Gigantikus Quimby-dixit az MVM Dome-ban

Mindjárt rákanyarodunk az estére, csak még egy-két kisebb kitérő következik.

Igazából nem tudom, hogy a világ más országaiban hogy van ez, de a magyar klasszikus zenét játszó zenekarok többsége hihetetlenül laza, innovatív, kreatív, tele vannak ötletekkel, és ezeket az ötleteket rendre meg is valósítják különleges koncertek, fesztiválok vagy akár turnék formájában, megszólítva ezzel azokat a kicsiket-nagyokat, időseket és fiatalokat is, akiknek a "lejátszási listájukba" nem feltétlenül kerülnek bele az ezen zenekarok által preferált szerzők művei... Szándékosan nem komolyzenét írtam, mert ez a kifejezés hosszú évtizedek óta eltereli az embereket a klasszikus muzsikától, a kiváltságosok szórakozásává alakítva azt. Éppen az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, Hámori Máté fogalmazta meg, hogy komolyzene nincs, csak zene van... Attól, hogy sokszor hordanak feketét meg csokornyakkendőt, a klasszikus zenészek is ugyanabból a forrásból isznak, mint a könnyedebb műfajt képviselő társaik (megfejtés: a zenéből).

Dátum, de még év szerint sem tudom, mikor kezdett a könnyűzene kollaborálni a klasszikussal – vagy fordítva –, de némi túlzással egyszer csak azt vettem észre, hogy akinek még nem volt efféle koncertje a könnyűzenészek között, az nem ember... Divatnak tűnt meg trendinek szimfonikusokkal fellépni, kicsit húztam is a számat, amikor megint jött egy "klasszikusos" koncerthír. Pedig ez butaság. A zene rendkívül hatékony vivő anyag, és a két műfaj üzeneteit kiválóan tudja kézbesíteni a másik tábor számára, miközben izgalmas produkciók jönnek létre, ráadásul rengeteg munkával, nem csak úgy, csettintésre.

A már emlegetett Hámori Máté fogalmazta meg:

"...klasszikusnak azt az alkotást nevezzük, ami kiállta az idők próbáját. Ilyen értelemben klasszikus minden olyan zenemű, ami nemcsak egy nyáron át sláger, hanem évek, évtizedek, sőt századok múlva is hat, az emberek hallgatják, előadók játsszák, feldolgozzák, átdolgozzák.

És akkor helyben is vagyunk.

Még kimondani is nehéz, de immáron több mint 30 éve létezik a Quimby. Én még láttam őket feltörekvő zenekarként a Banán klub színpadán, és hallgattam őket a Sziget egyik nem túl nagy pultja mellett kialakított színpadszerű képződményen – kábé 400 évvel ezelőtt. Számot sem tudok mondani, hány fellépésükön voltam már, de ilyenen még soha, mert pl. a jubileumi nagykoncertjükről kollégám tudósított.

Nagy elvárásokkal mentem. Vagy nem is olyan nagyokkal, hiszen minden infó a rendelkezésemre állt – a szimfonikus és rock and roll hangszerek és zenészek izgalmas párbeszédére készültem. Ebben a kooperatív műfajban a Metallica elég magasra tette a lécet, de az az érzésem, hogy ez a koncert most ezt teljes egészében nem ugrotta meg. Amit végtelenül sajnálok, mert amikor hallani lehetett a szimfonikusokat, az megmutatta a féléves munka gyümölcsét: Ott Rezső átiratai olyan gyönyörűen szóltak, hogy beleborzongtam.

Erre akkor volt lehetőségem, amikor nem teljes felállásban játszott a Quimby, mert amikor mindenki megszólaltatta a hangszerét, akkor csak onnan tudtam, hogy a szimfonikusok is játszanak, hogy zenére táncolt Balassa Krisztián karmester keze. (Voltak olyan számok, amelyben a nagyzenekar direkt nem szólalt meg.) A hangosítással amúgy is voltak problémák, Líviusz és Dódi mikrofonja például és egyszerűen nem szólt rendesen. Nem ez az első MVM-Dome-os koncert, amikor a hangosításon nyünnyögünk, legutóbb az volt a konklúzió, hogy nem mindegy, hol ülsz. Mondjuk, szombaton több ismerős is szétszóródott a közönségben, és helytől függetlenül mindegyiküknek ez volt a véleménye, és akkor még nem olvastam el a Quimby-rajongók csoportjának kommentjeit. Azt gondolom, hogy két zenekar, a szerző és nem is tudom hány ember több havi munkáját ezzel elvinni egy egészen másik irányba – nem túl célravezető. Persze, kaptunk egy kiváló Quimby-koncertet, ez vitathatatlan, de szomorúan láttam, hogy a környékemen többen felállnak és távoznak. Bízzunk abban, hogy csak a vonatuk indult, mert azért combos koncert volt ez, jó hosszú (nem mintha az órámat nézegettem volna, az időt szinte nem is érzékeltem, csak olvastam egy beszámolóban :).

Mert az este azért egészen parádés volt.

A múlt héten írtam LP koncertjéről, emlegettem, hogy vannak a "csak" zenés koncertek, és vannak a bazinagy koncertshowk. Na, ez az utóbbi volt. Olyan vizuált húztak fel a zenére, hogy káprázott a szemem. A gigavetítés steampunk-stílusban indult, és én nagyon megörültem, mert eléggé bírom ezt az irányt és a látvány is lenyűgözött. Valami miatt azt gondoltam, a felütés határozza meg majd az egységes képet – mint pl. Bye Alex arénás koncertjén az űrtéma –, de aztán el kellett engednem ezt az elképzelést, mert a háttérvetítés átment egy grandiózus fordított Dixitbe. Ha valaki nem ismeri, a Dixit – egészen tömören fogalmazva – egy olyan társasjáték, amelyben gyönyörű kártyalapokhoz kell asszociációkat "gyártani". Az volt az érzésem, hogy minden listán szereplő Quimby-szám kapott egy-egy alkotót, az bedobálta a dal kulcsszavait az AI videószerkesztőjébe, és a találat alapján megalkotott egy effekt-klipet. Vagyis a mesterséges intelligencia asszociált a zenei témákra, amiből aztán képek születtek. Nekem az túl egyszerű, hogy amikor a dalban elérkezünk ahhoz a részhez, hogy "ködbe' iázik a szamár", akkor a ledfalon egy szamár tűnik fel - ködben. Kicsit féltem, hogy amikor jön Az otthontalanság otthona, akkor majd egy hold sétál a háztetőn, és zsinóron húz maga után egy szívet... De az is lehet, hogy ez már szőrszálhasogatás, és a fekete öves Quimby-rajongók fát fognak a hátamon hasogatni, de jöhetnek a hasábok: egy idő után az AI generálta képek nekem unalmasak voltak, a zene színvonalát nem érték el. Szerencsére, akadt a grafikusok között olyan, aki ennél jobban elengedte a fantáziáját, és nem a szavakra, hanem az érzetekre koncentrált – sztem volt olyan dal, amit nem is hallottam, mert eltömítette a hallójárataimat a látvány :)

Amúgy gondolkodtam, hogy Quimby-dixit vagy Quimby-disney legyen a cikk címe, de ez utóbbi félrevitt volna, pedig az egész olyan volt, mint valami filmzenei koncert, amelyen az eredeti alkotásból származó kockákat vetítenek a háttérben.

A Quimbyt szeretjük, a zenéjüket szeretjük, a Danubiát is szeretjük – semmi sem változott, és ne legyünk telhetetlenek meg főleg igazságtalanok: ezen a koncerten igen is látszott a belé fektetett nem kis munka, átjött a közönség szeretete, sőt, a közönség szeretetétől való megilletődés is – tele volt az MVM Dome! –, és annak is lehetett örülni, hogy a rongyosra játszott számok mellett helyet kaptak a kevésbé felkapott dalok is:  összesen 28 (!!!) remek dal hangzott el két kiváló zenekar előadásban, káprázatos vizuállal megtámogatva – tényleg nem kis dolog ez. Nem is áll szándékomban kisebbíteni senki érdemét, egyszerűen elmeséltem, hogy éreztem magam március 9-én, szombaton, a Class & Roll koncerten, az MVM Dome-ban. Nagyon jó lenne, ha ez a produkció hanghordozón is megjelenhetne, mert igazából az összes átdolgozást jó lenne végighallgatni úgy, ahogyan az alkotók megálmodták és megvalósították azt. Klipet nem kérek...! :)

Aki pedig ismét népes társaságban szeretné élvezni a zenekar koncertjét, annak a Budapest Parkba kell ellátogatnia, igaz, még ne húzza a cipőjét: a Quimby 2024. szeptember 27-én fog ott koncertezni. Aki meg fesztiválos koncertjükre vágyik, annak egyelőre a Fishinget és a SopronFestet ajánljuk a figyelmébe, ha lesz még, mondjuk.