A parkos koncertek előtt a Hévmegálló nevezetű italmérés az első szűrő: ha ott sokan vannak, akkor az a koncerten is így lesz. Kedden alig volt valaki, sorba sem kellett állni, pillanatok alatt megkaptuk, amit kértünk, kicsit el is tűnődtem, vajon ebből mi lesz. Az lett, hogy ha szellősen is, de megtelt a Budapest Park küzdőtere, csak éppen nem "olyanokkal", akik a sarki kocsmában melegítenek be koncert előtt :) Már csak azért sem, mert a nézőseregben akadt egészen kis- és fiatalkorú is, és érezhetően LP-re várni már magában is felfokozott érzés volt, nem kellett igazán pörgetni.
Bár sokan még mindig elsősorban a Lost On You előadójaként tekintenek Laura Pergolizzire, a koncertjei rendre bebizonyítják, hogy ennél jóval többről van szó. A magyar közönsége sem azért gyűlt össze, hogy meghallgassa élőben azt az egyetlen világslágert: a régebbi dalok is együtt szóltak a nézőtérrel, a szeptemberben megjelenő új album szerzeményei pedig befogadó fülekre találtak, ami jól mutatja, hogy LP köré az évek során komoly rajongótábor épült nálunk is, és talán mondhatjuk, el vagyunk kényeztetve, mert az utóbbi hat évben kétévente láthattuk élőben.
LP maga a varázslat. Ez csak egy kedd volt, amikor az ember elmegy meghallgatni pár kiváló dalt egy remek énekes előadásában, aztán azt veszi észre, hogy a könnyei csorognak pusztán attól, ahogy azok a hangok dallammá állnak össze, miközben azt a mondatot ismételgeti, hogy mennyire cuki már, mennyire cuki már, pedig alapjában véve utálja a cuki szót, mi több: már majdnem szívet is formál az ujjaival, pedig ez a mutógatósdi aztán végképp távol áll tőle. Én még nem láttam olyan előadót – vagy azért, mert nem volt eddig ilyen, vagy azért, mert esetleg bazi messze álltam a színpadtól –, akinek a mosolya, az egész személyisége olyan hatással lett volna a közönségére, mint LP-é: úgy ömlött ránk a boldogság, mint a forró víz, megolvasztva az utolsó jégkristályt is, ami esetlegesen a szívünkön megtelepedett különböző idegesítő okonál fogva. Áradt a szeretet, és ebben semmi póz nem volt: már az első taktusok után úgy érezted, hogy nem egy popsztár áll a színpadon – előtte meg a közönsége, hanem egy különös, oda-vissza működő kapcsolódás formálódik, amelynek minden gesztusa magától értetődő.
Ebben persze kulcsszerepe van annak a hangnak, amelyet aligha lehet bárki máséval összetéveszteni. Karcos, mégis tiszta, egyszerre nyers és érzékeny, ráadásul élőben is ugyanazzal az erővel és minőségben szól, mint a lemezeken. Ehhez társul az LP védjegyévé vált, tűpontosan megszólaló fütyülés, amely nem egy koncerttrükk, hanem ugyanolyan hangszer, mint a gitár vagy az ukuleléje. Amikor kiderült, hogy Budapestre jön, megfogadtam, hogy a koncertig megtanulok fütyülni csak azért az egy füttyszóért a Lost On You-ban, hogy én is odatehessem, de aztán elsodortak az események, és az egész fogadalom csak a koncerten jutott eszembe, akkor meg már késő volt. Majd két év múlva.
A zenekara sem egyszerű kísérőszereplő. Andrew Berkeley Martin nemcsak kiváló gitártudását teszi hozzá a koncertélményhez, hanem extravagáns megjelenését is: szűk nadrágban, kócos, dús hajával és vintage stílusával egy az egyben a klasszikus '80-as évekbeli rockikonokat idézig, a norvég favágónak kinéző Benjamin Hilzinger (személyes kedvenc) feszes dobolása végig lendületben tartja a koncertet, J Ryan Kern (billentyűs hangszerek, effektek) elismert Los Angeles-i zeneszerző és multi-instrumentalista, valamint a basszusgitáron Jermaine Butler – énekes, rapper és producer – is fontos szerepet játszott abban, hogy a rockos energiák és a lírai pillanatok egyensúlyban maradjanak. LP láthatóan teret hagy a zenészeinek, így a koncert nem vált egyszemélyes produkcióvá. Sőt, nagyon is több személyes volt, mert bekerült a bandába még pár ezer ember, aki LP-vel együtt kórusban énekelte a dalokat, nem csak a refréneket, de amikor a zenekar kiáll egy-egy refrén erejéig, akkor vált a kórus igazán libabőrössé, és ebben az a jó, hogy LP az elsőtől az utolsóig MINDEN közönség által gyakorolt gesztust lereagált és megköszönt – a végén pedig elbűvölve néztük, ahogy az utolsó szám alatt leugrik a fotós árokba, és mindenkit és mindent IS összefirkál, kiveszi a telefont a júzer kezéből, elkészíti a szelfit – mindezt a soha nem szűnő mosollyal, amitől az ember egy idő után úgy érzi magát, mintha egy Fodor Ákos-haikuban lenne (Nincs. Semmi. Baj.)
A másnapi koncert végén összefutottunk barátokkal, és megemlítettük, hogy előző nap is itt voltunk LP-n, de fogalmuk sem volt, ki az az LP, és ha van itt olyan, akinek szintén halványlila a dolog, azt javasoljuk, hallgassatok bele – aztán meg menjetek el egy koncertjére. Zeneterápiának is jó lesz :)
Ha LP keddi koncertje után az az érzés maradt, hogy szeretnéd megölelni az egész világot, akkor a szerdai IDLES után inkább az volt a feeling, hogy kimozogtad és -ordítottad magadból a feszkót: lehet könnyedebb léptekkel továbbmenni. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a düh rossz érzés. El kell nyomni, kulturáltan kezelni, lenyelni, hazavinni. Az IDLES-koncert viszont két órára felfüggeszti ezt a szabályt: itt aztán szabad dühösnek lenni, szabad ordítani, szabad úgy ugrálni, mintha minden feszültséget ki akarnál rázni magadból. És ami kívülről agressziónak tűnik, belülről valójában meglepően felszabadító. De mielőtt félremenne a dolog, megjegyezném: az IDLES nem csak egy "mérges zenekar". A frontember – és ez a Parkban is így volt – rengeteget beszél empátiáról, mentális egészségről, gyászról, sérülékenységről. Ez az a réteg, amitől többek lesznek egy zúzós punkbandánál.
A Budapest Parkban másodszor láttam az IDLES-t. Az első élményem velük a Foo Figters berlini koncertje volt, pont a budapesti buli előtt egy héttel, ahol ők melegítették be a közönséget. Abból a távolságból nézve igazándiból keveset tapasztaltam mindabból, amit fentebb leírtam, de abban megerősített, hogy ezt azért még egyszer látni kell, közelebbről is. A szerdai koncert elköteleződést hozott: bármikor bárhol megnézem őket újra!
Bár már a berlini bulin is feltűnt, hogy mennyiszer elhangzik a színpadon a fasiszta szó – a nácik által felhúzott Olimpiai Stadionban ráadásul ennek egészen különös akusztikája volt. Ezen a túrán egy fél napot töltöttem a hitlerbunkerben, és úgy jöttem ki onnan, mint akit összevissza vertek, szóval nekem a Parkban is az volt az alapélményem, hogy ez így túl olcsó: Talbot az kiáltja, fasiszták!, a közönség meg felüvölt, mintha egy effekt-gombot nyomtak volna be, és ugyanez vonatkozik a Free palestine! skandálásra is. Egyszer vagy kétszer... a többivel már nem tudok mit kezdeni, és igazából azt sem annyira értettem (de), hogy miért ekézi a Mekit és milyen zászlót akar a Park-béli zászlórudakról lerángatni. Nyilván a fekete öves IDLES fanoknak ez tök OK, bár én sem akadtam ki, csak úgy éreztem magam, mint a lovagok a Gyalog Galoppban, amikor Tim, a varázsló nekiáll a botjával hadonászni és robbantgatni. Persze, néha tényleg jó üvölteni. Bármit. Ezt a Belga már megmutatta az Egy-két-hával, mely dal végén szerintem mindenki egy kilóval könnyebbnek érti magát :)
Na de vissza a punkokra. Vagy posztpunkokra. Vagy valami ilyesmi. Jah, a Hévmegálló szerdán úgy tele volt, hogy 20 percet álltunk sorban. Szólok: a baloldali sor azért rövidebb, mert az a készpénzes, a másik a kártyás. Kérdezi a pultos: Kik lépnek fel ma, hogy ennyien vannak? Mondom neki, hogy az IDLES, mire ugyanúgy reagált, mint a haverjaim az LP szóra :) Amúgy, ha az előző napi koncert közönsége véletlenül betévedt volna a Parkba, akkor egy elszabadult punkkoncertet látott volna: emberek rohannak egymásnak, a mosh pit folyamatosan hullámzik, a színpadon pedig öt zenész úgy játszik, mintha nem lenne holnap. Belülről azonban egészen más történik: a káosznak szabályai vannak, a dühnek célja.
Ebben óriási szerepe van Joe Talbotnak. Nehéz lenne hagyományos frontemberként leírni, mert sokkal inkább hasonlít egy karizmatikus szónokra, aki egyszerre képes felkorbácsolni és leültetni a közönséget. Szó szerint. (Ezt a műsorszámot eléggé utálom, mert én nem tudok leguggolni bizonyos csípőbe szerkesztett cuccok miatt, és mindig én maradok egyedül állva, de nem magyarázhatom el több ezer embernek, hogy nem szararc vagyok, hanem protézises, szóval, ha valaki állva marad egy ilyen szituban, ne jtéjétek el). Bár néha a klasszikus frontember-eszközökkel dolgozik, feltehetően ezek nélkül is simán uralná a teret a megszólalásaival, s bár úgy tűnhet, éppen ebbe kötöttem bele fentebb, nekem csak az arányokkal van bajom, azt maximálisan respektálom, ha egy zenekar, előadó, frontember nem sétál el a valóság és az abból fakadó konfliktushelyzetek, problémás kérdések mellett.
A zenekar közben olyan energiával működik, mintha öt különböző irányból próbálná szétszedni ugyanazt a színpadot. Mark Bowen és Lee Kiernan gitárosok nem egyszerűen eljátsszák a dalaikat, hanem szinte performanszt csinálnak belőlük. Bowen ráadásul rendszeresen szoknyákban meg ruhákban lép színpadra, miközben simán kilátszik az alsója, amikor a technikai probléma megoldása közben felgyűri a rokolyáját, Kiernan pedig simán beugrik crowd szörfözni a tömegbe – gitárostul. A PArkban Bowen is megtette egyébként. Folyamatos mozgásuk, egymásra reagáló játékuk és nyers intenzitásuk legalább annyira része az élménynek, mint maguk a dalok. Adam Devonshire basszusgitárja és Jon Beavis dobolása pedig olyan masszív alapot rak az egész produkció alá, amelyre Talbot szinte bármit ráépíthet. Plusz Colin Webster szaxofon, akit Berliben észre sem vettem (nem volt távcső), és hallani sem hallottam (hangosítás).
Az IDLES koncertjeinek egyik legnagyobb erénye, hogy soha nem érződik bennük öncélú agresszió. A pogóparások miatt leírom még egyszer: bár kívülről sokszor úgy fest, mintha bármelyik pillanatban elszabadulna a pokol, valójában meglepően nagy figyelem működik a tömegben. A pogó nem egymás ellen irányul, hanem egymásért történik: aki elesik, azt azonnal felsegítik, aki elfárad, annak utat nyitnak. Ez az íratlan szabályrendszer legalább annyira része egy IDLES-koncertnek, mint bármelyik dal.
És aztán egyszer csak az ember azon kapja magát, hogy már ő is ordít. Tegnap még szíveket akart dobálni, ma meg ordít. Bár a pogó még várat magára. Nem mintha ismerné a szövegeket... Legalábbis én, a többiek fújták az összeset, s mintha ezen a maga a zenekar is elcsodálkozott volna. Amúgy egy csomószor ez az élményem: idejönnek bazi messzirről, hogy lenyomjanak a sorból egy bulit az egzotikus Budapesten, aztán rácsodálkoznak, hogy milyen értő közönség áll velük szemben. Talbot többször is az elismerését fejezte ki. Én is bírtam a közönséget, kivétel azokat a nagy megfejtőket, akik megint végigpofázták a koncertet. Érdekes módon LP-n senki sem akart különféle témákban diskurálni, de ők meg nem isznak :)
Óriási élmény volt számomra ez a koncert (is), egyébként jártak már nálunk, a Szigeten, de ez volt az első önálló bulijuk. Előttük az Enola Gay lépett fel, róluk sajnos lemaradtunk, oleltve, az utolsó mondatot még elkaptuk, az pedsig úgy hangzott, hogy f*ck Orban. A koncert végén Talbot beterelte őket a színpadra, és volt két választásuk: vagy gitárt ragadnak, vagy belevetik magukat a tömegbe, a súlyosabb forma a gitárt választotta, a cingár másik kettő meg nem akart papírkutyának látszani, rá is feküdtek az emberhullámra :)
A két nap összesítése dióhéjban az, hogy az LP iránti rajongásom megerősítést kapott, másnap pedig új hőseim lettek, így ezen a héten nagyjából megvolt, miket, kiket hallgatok a hét többi napján is. Szóval, a valóság először kint maradt, aztán viszont a belső valóságból sikerült hazavinni egy emberes adagot, szerencsére kifele nem nézik át a táskákat.
Köszönet a Live Nation-nek hogy elhozta és hogy megnézhettük őket
LP, Idles, Budapest Park
Szólj hozzá!