 2022-ben!

Sting My Songs elnevezésű turnéja alkalmával 2022. október 27-én a Budapest Arénában, és – most először – 2022. szeptember 29-én a debreceni Főnix Arénában is koncertet ad. Mindezzel Sting tavasszal elhalasztott koncertjeit ütemezték át.

A showcase nem tehetségkutató! A Music Hungary fesztivált rendez a feltörekvő előadóknak

Idén először – de hagyományteremtő szándékkal – a Music Hungary Szövetség feltörekvő előadókat bemutató, ingyenes showcase fesztivált szervez november 17. és 18. között Veszprémben, hogy bemutassa a hazai könnyűzenei színtér legfrissebb arcait.

Az ABBA egykori tagjához kerültek Avicii felvételeinek szerzői jogai

A 2018-ban, 28 évesen elhunyt Avicii családja a zenész által készített mesterfelvételek, vagyis hivatalos eredeti felvételek szerzői jogainak 75 százalékát eladta a svéd Björn Ulvaeus, az ABBA zenésze által alapított Pophouse-nak, amely amúgy az ABBA Voyage műsort szervezi Londonban.

Jubileumi arénás előadással és koncertturnéval ünneplik az István, a király bemutatásának 40. évfordulóját

Nagyszabású programsorozattal, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítással, a Papp László Budapest Sportarénában jubileumi előadással, továbbá koncertturnéval ünneplik az István, a király című rockopera bemutatásának 40. évfordulóját jövőre.
Új koncertek