A FIFA Stadion Entertainment Team nevű csapata a nemzeti szövetségekkel együttműködve több mint 750 dalból álló zenei adatbázist készített a 2026-os világbajnokságra. A stadionokban felcsendülő zenék között ugyanúgy megtalálhatók a világszerte ismert sportklasszikusok, mint az adott országokra jellemző slágerek. Minden válogatottnak külön dala van a kezdőcsapat bemutatására, a bemelegítésre és a gólszerzés utáni ünneplésre, a győztes csapat szurkolói pedig a lefújás után közösen énekelhetik el a számukra kijelölt győzelmi dalt.
A 2026-os torna ebből a szempontból is különleges, hiszen először szerepel rajta 48 válogatott, így a lejátszási listák szinte zenei világkörüli utazássá váltak. Persze vannak dalok, amelyek szinte mindenhol felbukkannak. A The White Stripes Seven Nation Army című száma, az AC/DC Thunderstruckja, vagy Gala kilencvenes évekbeli eurodance-slágere, a Freed from Desire mára a sportstadionok állandó szereplőivé váltak.
Bár a magyar válogatott ezúttal nem jutott ki a világbajnokságra, nekünk is megvan a saját stadionklasszikusunk. A Soho Party Éjjel soha nem érhet véget című slágere a 2016-os Európa-bajnokságon vált a magyar szurkolók nem hivatalos himnuszává. Nem a szervezők választották, hanem a lelátó: a dal a portugálok elleni emlékezetes 3–3 után együtt élt tovább a válogatottal, és azóta is rendszeresen felcsendül a magyar drukkerek között. Éppen úgy vált futballhimnusszá, ahogy Angliában a Wonderwall vagy az Egyesült Államokban a Take Me Home, Country Roads.
Andrew Lawn, a futballszurkolói rigmusok történetéről szóló We Lose Every Week című könyv szerzője szerint az ilyen stadionslágereknek közös tulajdonságaik vannak: könnyen felismerhetők, fülbemászók, egyszerű együtt énekelni őket, és egy emlékezetes sportpillanathoz kapcsolódnak. Ahogy fogalmazott: egy dal akkor válik stadionklasszikussá, amikor összefonódik egy nagy sikerrel, és az ahhoz kapcsolódó érzelmek később is újra meg újra életre kelnek, valahányszor felcsendül. Jó példa erre Neil Diamond Sweet Caroline című dala. Bár korábban is népszerű volt különböző sportágakban, az angol szurkolók igazán a koronavírus-járvány utáni időszakban tették saját himnuszukká. A hónapokig tartó lezárások után a dal közösségről szóló sorai egészen új jelentést kaptak.
Minden országnak megvan a saját hangja
A közös stadionhimnuszok mellett minden válogatott igyekszik saját zenei identitást is vinni a tornára.
Argentína például a Los Fabulosos Cadillacs El Matador című dalával melegít és ünnepel gólt. A refrén első hallásra akár Lionel Messi gólérzékenységére is utalhatna, a dal eredeti jelentése azonban sokkal komorabb: az 1970-es évek latin-amerikai diktatúráit és az állami erőszakot idézi fel. Mivel az argentin válogatott eddig hibátlan teljesítményt nyújt a tornán, mind a négy mérkőzését megnyerte, még bizonyára hallhatjuk ezt a dalt...
Ghána a DopeNation 2025-ös slágerét, a Kakalikát választotta bevonuló- és góldalnak, amíg ki nem esett. Az alkotók szerint a szám a ghánai és a nemzetközi zenei stílusok találkozását ünnepli.
Mexikó három különböző felvételt is beválogatott az 1897-ben alapított, legendás Mariachi Vargas repertoárjából, hogy mindennek köze van-e hozzá, nem tudjuk, de legyőzték Dél-Koreát, amely elsősorban – és naná – a K-popra épített, többek között a Blackpink és a BTS dalaival. Franciaország góljai után gyakran a Daft Punk One More Time című száma csendül fel, meglátjuk, bejön-e a dolog Marokkó ellen.
Ausztrália a Men At Work Down Under című klasszikusára építette stadionidentitását, sajnos ez a továbbjutáshoz nem volt elég, Belgium pedig a Technotronic Pump Up the Jam című technohimnuszával hangolódik – ma este nagy szükségük lesz minden energiájukra az USA ellen.
A szurkolók is átírhatják a lejátszási listát
Hiába készülnek előre a FIFA lejátszási listái, a torna során a szurkolók is képesek új hagyományokat teremteni. Az angol válogatott első, Horvátország elleni 4-2-es győzelme után például az egész stadion együtt énekelte az Oasis Wonderwall című dalát. A spontán pillanat akkora sikert aratott, hogy a szám azóta is rendszeres része az angol mérkőzések utáni ünneplésnek. Harry Kane később úgy fogalmazott, hogy ez volt válogatott pályafutásának egyik legkülönlegesebb élménye, mert abban a néhány percben a csapat és a szurkolók valóban eggyé váltak.
A vikingekkel azért nem lesz egyszerű dolguk: a 2026-os világbajnokság egyik legnagyobb szurkolói jelensége a norvégok „RO! RO! RO!” (vagyis: Evezz!) rigmusa lett. A szurkolók egyszerre ülnek le, evező mozdulatokat utánoznak, miközben dobszóra skandálják a „Ro!” szót – ezzel a viking hosszúhajókra utalnak. A látvány annyira népszerű lett, hogy sokan már az izlandi "viking taps" 2026-os megfelelőjeként emlegetik.
Hasonló folyamat indult el az Egyesült Államokban is, ahol John Denver Take Me Home, Country Roads című dala kezdett stadionhimnusszá válni. A korábban sokat kritizált, kizárólag „USA! USA!” rigmusokat skandáló amerikai drukkerek ezzel végre közösen énekelhető dalt találtak maguknak.
Ha harminc év múlva is ugyanezt a dalt éneklik majd az amerikai szurkolók, akkor már valódi hagyományról beszélhetünk – addig azonban ezek a szokások még formálódnak, de az biztos: nem a dal teremti meg a futballkultúrát, hanem a futballkultúra emel hagyománnyá egy dalt.
Az írás a Reuters ezen cikke alapján készült.
Szólj hozzá!