Az elmúlt 10 év legjobb Quimby-koncertje volt

A karácsonyi előtti koncert után jött egy közel 2 hetes hosszú hétvége (illetve már a koncert napja is annak része volt), szenteste, karácsony, szilveszter, miegymás, nos, ennek köszönhető, hogy ez a cikk ilyen későn jelenik meg, nem sok időt töltöttem számítógépközelben ebben az időszakban, elég volt 3 szabadnapot kivenni 12 nap havajozáshoz (hawaii-ozáshoz). Persze még 2 nap szabival ez 16 napra lett volna növelhető, de hát a semmittevést is elunja az ember. (Állítólag. Mondjuk én még nem jutottam el arra a szintre, de már hallottam ilyet mástól).

Annak, mármint hogy három koncertet adtak, lehet az oka az is, hogy nincs jelenleg akkora méretű koncertterem Budapesten, amely egyszerre be tudna fogadni 2000 főt, de nem kongana ekkor az ürességtől. Petőfi Csarnok, béke poraidra.

Én az utolsó (szombati) koncerten voltam a háromból, gondoltam, az lesz a legjobb, addigra már a kisujjukban lesznek a számok (ha 20 év alatt nem kerültek volna oda), meglesz a koncertrutin (ha 28 év alatt nem lenne meg), de el még nem fáradnak. Ez mind be is jött. Akik a csütörtöki vagy pénteki napon voltak, azoknak jó hír, hogy a program ugyanaz volt mindhárom nap, azaz nem maradtak le semmiről, már ha az első fellépések miatti lámpaláz okozta esetleges bakikat nem számoljuk. Nem tudhatom, ilyenek voltak-e, mert azokon meg én nem voltam.

A koncert pontban 8-kor kezdődött, merthogy az A38 ,menetrendje miatt a koncerteket időben (azaz korán) be kell fejezni. Apró probléma volt, hogy 8-kor a közönség legalább harmadrésze még kint állt a hajóra vezető hídon, nem tudom, miért volt ennyire lassú a beengedés (én időben felvettem a karszalagomat, azzal a karomon megkerültem a tömeget, fél perc alatt jutottam be), majd állhattak sorba még a ruhatárban is, szóval szerintem volt, aki minimum a koncert első fél órájától lemaradt. Mindezt azért, mert a koncert után diszkó van a koncertteremben, természetesen újabb belépőért. Diszkó régen is volt a koncertek után, csak az arról szólt, hogy a koncert közönsége maradjon még és fogyasszon, ma meg legkésőbb 11-kor, de inkább korábban kihajtják a népet. Ez az újabban bevezetett, meglehetősen közönség- és zenekarellenes rendszer továbbra sem tetszik.

Ami magát a koncertet illeti, a jubileum aktualitását adó Ékszerelmére lemez minden számát lejátszották – mintegy keretbe foglalva az egészet azzal, hogy a lemez első száma volt a koncerten a második, az utolsó száma pedig a koncerten az utolsó előtti, nem tudom, tudatosan-e, vagy csak így alakult –, a többit természetesen nem egy tömbben és nem is a lemezen szereplő sorrendben, hanem megkeverve (nem rázva) és elszórva a nagyjából 2 órás koncertidő különböző részeire.

Ezenkívül voltak annyira tekintettel a főleg az Ékszerelmére lemezt és annak korszakából származó zenéiket szerető közönségre, hogy újabb számokat szinte nem is vettek fel ezúttal a programba (semmi Ajjajaj, semmi Most múlik pontosan, semmi Autó egy szerpentinen vagy más egyéb „biztonságosan fogyasztható konzumzene”, hogy a költő szavaival éljek).

Ha jól figyeltem, akkor a Nice Day-t kivéve (amelyet én bármikor szívesen kihagynék) talán a 2005-ös Kilégzés volt a legújabb album, amelyről került egyáltalán szám a repertoárba – nekem emiatt az elmúlt kb. 10 év (nem elmúlt évtized, mert annak majd csak 1 év múlva lesz vége, mivel nulladik év nem volt, aki látott már számegyenest, tudja, hogy a 0 csak egy pont rajta, nem egy szakasz, az év ellenben szakasz) legjobb Quimby-koncertje volt, de a koncertről kijövet mások szájából is hallottam ugyanezt a véleményt. Számomra persze a Legyen vörös vagy az újabbak közül a Senki se menekül, esetleg a Cuba lunatica még belefért volna, de mindenki kedvére tenni nagyjából a lehetetlennel határos, viszont egy szó mint száz, nagyon jó kis koncert volt.

Az Ékszerelmére lemez eredeti hangulatát visszacsempészendő bizonyos számokban Dódi trombitája mellett/helyett szaxofon is szerepelt, ne feledjük, hogy annak idején a Quimby szaxofonossal indult, de Molnár Tamás tudtommal már rég abbahagyta a zenélést, azt pedig nem tudom, ki helyettesítette ezen a koncerten, számomra ismeretlen úriember fújta a régi dallamokat. Semmivel sem rosszabbul.

Ezenkívül említésre méltó esemény nem sok történt, már ha azt nem számítjuk annak, hogy korrektül lejátsszák a számokat, de hát ez a Quimbynél már jó ideje alap, nem akármilyen zenészek alkotják az együttest, különösebb showelemeket pedig máskor sem szoktak bevetni, nem ugrik bele az énekes a nagybőgőbe és más hasonló közönségszórakoztató mutatványok. Talán az egyetlen szokatlan az volt, hogy az utóbbi időben bevett vetítés mellett a dalok közti konferálás is szinte teljesen elmaradt vagy igen szűkre szabott volt, most Kiss Tibi alig kommunikált a közönséggel, ahogy Lívius sem volt annyira bőbeszédű, mint általában. A többiek meg máskor sem szoktak.

A hangosítással sem volt semmi egyéb baj azon kívül, ami az A38-on teljesen szokványos, azaz hogy rendkívül alacsony a hangerő, simán lehet méteres távolságból is a hangunk felemelése nélkül beszélgetni.

Ami a látványt illeti, mint említettem, most nem volt a Quimby-koncerteken általában látható háttérvetítés, simán csak a színpadi lámpákra mint fénytechnikára hagyatkozott a zenekar a vizuális élménynyújtás területén, de szerintem kevesen érezték úgy, hogy hiányozna a megszokott – egyébként meglehetősen színvonalas és ötletes, kifejezetten az adott számokhoz készült – mozgóképsor a zenekar mögül. Az A38 világítástechnikájában elmaradhatatlan sztroboszkóp persze volt, de legalább nem vitték erősen túlzásba (nekem már az egyszeri működtetése is enyhe túlzásba vitel).

Szóval a koncert tökéletes volt a maga nemében a karácsonyra való ráhangolódásra.