Ettől eltekintve nagyjából Dorothy-szűzként érkeztem a tavaly megjelent Tessék! című lemez budapesti bemutatójára, a forgószél (a) Dorothyt Óz birodalma helyett ezúttal az A38 hajóra repítette, és persze Kansas helyett csak innen Gyöngyösről.

Természetesen azt a néhány régebbi számukat (Amikor a kettő-négy, Hűségriadó, Jobb, ha hozzászoksz) már ismertem, amit az épp a koncertjük napján megszűnt Rock FM játszott, otthon ugyan nincs rádióm, de az autóban az volt beállítva, és időnként sokat kell autóznom.

(Mellékszál, de hadd keljek ki kissé magamból: végre volt egy egészen jó és főleg MAGYAR rockzenéket játszó rádió, amelyik az utóbbi 1–2 év folyamán szerencsére már sikeresen kilépett az első években kb. 50 unalomig agyonjátszott ősrégi szám ismételgetéséből álló repertoárból, sőt, tavaly már az interjúk során is az interjúalany zenéit rakták be, ami korábban nem volt jellemző – beszélt X zenekar tagja, és szólt az Y együttes zenéje, a rossz értelemben vett amatőrség csúcsa, ebben egy véleményen voltunk az egyik alapító Hajnal Gáborral –, igaz, még mindig volt jó néhány dal, amit leginkább zene szüleimnek címkével lehetett volna illetni, de ha kicsit rosszindulatú meg fiatalabb lennék, simán nagyszüleimet írtam volna, szóval a ’60-as – ’70-es évek zenéi, ámde egy-két éve szerencsére az egészen újak is helyet kaptak már – naná, hogy ennek az adónak a helyére kellett rakni ezt a hallgathatatlan nyálas diszkós fost, abból is főleg külföldi, gagyibbnál gagyibb „zenéket” játszó Sláger FM-et, hát gratulálok mindenkinek, akinek ebben bármekkora része volt. Hú, de dühös vagyok!)

Meghalt a Rock FM, éljen a Rocker Rádió!

Vissza az együttesre, azt persze tudtam róluk, hogy vidékiek – mint kiderült, nem gyöngyösiek, ahogy én tudtam, hanem Gyöngyös környékiek –, és csupa lány alkotja, szám szerint három, gitár, dob, basszusgitár-ének felállásban – hol is láttam ilyet, várjunk csak, talán valami Tankcsapda nevű banda, persze fiúkkal, de szintén vidékről, a keleti országrészből, legyen a hely neve Kecs… izé, Debrecen (ha már a Hódmezővásárhely is foglalt)?

Azt viszont nem, hogy már több mint 7 éve létezik a banda, és azt sem, hogy immár a negyedik lemezükkel jelentkeztek. De erre majd még visszatérünk.

Ja, meg azt sem, hogy a dobos az a Kovács Klaudia, aki annak idején a budapesti Rocksuliban is dolgozott pár évig, amikor én is elkezdtem ott csiszolgatni a gitártudásomat. Sajnos, soha nem játszottunk egy (alkalmi) együttesben, de egy színpadon többször is. Már akkor is tetszett, ahogy dobolt. És ezek szerint akkor már simán létezett a Dorothy.

Nos, nem véletlenül hoztam fel a Tankcsapdát, a Dorothy nekem egész koncert alatt kissé Tankcsapda lightnak tűnt, lányos verzióban, és ez nem cikizés akar lenni, inkább dicséret. Persze, kissé más a zene, tényleg kissé lágyabb és csajosabb, de azért elég kemény, nagyjából rockercsajokhoz passzoló, és nem tudom, ki írja a szövegeket, de azok is teljesen rendben vannak, igaz, inkább a szerelem köré csoportosulnak, szemben Lukácsék kissé szerteágazóbb témájú szövegvilágával, időnként sajnos Geszti Pétert megszégyenítő szójátékokkal (Hűségriadó, Szívparancsolat – ezek azért fájtak…). Nagyívű szólók nem nagyon vannak, sőt, néhány dalban semmilyen sincs, de hát nincs ebben semmi szégyellnivaló, olyan nagy nevű bandák is írtak egyetlen hangnyi szóló nélküli remek dalokat, mint a Judas Priest.

A Szeress, utállak című dalra sztárvendég is érkezett a Road énekes-basszusgitárosa, Molnár Máté személyében, ez a dal lemezen is vele hallható, eleve férfi-nő duónak íródott, meg volt még egy Ossian-feldolgozás is (A magam útját járom), amit, ha nincs a szöveg, bizony isten nem ismertem volna fel, szóval nemcsak leszedték, hanem tényleg feldolgozták a lányok.

Sor került még a koncerten egy aranylemez-átadóra is, amit a lemezt kiadó Hammer Records egyik vezetője Cselőtei László ejtett meg, néhány szívhez szóló rögtönzött mondatban dicsérve az együttest, és megemlítve, hogy ez az első teljesen női zenekar, amelyik aranylemezt ért el Magyarországon, köszönhetően a közönségnek, amely telt házasra megtöltötte az A38 hajót ezen az estén. Ez utóbbin én is meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ennyi rajongója van ennek a lánybandának, azt meg pláne nem, hogy ezek nagy része 30 év körüli fiú, és ugrálva üvöltik a többnyire meglehetősen csajosra – még ha kemény rockercsajosra is – faragott szövegeket, én valahogy több lányra számítottam a közönségben, tudom, ronda előítélet, szexizmus, mittudomén, mea culpa, megyek is, menten elmondok 5 Miatyánkot meg 3 Üdvözlégyet penitenciaként. Na jó, csak vicc volt.

Ami azt a részt illeti, hogy női zenekar még nem kapott aranylemezt, arra csak azt tudnám mondani, hogy ez azért nem annyira nagy szó, mert országos népszerűségre szert tett lánybanda utoljára a Magyar Hajni énekest is soraiban tudó Moralisa volt jóval lágyabb zenével valamikor a ’90-es évek legelején, amikor még 100 000 (százezer) eladott hanghordozó kellett az aranylemezhez. Valahol azt is olvastam, hogy a Dorothy Magyarország első számú lánybandája – ez kétségbevonhatatlan tény, de… melyik a második?

Tisztán lányzenekarok annyira nincsenek, hogy amikor a Vörös Lyuk–Kék Lyuk komplexumban szegény azóta elhunyt ex-bizottságos Bernáth(y) Sanyiék szerveztek egy kétnapos lányzenekar-fesztivált vagy 10 éve, olyan bandákat is kénytelenek voltak felléptetni, ahol csupán 1 vagy 2 csaj volt a csapatban. Egyébként nem volt rossz a rendezvény, nagyon jól zenéltek a csajok, punktól rockig. Sajnos, a zenekarneveket azóta már kialudtam.

Ami meg a közönségnek mondott köszönetet illeti, tény, hogy megérdemlik, hiszen ők vették meg a lemezeket, de legalább ekkora, ha nem nagyobb köszönet illeti a Magyar Hanglemezgyártók Szövetségét (Mahasz) is, amelyik 2012 decembere óta 2000 (kettőezer) eladott hanghordozóra ad aranylemezt. Vessük ezt össze a korábbi százezerrel, aztán gondolkozzunk, Béláim.

A koncert egyébként kiváló volt, többet is el bírtam volna viselni ebből a zenéből, bár koncertélményből jelentősen levont, hogy a fénypultba valami technózenén nevelkedett emberszabásút ültettek, aki minden számban (tempótól függetlenül, gyorsban, lassúban, egyébként teljesen összevissza, minden koncepció nélkül) 4–5 másodpercenként nekiállt sztroboszkópot nyomatni, úgyhogy emiatt – mivel a közönség felé volt irányítva – nem nagyon lehetett a színpad felé nézni, mert kiégette az ember szemét, de másfelé sem nagyon, mert ez a villódzás baromi zavaró, másfél órán keresztül pláne. Rockkoncerteken az ilyesmi egyszerűen nem szokás. Szerencsére.

Beszélgettem koncert után néhány zenésszel is (a VHK és a Kowalsky meg a Vega együttesből is voltak jelen a bulin), ugyanez volt a véleményük. Azaz hiába az intelligens lámpák, ha a vezérlőpultjukhoz egy teljesen fogalmatlan idiótát ültetnek, azt még nem tudják felülbírálni. Az A38 esetében ez azért külön ciki, mert állítólag ők képeznek, vagy legalábbis régebben képeztek fény- és hangtechnikusokat is. Csak remélni merem, hogy nem erre.

Van még egy fontos dolog, ami a koncert közben – főleg a fent említett, nagyrészt 30-as fiúkból álló közönséget látva – eszembe jutott, és csak áttételesen kapcsolódik a zenéhez és a koncertekhez, kérem érzékenyebb lelkű olvasóinkat, hogy innen ne is olvassák tovább (pedig ha van antiszexista gondolat, akkor ez az).

Mégpedig az, hogy vajon mi zajlik koncert után a zenekari öltözőben egy női zenekar esetében?

Mert férfizenekarok öltözőjében már voltam párszor (több műfaj képviselőiében is), és hát ott a rajongó hölgyek esetenként (azaz nem mindig és nem minden banda esetében) igen komoly orális kiszolgálásban részesítették a zenekar tagjait, hol egyenként, hol csoportosan (meg esetleg ha a hölgyek eléggé kiütötték addigra magukat, akkor minden szerencsés arra járót; én soha nem akartam ennyire szerencsés lenni), és itt az orális alatt nem a szóbeli csevejre gondolok, mint az angol az oral exam esetében. De most az kezdte el izgatni a fantáziámat, hogy vajon egy női zenekar esetében mi lehet a helyzet ilyenkor, nekik nyújtanak hasonló szolgáltatást az öltözőbe beengedett férfiak, esetleg ilyenkor is a lányok a férfiaknak, vagy kölcsönös kiszolgálás történik? Kínzóan nehéz kérdések ezek, aki tudja a pontos választ, cím a szerkesztőségben.

Bár ezen az estén valószínűleg semmi ilyesmire nem került sor, vagy ha igen, akkor igen röptében (ha nem ennyire borotvált világot élnénk, azt írnám, szőrmentén), mert koncert után pár perccel a lányok dedikálni kezdtek a bejáratnál, egészen addig, amíg a szigorú biztonsági őr ki nem parancsolta őket és a közönséget is, mert éjféltől tuc-tuc-diszkó. Amit a koncertközönség maradni kívánó részével egyetemben még mindig igen hülye ötletnek tartok.