Kezdem az összegzéssel, aztán megyünk tovább témánként.

A Tábor Feszt – tudtán kívül – lebonyolított egy társadalmi kísérletet, nevezetesen azt a vizsgálódást, hogy a teljesen különböző anyagi háttérrel rendelkező fesztiválozók lehetnek-e ugyanolyan boldogok? A válasz: igen! Volt itt, kérem, minden: a csumpi sátortól kezdve a két szoba hallos-foteles-teraszos glampingen át a legkülönbözőbb felszereltségű és kialakítású lakóautókon keresztül a légkondis apartmanokig. Ki-ki lehetőségei szerint foglalta el ideiglenes állomáshelyét, de este, a koncerteken mindenki ugyanúgy csápolt, léggitározott, énekelt torka szakadtából – és amúgy is feketében volt résztvevők 95%-a, tehát, ha voltak is, estére teljesen elmosódtak – esetenként eláztak – a határok és a különbözőségek.

A tervünk, hogy ez egy low budget fesztiválozás lesz, rögtön az elején elbukott. Bedobtuk a kocsiba a matracokat, gondoltuk, majd megállunk a parkolóban, azt' lesz valami. A fesztiválparkolóban viszont szerda délután már egy talpalatnyi hely sem volt, nemhogy egy autónyi, de valahogy beszorítottuk a kocsit a szomszéd utcában az út szélére, a többi közé, aztán egymásra néztünk, és konstatáltuk, hogy a tűző napon, porban, két méterre a vasúti síntől, mellékhelyiségek nélkül a mi korunkban ez oltári para lesz, úgyhogy a kemping recepciója felé vettük az irányt. Noha a weboldal telt házat mutatott, a területen még akadt szám szerint 3 db szabad parcella, azok is csak péntekig – még jó, hogy akkor mi már tipliztünk –, de azért a 32.000.- HUF-os bérleti díj átrepítette a dolgot az alacsony költségvetés túloldalára. Sokan azt csinálják, hogy egy nagyobb társaság – voltak itt olyanok is, akiknek az évek alatt több mint 30 fősre duzzadt a táboros bandája – kivesz egy-két-három parcellát, telerakják sátorral (elméletileg 2 engedélyezett per parcella), és úgy többfelé oszlik a költség. Le lehet faragni még a kiadásokból, ha jól felkészül az ember, és viszi a komplett csigaházat:

Hát, mi nem hoztunk mikrót, csak egy minimál hűtőládát, de a mivel a sátorhelyhez áram is járt, a hűtőtáskát legalább üzemi hőfokon tudtuk tartani pár ital erejéig. Gondoltuk, majd bevásárolunk kint a közértben, de az valamikor a télen leégett, szerencsére egy kisebbet azért betelepítettek kempingbe. Itt például 700 HUF volt az a dobozos Pilsner, amit a fesztiválbüfében egy ezressel drágábban adtak, ez indokolta talán azt, hogy külön "színpadként" üzemelt, csak éppen a fesztiválozók szolgáltatták maguknak a zenét: ültek a padokon és énekeltek... Volt privát zeneszolgáltatás a tehetősebb szektorban, a légkondis, tóra néző mobilházak teraszán is: valamelyik nap egész délután egy rockabilly-duó húzta az egybegyűlteknek. Mi meg a strandon élveztük a zenét. Senki sem rinyált. Sőt.

A kemping amúgy maga a Kakofónia. Ebben a JBL-univerzumban minden sátor- és egyéb lakhelyen más-más zene szólt a nap bármelyik (mindegyik!) szakában, ami meglepő módon teljesen elviselhető, csütörtök délután pl. vagy 2 órát aludtunk 10 méter mélyen ebben a szimfóniában, bár a kora reggeli lakodalmas meg a Szomorú szamuráj kissé megrángatta a hallóidegeinket. A zenéhez csapjátok hozzá a föl-alá berregő motorok hangját, a gyerekek sivalkodását – beleértve az ittas fesztiválozók kórusát, ami kizárólag hajnal 3 és reggel 7 között hallgat el – és a színpadokról átáramló zenét. Aki ide pihenni jön, az csúnyán benézte, viszont aki bulizni, annak elég jó hangulata kerekedik az első 5 perc után, mert az összhangzás fullfesztiválos feeling. Hogy a csecsemők és a tipegők hogy aludtak, az rejtély, de ez legyen a rocker szüleik gondja :) A kempingrészhez viszont mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy a zuhanyzókat és a vécéket folyamatosan takarították, és a közkórházakkal ellentétben szappan és vécépapír is volt mindig.

Ami a kaját illeti, szerdán elég sokáig kitartott az ebéd hatása meg a lidlis péksüti-kontingens, s hogy adjunk még a szénhidrátnak, éjjel ettünk egy-egy – amúgy meglepően finom – pizzaszeletet 1500-ért. Általában a széles választékban megtalálható sztenderd fesztiválkaják 3-4000 forintba kerültek, hibát csak csütörtök reggel követtünk el, amikor az unszolásomra – előző este láttam, hogy 600-ért van bundás kenyér, csak azt nem tudtam, hogy FÉL szelet – elmentünk reggelizni, s bár a pasim visszafogott volt a maga egy pár debrecenijével, nekem megszaladt a nyálam, és berendeltem még ezt-azt, a ceh vége 4500 HUF lett, mely összegből én elég sok bundás kenyeret és rántottát meg tudok sütni, de hát egyszer élünk. Ezt a pasim mondta, de nem volt őszinte a mosolya. (Tavaly egy szlovák kempingben ennek a feléért reggeliztünk be, de ahhoz járt még egy latte és egy sör is.)

Ahogy a múltkor közzétett cikkünkben is megírtuk, a fesztiválozás már rég nem olcsó dolog, s mi is megtapasztaltuk: a low budget megvalósításához kemény kompromisszumokat kell kötni, de pl. a Tábor Fesztiválon a napijegyek/bérletek ára nem repült az egekbe (a legdrágább bérlet 4 napra 36 ezer, a napijegy pedig 13.000 volt), ár-érték arányban ez még mindig az "egész jó" kategória. A napi költségekből meg úgy lehet lejjebb faragni, ha jól felkészül az ember, bár én még sosem láttam olyan fesztiválozót, aki a sátra mellé bepakolt volna egy Lehel hűtőt is.

Ha valaki nem ismerné a helyet, a kemping, így a fesztivál is a Balaton partján van. Néhány éve ráapplikáltak a területre egy apartman-komplexumot, ahogy az ezen az éghajlaton szokás, de úgy tűnik, a két dolog – mármint a rockfesztivál és a fancy living – megfér egymás mellett térben és hangerőben is. Hála istennek, mert a Tábor Fesztivál (aka Zorall Sörolimpia) értékeiben előkelő helyet foglal el a strandélet – sokan ezért is kötik össze a fesztiválozást a nyaralással. Már sörolimpiás koromban is felszabadító volt, hogy itt nem kell takargatni a nem annyira bikinitestet, itt aztán mindenki elvan, sör a kézben, sörhas a vízben – és a Balaton mindig meghozza a gyerekkori könnyed érzést. Mondjuk, akkor nagyon röhögtem, amikor megláttam a vízben egy jó nagy, rószaszín, felfújt bránerbe kapaszkodó, békésen szunyókáló pasit, nyilván gyerekkorunkban nem az efféle úszógumikat preferáltunk :)

Az utolsó este – mármint nekünk – az Alvin és a Mókusok koncertjét már a vízből hallgattuk, az éjszakai fürdőzésnek amúgy is megvan a hangulata, persze, vagy 3 JBL is szólt ráadásként, de amikor az utolsó italainkat elfogyasztva a parton elbúcsúztunk a helytől, már csak egyikben énekelte Ákos, hogy valami véget ért... :)

Nem is olyan kemények... :) Azt már emlegettük, hogy a fesztiválközönség java fekete pólót viselt, ezek nagy része táboros volt – idén a grafika igen jól sikerült, még a repoharakra is jutott belőle. Szerintem ezért pluszpont jár.

Azon szórakoztam az egyéb, nagy mennyiségben előforduló, mindenféle zenekar mindenféle turnéállomásait felvonultató pólók láttán, hogy ha varázsütésre mindegyik megelevedne, kb. 10 évig köröznék a bolygón koncertről koncertre járva. Én nem vagyok rocker, inkább a punk áll hozzám közelebb, de az csak legenda, hogy ezek a fiúk-lányok, urak-hölgyek kemények, mint a vídia – én ennyi összeölelkezett, meghatódott, lélekből és torka szakadtából éneklő pasit, társaságot régen láttam :)

A fesztiválközönség életkora jól behatárolható: úgy 1 és 80 év között minden korosztály képviseltette magát. Nem mi voltunk a legidősebbek... :)  Ha lehetne egy javaslatunk a fesztiválszervezők felé, régen, még a sörolimpiás elrendezésben volt középen egy afféle agora, egy tér tele sörpadokkal, ahova le lehetett omlani, ha az ember nemhúszéves lábai kicsit megfáradtak – most mintha kevesebb lehetőség lett volna a letelepedésre, ami azért is okoz némi hiányérzetet, mert így nem lehet bandázni, sem az egybegyűlt baráti társaságoknak, sem az idegenekkel. Amúgy ebben a hőségben a húszévesek sem bírják a végtelenségig, de lehet, ezzel csak magamat vigasztalom...  Persze, ebben a dologban is azok jártak jól, akik felkészültek az efféle helyzetekre :)

És ahogy ez a jó fesztiválokon szokás, mindenki kedves, nyitott, megvan az együttlét-érzés, csak egyetlen egy alkalommal fordult meg a fejemben, hogy ha férfi lennék és jó nagy darab, akkor elkalapálnék valakit, de erről majd az utolsó fejezetben.

Megszokott a fesztiválokon, hogy a közönség is szórakoztatja magát mindenféle módon. A Táborban ennek az egyik megnyilvánulása a dinnyézés volt. Valaki hozott egy dinnye formájú, jó nagy felfújt gumilabdát, ez pörgött a levegőben a koncertek alatt – ahogy később visszanéztem a fotókat, mintha UFO lebegett volna az égen. Volt, hogy eltűnt a tömegben, na, kész, vége – gondoltuk, de aztán valahol mégis fölpattant, és adogatták tovább. Egészen a Toy Dolls koncertig, ahol aztán az addigra már alaposan körbe szigetelő szalagozott dinnye végképp elhalálozott.

A Tábor fesztiválon ugyan nem harapózott el a jelmezverseny, de azért akadt pár vicces öltözet, az abszolút első helyezett egy másik bolygóról érkezett:

Később a szeretetben szövetségesre is talált, s ennek mindketten nagyon örültek:

Ezt a kukát, éppúgy, mint a dinnyét, később körbeadogatták a küzdőtéren, bár nem repült olyan magasra, és mindenki nyugodjon le: nem volt alja, így tartalma és további haszna sem:

A Paddy & the Rats napján átlagosan több volt a kalóz, a Korpiklaani miatt szintén aznap a cilinder, és igényes steam punk öltözetet is láttunk párat, nem beszélve a mindenféle plüssizékről. De, mondom, semmi túlzás, épp annyi, hogy az ember jártában-keltében szórakozzon egyet rajtuk, legalább kiviláglottak a feketepóló-rengetegből :) Amúgy készítettünk egy kisebb válogatást a feliratos pólókból, itt találjátok meg.

Hogy a lényegről is végre szó essen... A fesztivál line-upja így nézett ki, ebből az első két oszlop érintett minket:

Moby Dick volt az első koncertünk – ahogy érzékeltem, egyedül mi nem tudtuk a szövegeket, de a hangulat minket is magával sodort. Amúgy ez a szövegtudási tök para, mert állsz a sorban sörért, mögéd pattan egy félmeztelen, totál bepörgött ember, az arcodba énekel, s látod rajta, hogy várja, te is bekapcsolódj, hogy legyél a spanja a dologban és lélegezzetek együtt a dalban, te meg azt sem tudod, melyik zenekarhoz nyúlj a szövegkönyves polcon, és csak vigyorogsz meg bólogatsz bután, hátha átvered, de persze ő sem hülye, csak részeg, és csalódik benned, sosem leszel a fesztiválbarátja.. :)

Kapitány, kapitányom... Mindig lenyűgöz, mennyire szereti a közönség Deák Bill Gyulát – és hogy ő is mennyire szereti a közönségét. Csupa szív ez az ember, s bár a hang nem mindig a régi, de azért a Rossz vérben csak kiénekelte azt a magasat... A csupa tehetséges fiatalból álló zenekarával eljátszották a Kastély a hóban-t, amit, bár vagy 35 éve járok koncertekre/fesztiválokra, még egyszer sem hallottam élőben, viszont 10 év után azt is megtudhattam, hogy ez a pasim kedvenc Bill-száma.

Adja az isten, hogy még sokáig láthassuk-hallhassuk, már saját helytartója is vigyáz rá a színpadon.

Innen Szép Nyerni címmel, májusban jelent meg az AWS új albuma – és ha van albumcím, amely – sajnos – hűen tükrözi egy zenekar sorsának alakulását, hát ez az. Én nem láttam még a zenekart Stefán Tamással, aki nehéz örökséget vett át, de azt gondolom, most már az eggyel könnyebb része jön... Nagy szükség van rájuk, erre a fiatalos, erőtől duzzadó zenére, akár egy fesztiválon, akár csak úgy, a zenei térben, várjuk a többieket is. Mindenféle bántási szándék nélkül: ha kiszámolnám a táboros zenekarok átlagéletkorát, egészen magas szám jönne ki – szükség van az új generációra. Is.

A Korpiklaani volt az egyik zenekar, akik miatt (le)táboroztunk (a másik a Toy Dolls). A finn folk-metal együttesben van harmonikás és hegedűs is – e kettő kell nekem, és kész vagyok. Bár a frontember, Jonne Järvelä hangja nem csengett mindig kristálytisztán, azért remek bulit csaptak, alig hittem a fülemnek, amikor belefogtak a „Gotta Go Home” című, egykori Boney M. számba :) Karonfogva pörögtünk idegenekkel, ment a tánc – talán ez volt a 2 nap alatt az egyetlen alkalom, hogy kapcsolatba kerültünk nem ismerősökkel. Utánuk a Paddy következett, lehetett tovább bokázni, a közönség aktivitása pedig lenyűgöző volt: képesek voltak a tökig érő porban ücsörögve evezni (ti. evezést imitálni) hosszasan :) Az alábbi, rövidke felvételen a DINNYE is feltűnik!

Csütörtökön a házigazda Zorall zenekar koncertjével kezdtük – ez az a banda, amely négy frontemberrel rendelkezik, ebből háromnak a kezében gitár van, és nem félnek használni. Sokkal régebben csinálják azt, amivel Leo Moracchioli/Frog Leap körbeturnézza a világot 2017 óta, s milliók követik világszerte – semmivel sem jobb, mint a Zorall, csak éppen a magyar zenekar magyar nótákat vesz kezelésbe, így azért nehezebb milliárdos nézettséget összehozni, de talán nem is cél, sokkal inkább az, hogy ezeket az annak idején jól megírt magyar slágereket ily módon is megőrizzék a köztudatban. A mash-upjaik meg külön elismerést érdemelnek, mert azt, amit mostanában a You Tube-on viccből csinálgatnak mindenféle vicces emberkék, ők szakmailag és minden téren sokkal komolyabban veszik. Jó nézni, ahogy a a fiatalok arra a zenére csápolnak, amelyek még akkor születtek, amikor még talán nem is éltek. De amint a fotón is látszik, MINDENKI csápol :)

A Totális Metálba csak belepillantottam, s bár dödögtem az imént az életkorokon, a Pokolgép-tagokból álló formáció produkciója, mint mindig, magával ragadó, vitték is a közönséget rendesen: Kalapács József és Rudán Joe hangja még mindig megrezegteti a balatoni nádast, ha van még olyan. Sokat nem időztem, mert évek (évtizedek) óta először vállalkoztam olyasmire, amit amúgy elképzelni sem tudok: kb. egy órával a kezdés előtt odaálltam a színpad elé a második sorba – az első már foglalt volt –, hiszen jött a

A happy punk koronázatlan királyai hivatalosan 2019-ben ünnepelték a 40. évfordulójukat, a jegyzőkönyv kedvéért elmondjuk, hogy a tagcserék után –  a zenekarnak kb. tizennégy  dobosa és tizenkét basszusgitárosa volt – tulajdonképpen Michael Algar, azaz Olga maradt az egyetlen az eredeti tagságból, másik két társa napjainkban Duncan "The Amazing Mr. Duncan" Redmonds (dob) és Tommy Goober (meg a basszus). Mondjuk, Grobber 2004 óta van a  csapatban, ebben a  távlatban már nem is számít, ki kezdte...

Abban a bizonyos jubileumi évben felléptek Kisvárdán, az azóta jobb létre szenderült Lesz feszten, majd még két alkalommal jártak nálunk, mindkét koncert 2020-ban volt, csak az egyik a Barba Negrában, a másik pedig a Campus Fesztiválon. Én a leszfesztesen voltam ott, és ahhoz hasonlítva, ég és föld a két buli. Alsóörsön nem nappali fényben léptek fel 300 lézengő ember előtt, és a másik színpadról sem dübörgött át a zene: most elévülhetetlen érdemeik szerint kaptak figyelmet és gondoskodást, nem csak a szervezők, hanem a közönség részéről is. Jó, most nem egy szállodában laktunk, de erről simán lemondok, ha cserébe kapok egy jó bulit.

Olga elmúlt hatvan – már megint ezek az évek –, de szerintem vámpír, mert nem öregszik, vagy kérek abból, amit szed. Végigugrálták a koncertet, meg jöttek a szokásos gegek is a pezsgősüveggel meg a szemüvegdobálással, de ezt a koncertet ezek nélkül is simán élvezném.

A sajtóanyagokban azt szokták írni róluk, hogy mindig hozzák a "vidáman polgárpukkasztó, üdítő kavalkádot"... Hát, a polgárokat a Netflix óta nehéz ennyivel pukkasztgatni, s ami a kavalkádot illeti, arról is mások a fogalmaim, de nincs ember, aki a brit punk eme "szelidhajtása" hallatán és láttán képes egy helyben maradni. Ők sem képesek erre... Vagy csak pillanatokra. Ez pl. egy ilyen volt:

TÉNYLEG oltári jó koncert volt, még ugráltam is, amit nekem nem is szabad, és MINDENKI énekelt, felszólításra és anélkül is, és akkora buli keveredett, hogy nagyon úgy tűnt, nekik sincs sok kedvük lemenni a színpadról. De úgy volt ez oltári jó koncert, hogy közben akadt azért pár dolog, ami akár meg is keseríthette volna az élményt.

Kicsit visszugrok az időrendben: szóval egy órával előbb odaálltam a színpad elé, a 2. sorba – és halálosan untam magam. Ácsorogni sem nagyon szeretek, nem is megy, de a Toy Dolls-ért most kivételesen megtettem. Szerencsére, tele van a telefonom könnyvvel, olvastam. Viszont, amikor odaállsz egy órával a koncert kezdete előtt, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy a koncert kezdetekor is ott fogsz állni, a végén meg pláne (a hatodik sorban végeztem). A visszaszámláláskor ugyanis bedőlt elém 4 meglehetősen részeg szlovák rajongó, és a bedőltet direkt használom, mert nem csak be-, de ide-oda is dülöngéltek folyamatosan, s nagyjából velük dőlt mindenki. De ez mindössze a felvezetés volt, csak akkor még ezt nem tudtam. Középidőben érkezett egy dagadt mokány csóka, s noha jól érzékelhető földrajzi helye volt a küzdőtéren a pogószekciónak, ő elkezdett minálunk tekegolyót játszani, amihez minden testi adottsága megvolt. Sajnos, mi, a körülötte állók voltunk a tekebábuk – esett-kelt a nép. Amikor a Nellie (the elephant)-t játszották, elefántként tombolt, és ahelyett, hogy a színpadot figyeltem volna, arra ügyeltem, hogy ne járjak karthagoul. Ezt a helyzetet az időközben a közönség soraiba (szórakozási szándékkal) bepattanó Barbaró Attila (Zorall, Junkies) mentette meg – bár szerintem nem is tud róla –, mert vagy fél méterrel magasabb volt a Tekegolyónál, és vigyorogva – mindenféle testi kényszerítés nélkül – elterelgette hátrafelé. Nyilván ott sem örültek maradéktalanul neki, cserébe mi sem lélegezhettünk fel, mert jött a Sárgapólós Cingár, aki még keményebben tolta, mint a Tekegolyó: nekifutásból terítette le az embereket a lábukról. Ha valaki most azt mondaná, bocs, ez a pogó meg a punk, akkor az a válaszom, hogy lóf@szt a fenét, több mint 30 éve járok punk bulikra, van némi tapasztalatom. Ez két ultrarészeg seggfej akciója volt, nem pogó és nem punk. Nem lett jó vége a dolognak, mert amikor már harmadszor borította fel a Cingár a csaját, Ökölnek eldurrant az agya, és lecsapott. A tömegverésnek – voltak támogatói – az vetett véget, hogy egyrészt a harmadik ráadás után tényleg vége lett a koncertnek, másrészt egy pacifista, mindemellett a feladathoz szükséges testi adottságokkal bíró fiatalember a vérző Cingár és a felbőszült pasik közé állt. Egészen biztos vagyok benne, hogy a tépett pólós másnap reggel tanácstalanul nézte a mokeszát a tükörben, hogy vajon mi történhetett, miközben vagy 20 ember látta kárát a részeg performanszának. 

Kábé azt kapta, amit megérdemelt, bár ha mondjuk a biztonságiak nem a Dinnye agóniájára figyelnek, hanem a közönségre, ez a dolog is vidámabb véget ért volna. A tré fotókért meg bocs: hogy még oválisabb legyen a sztori, a világosító bazi jó ötletnek találta – nincs egyedül a szakmában ezzel –, hogy a hidegfényű fejgépekkel a színpad, és ezzel a küzdőtér elejét világítsa meg – Olgáék ugyan hátba kapták a fénycsóvát, de én speciel a szemembe. Mondjuk, az a legkisebb problémám, hogy ellenfényben nem tudok fotózni, a legnagyobb, hogy The Amazing Mr. Duncan a doboknál a koncert jelentős részében tök sötétben volt, csak a dob meg a vokál tanúskodott arról, hogy létezik.

MINDEZEK ellenére ez egy jó koncert volt – a zenekaron nem múlt semmi: apait, anyait, sőt, az egész famíliait beleadtak, később, az egyik lap tudósítását olvasván felröhögtem, mert azon szomorkodott, a szerző, hogy nem volt igazi pogó :) Gyere be a diszkóba – mondaná DrMáriás :D Amúgy lehet, jövőre nem csak motorral nem szabadna a területre behajtani.

És hogy mégis valami cukisággal zárjuk a TD-témát:

De tényleg ez az egyetlen negatív élményünk volt – meg talán a  Szomorú szamuráj –, és ebből sem fog maradni semmi, csak annyi, hogy ott voltunk 2024-ben a Tábor Fesztiválon, ahol részt vehettünk egy bazi jó Toy Dolls koncerten, és amúgy is kiválóan éreztük magunkat, pedig, ha őszinték akarunk lenni, nem is a mi zenénk és nem is volt túl nagy a fesztiválos csapatunk. Így szerintem duplát ér :)

Ja, és üdv Mezőfalvának!

Akik pedig már a jövő nyárra terveznelk: Tábor fesztivál 2025: augusztus 27-31.

 Egyébként nincs még vége a fesztivászezonnak teljesen:

Tállya szőlőskertjei még várják a fesztiválozókat