"A húszas éveinkben elképzelhetetlen lett volna, de manapság egyre több barátunk mond le arról a szenvedélytől, amelyen egykor osztoztunk. Nem túl korai ez?" – teszi fel a bevezetőben a kérdést a szerző, majd így folytatja:

Az elmúlt néhány évben úgy éreztem, hogy a zene egyszer csak eltűnik a barátaim életéből. Még azon emberekéből is, akikkel olyan régóta tartó kapcsolatom van, amely a zene közös szeretetén alapult: egyszerűen elengedték, vagy hagyták, hogy végképp a háttérbe szoruljon. Egy a Spotify-on végzett, 2015-ös, zenehallgatási szokásokat vizsgáló tanulmány szerint a legtöbb ember 33 évesen hagyja abba az új zenék hallgatását; a Deezer 2018-as jelentése szerint ez az határ 30 év volt. A húszas éveimben nevetséges volt az az elképzelés, hogy az emberek (ét)vágyát az új zenék rendszeres fogyasztására úgy el lehet zárni, mint valami csapot. Most azonban, hogy 36 éves vagyok, nehéz vitatkozni ezzel.

Az a képesség, mely által a zene lenyűgöz vagy elkápráztat – állandóan jelen van az életemben és extatikus örömöt okoz. Ez olyasvalami, amit már milliószor megtapasztaltam, de amikor megtörténik, mindig egy új érzést jelent. (...) A zenéről írok a megélhetésemért, és természetesen nem várom el másoktól, hogy közel azonos szintű érdeklődést tanúsítsanak – és persze nem is mindenki adja fel a zenét, amint eléri a 30-as éveit, ahogy azt a BBC Radio 6 Music sikere is mutatja. Nem mintha bármi baj lenne azzal, ha valaki kiszáll – az érdeklődés és a prioritások változnak. Egy szülőnek, akinek két öt év alatti gyereke van, vannak fontosabb dolgai is, mint például a Jockstrap meghallgatása. A dolgok veszítenek a vonzásukból, ha egy kisember sírása hajnali 5-kor felébreszt. Értem én.

Mindazonáltal furcsa és elidegenítő élmény, ha a másokkal fennálló kapcsolatunk egy alapvető része megromlik. A váltás egy hirtelen felismerés, amely akkor éri az embert, amikor az egykor rendszeres "mit hallgatsz?" beszélgetést látszólag végleg felváltja a "mit nézel?". Már nem is tudom megszámolni, hány ingyenes +1 jegyet hagytam már veszni; a mellettem lévő ülésből kabáttartó lett... Senkinek nem kellett ingyenjegy Nick Cave fellépésére, elképesztően drága arénás popkoncertekre, de  ingyenbérlet sem komplett fesztiválhétvégékre.

Könnyű ezt egyszerűen az öregedés számlájára írni. Lehet, hogy több akadálya van a kulturális felfedezésekre való nyitottságnak, de az emberek alapvetően nem válnak kevésbé kíváncsivá attól, hogy idősebbek lesznek. A legtöbb ember nem hagyja abba az új könyvek, filmek, podcastok vagy tévécsatornák felfedezését. A zene mégis olyasvalami, ami sokkal gyakrabban csúszik ki a kezünkből - vagy amire úgy tekintünk, mint amiből ki kell nőni... A zene a fiatalkori identitás kialakulásának kulcsfontosságú része: amint az önmagadról alkotott elképzelésed rögzül, talán olyan markerek által, mint a házasság és a gyerekek, a zene iránti igény megszűnik. Néha, amikor arról beszélek az emberekkel, hogy koncertekre, fesztiválokra vagy netán rave-partikra járok, szinte szánakozókifejezést látok az arcukon: "Tényleg? Még mindig ezt csinálod?" Mintha ez a ragaszkodás valami gyermeki ellenállást jelentene a fiatalság elmúlásával szemben, olyan, mintha egy kopaszodó jampi nem lenne hajlandó leborotválni a fogyatkozó fürtjeit.

Egy hozzám hasonló korú gyermektelen barátom bevallotta, hogy egyre kevésbé szereti a zenét, azt mondja, hogy ez annak a kombinációja, hogy kevesebbet járnak szórakozni – így a zene már nem áll a társasági élet középpontjában –, inkább podcastokat hallgatnak, és több lehetőség áll rendelkezésre a streamingszolgáltatásban is. Egy másik egyszerűen csak azt mondja, hogy nehezebb ugyanazt az izgalmi szintet kiváltani bármi iránt, míg egy korábbi zenefogyasztó és -készítő boldogan bevallja, hogy már csak három zenekart hallgat igazán.

Úgy tűnik, hogy az új zene iránti érdeklődés hiánya egybeesik – vagy talán még táplálja is –  a korosztályomban tapasztalható nosztalgiahullám: vegyük az úgynevezett indie sleaze furcsa jelenségét, a maga torz, rózsaszínű szemüvegével és a vágyával, hogy visszamenőlegesen létrehozzon valamit, ami nem is létezett. (A kifejezést az indie zene, a 2000-es évekbeli Sleaze magazin és az Uffie dalszövege ihlette: "I'll make your sleazy dreams come true. Olyan zenei előadók, mint az Arctic Monkeys, a Justice, a Klaxons, a Peaches és a The Strokes, valamint olyan műfajok, mint az electroclash és a post-punk revival az indie sleaze korszak kulcsfontosságú zenei aspektusainak tekinthetők. – wiki) Bármennyire is kifogásolható ez a fajta fetisizmus, érdekes generációs betekintést nyújt abba, hogy a középkorúak hogyan kalibrálják újra a zenéhez való viszonyukat. Bár én senkitől sem tagadom meg a nosztalgiát. A világ egy túlcsorduló pöcegödör, és ha az ismerős zenék felhasználása segít a kedves emlékek felidézésében, akkor igyuk ki.

Azzal sincs semmi baj, ha kilépünk a végtelen kavargásból. Imádtam Emma Garland nemrég megjelent cikkét, amelyben arról írt, hogy deaktiválta a streaming-fiókjait és felhagyott a korszellem (azaz a középszerű tévé) vég nélküli hajszolásával, egyszerűen azért, mert ez irányítja a beszélgetéseket. Az új zenékkel való lépéstartás ugyanilyen kimerítő, a hiábavalóság határán lévő feladatnak tűnhet. Időről időre én is elzsibbadok, és az albumok hallgatása olyan érzés lehet, mintha csak gépies mozdulatokat végeznék anélkül, hogy bármit is magamba szívnék. Pusztán a ránk ömlő kultúra mennyisége miatt is könnyen úgy érezhetjük, mintha egy hatalmas tartalomgyártó üzem csapdájában lennénk, ahol minden eddiginél keményebben kell dolgoznunk, hogy lépést tartsunk a gyártósorral. Van értelme kilépni ebből az őrületből.

De az általam megfigyelt jelenség, a zene elhagyása más érzés – kevésbé taktikai visszavonulás, mint inkább gombamód szaporodó közöny vagy közömbösség. A zene iránti elkötelezettséget megőrizni ezekben a látszólagos vadonban töltött években magányos vállalkozás lehet. Az, amit valaha bajtársiassággal, közös élményekkel és közös emlékekkel társítottál, egyirányú cserévé válik. De még mindig különleges, és sok ember számára ez a módja annak, ahogyan a zenét élvezni szeretné - és mindig lehet közösséget találni az interneten, bár ez csak sovány vigasz, ha már megismerted az igazit. Bár a lemezekbe való beleszeretés izgalma nem csökkent, mégis elkeserítő tudni, hogy egyre kevesebb olyan barátod van, akikkel megoszthatod, mivel egyre többen nőnek ki abból a dologból, amiről sosem gondoltad volna, hogy egyszer kinőheted.

Az eredeti cikk itt olvasható.

Köszönjük az Angyal a Művészellátóban Kultblognak, hogy felhívta rá a figyelmünket.

Egy pár komment a Fb-on megosztott cikk alól:

"Valószínűleg azért, mert a mai zene 99%-a annyira lebutított és gépi, hogy unalmas, ismétlődő, fantáziátlan és unalmas."

"A harmincas éveimben elszakadtam a zenétől, mert a gyermekneveléssel voltam elfoglalva. Most, hogy 47 éves vagyok, újra nagyon szeretem, új művészeket fedezek fel, és szégyen nélkül veszek még több country zenét, mert szeretem, bármennyire is nem divatos."

"Ez történt velem is: tizenéves koromtól a harmincas éveim közepéig a zene volt számomra minden. Lemezeket venni, számtalan koncertre és fesztiválra járni, gitározni tanulni (és elbukni) – az összes barátom is benne volt abban a szcénában, amiben én... minden annyira felemelően izgalmas volt. Aztán egyszer csak eltűnt. Házasság, gyerekek, több munkaidő, kevesebb szabadidő stb. De most egy szép második fázis következik, ahogy belépek az ötvenes éveimbe. A gyerekeim 14 és 16 évesek, és a zene iránti szeretetük (a hard rocktól a klasszikus zenéig minden) azt jelenti, hogy újra átélhetem velük a saját zeneszerető napjaimat, és új dolgokat is hallhatok, amiket ők is szeretnek. Ha jobban belegondolok, a családi beszélgetéseink többnyire a zenéről szólnak, sokkal inkább, mint bármely más témáról."

"A 2010-es években abbahagytam az új zenékkel való próbálkozást, mivel a zene minősége az ismétlődő és ostoba szövegek és a szüntelen fülzúgás felé vette az irányt. A zenei múltba tekintek. Olyan zenékre, amelyekhez emlékek kötődnek, és olyanokra, amelyekről lemaradtam, mert nem éltem még, amikor készültek, vagy mert egy másik országban voltak népszerűek."

"A digitalizálás leértékelte a zenét. Már nem hallgatunk albumnak nevezett teljes műveket, ehelyett a Spotify lejátszási listáit majszoljuk, és ritkán fedezünk fel mást az algoritmikus táplálékon túl. Az élő zene viszont ugyanolyan érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató és izgalmas, mint valaha. A probléma az élő zenék elérésével van. Itt (Norwichban) szerencsések vagyunk: sok kocsma, rengeteg zenész, egy buszosbarát belváros és egy önkormányzat, amely legalább nyáron ingyenes zenei rendezvényeket szervez. De nem szabad elnézőnek lennünk, a zene alapvető lelki táplálék."

"Helytálló az a kijelentés, hogy a zene utolsó nagy korszaka a 90-es évek volt?"

"Azért, mert az emberek hihetetlenül lusta módon keresik és fogyasztják a zenét. Bármi unalmassá válik, ha egy algoritmus táplálja az embert. Az emberek csak bedobnak egy előadót, albumot, dalt vagy műfajt egy streaming szolgáltatás rádiójába, és hagyják, hogy a szolgáltatás elvégezze helyettük a munkát. Nem csoda, hogy többé már nem találnak kielégülést az új zenékben."

"Egész életemben szerettem  a zenét és zenéltem is. Még mindig egy zenekarban vagyok, és még mindig szeretek játszani. De a 80-as és 90-es években nem is tudtam azonosulni azzal, aki nem akart a színpadon zenélni. Egy kis egyensúly jót tesz.(...) A zene nagyszerű, és a zene mint közösség néha még jobb, de hamis ígéretet is hordoz. Egy klubban vagy színházban zenét hallgatni nem mindig olyan nagyszerű módja az esték eltöltésének. Ennek ellenére, ha még Nick Cave-jegyeket sem tudsz elajándékozni, akkor új barátokra van szükséged."

Kapcsolódó cikkeink:

A KISS basszerosa szerint a streaming megölte a rockot

Mivel nem figyelsz, egyre rövidülnek a popdalok

A libabőrtől a könnyekig – a zene 10 ránk gyakorolt hatása

Tovább akarsz élni? Járj koncertre!

A sercegés melegsége, avagy Bródy János a zenészlétről