Napok óta próbálom rendesen összerakni a puzzle-t, vagyis egy kisregénynél azért eggyel rövidebben összeszedni, milyen volt az idei Fishing on Orfű. A kirakósnak sokan a szélével, a kerettel állnak neki, mert úgy állítólag sokkal könnyebben megy, most ezt a módszert választottam én is.
Dollár papa gyermekei
Nem a színházi társulatról van szó, hanem arról, hogy a fesztiválnak helyet adó Panoráma kemping címe: Dollár út 1. Biztos megvan a településnek a jó oka erre az elnevezésre, meg arra is, hogy az egyes részeket szektorozzák, így este együtt buszoztunk cé- meg dészektorosokkal is – mi kábé a zsészektorban laktunk. Mondjuk, a névadásban a fesztivál tovább vitte a hagyományokat, törheted a fejed, hogy mit miért hívnak úgy, ahogy, sokáig pl. azt hittem, hogy a MUTÁNS kemping elnevezés egy ragadványnév, és arra utal, hogy a sátrak nagy részét lehetetlen vízszintes talajon leverni – vagy erre gurulsz benne, vagy amarra –, mire kiderült, hogy hivatalosan is ez a neve, és arra is csak a fesztivál legeslegutolsó koncertjén eszméltem rá, hogy a Fishinglaci nagyszínpad miért az, ami. Szóval, a fesztivál egy 10 hektáros parkosított domboldalon helyezkedik el, és a szintkülönbségeket lehetetlenség kis heringekkel áthidalni: 4 nap alatt kb. 70-80 ezer lépést tettünk meg, ennek jelentős részét hegynek fel, mert, ugye, a Borfalu a legtetején van...
De a kemping lábánál – a Dollár utat átszelve – máris ott vagyunk a tónál, amit napközben akár körbe is lehet tekerni vagy evezni, és persze ott is van egy színpada a fesztiválnak. Vagyis, az egyik keret, a helyszín adott és adottságai kitűnőek, bár TÉNYLEG bazi sokat kell gyalogolni, ha messze laksz és a központban már nem áll meg a körjárat, mert tele van, visszafele meg, úgy 3 óra magasságában, az orrod előtt megy el az utolsó kabrióbusz/kisvonat.
(Be)etetés
Ami az árakat illeti, akár 2000 forintért is hozzá lehetett jutni 2 liter sétálóborhoz (fröccs kiszerelés), ezt csak a 2. nap végén tudtuk meg, addig ugyanennyiért feleannyit ittunk, de az is jó volt. Mi csak akkor ettünk, ha jött az alkoholos éhségdüh, igyekeztünk úgy időzíteni a kinti kajálást, hogy bent már ne kelljen, meg volt nálunk szendvics is, nem mintha megfizethetetlen lett volna, de nyár végén már nem csúszik a fesztiválkaja. Amúgy olybá tűnt, hogy MINDENKI folyamatosan ZABÁL ESZIK :)
Ahogy néztük, ez volt az első hely, ahol 1000 HUF alatt is lehetett kapni ételt: 400 volt egy szelet zsíros kenyér, napi levest 800-ért mértek, a szicíliai rizsgombóc (arancini) ennél kicsivel többe került, 850, ha jól emlékszem, s ha nem tévedek, a sajtos-tejfölös lángos ára sem haladta meg a fenti összeget. Efelett ennél persze jóval gazdagabb volt a választék. Az abszolút sztár azért még mindig a hotdog volt, kígyózó sorok álltak előtte, hogy 650-ért hozzájussanak.
Mi volt még a szákban?
Rengeteg koncert – ez a másik keret. 8 helyszín között lehetett választani ingázni, vertikálisan és horizontálisan egyaránt. A FOO-ban azt bírom – többek között –, hogy úgy tudja a zenei műfajok színes palettáját összerakni, hogy a szervezők közben végig szem előtt tartják, hogy azért ez mégis csak az alternatív zenének nevezett valami utolsó fesztiválfellegvára, és nem a központi rádió lejátszási listája, nem a falunapok sztárnévsora, hanem a már eléggé jól ismert közönség igényei alapján áll össze a műsor. És ez a közönség nem igénytelen.
A pandémia előtt fesztiválra járni trendi volt, boldog-boldogtalan ott csapatott valamelyiken, és sok embernek fogalma sem volt, hogy kik és mit játszanak a melyik színpadon. Azt ugyan nem tudom, hogy a vegyesebb line-uppal rendelkező fesztiválokon idén mi volt a helyzet, a Fishingen bármikor bármelyik színpadon lekapcsolhatták volna az áramot, a közönség a teljes koncertet vitte volna – fejből, kotta nélkül.
A puzzle közepe
Ezt a fesztiválozók töltik ki szoros kötelékben mindazzal (helyszín, adottságok, zene), amit előbb felsoroltam. A 4 nap alatt rengeteg jegyzetet készítettem, hogy amikor leülök, majd mindről komplett történetek jutnak eszembe, de pl. fogalmam sincs, mint takar a "velociraptor" bejegyzés, ahogy a "bogozdki"-ról is csak annyit tudok biztosan, hogy a 30Y száma, de pl. 3x is fölírtam, hogy többszáz bor sétál, ezt valamiért fontosnak tartottam,
talán azért, mert TÉNYLEG, többszáz, ha nem ezer palack sétált egyszerre, mintha mindenkinek lett volna egy kinövése az ujjai között, és innen üzenem a Belgának, hogy az nem 2 literes FÉNY volt a küzdőtéren a magasba emelve, hanem egy sétálópalack, ami alá egy világító telefont helyeztek – nem para, én sem értettem, mindenféle spirituális és kémiai elképzeléseim voltak, mire a pasim az égre emelte a tekintetét (ilyenkor tudni lehet, hogy elgondolkodik a kapcsolatunk értelmén), és megjegyezte, hogy az egy TELEFON a palack alatt, zseblámpa üzemmódban...
Csak egy pillanat...
De ebből volt ezerszám. Mármint olyan, amikor azt érzed, hogy EZ AZ!, ezért jársz ide, ezért imádod ÉPPEN EZT a fesztivált, persze, biztos máshol is vannak felemelő/vicces/sajátos/emlékezetes jelenetek, de máshol idén nem voltam annyira, itt meg de. Például, amikor kint vagy a szabad strandon, és egy srác beugrik a vízbe, azt ordítva-énekelve: "...az élet szép, a lemezgyárat felhívtam... MINDENKI!!!", de még első nap van, a 
mindenki még nem engedte el magát, úgyhogy csak röhög, de nem énekel vele; vagy amikor szakadó esőben valami véletlen folytán eléred az éjszakai KABRIÓbuszt, amire nagy betűkkel kiszegezték: felállni tilos – leülni viszont lehetetlen, mert az ülésekben áll a víz, de azért a fele szófogadóan leül, a fele meg állva marad – leglábbis megpróbálkozik vele, de mindenki röhög, a sofőr meg halkan megjegyzi, hogy rohadt hideg van és holnap egy zárt busszal jön; előtte egy nappal még nem volt hideg, sőt, kifejezetten meleg volt, így a Víziszínpad előtt, ahol a tömegben egy gombostűt nem lehet leejteni, valaki bográcsban tésztát főz – alapjában véve mission impossible, de itt nem, mert mindenki óvatosan átlépi –; vagy, ahogy az eső utáni napon a Csinálj olyat... nagyszínpad előtti koncerteken a küzdőtér rendezői jobb széle átalakul rescue team-mé, ami annyit jelent, hogy a domboldalról a vizes-agyagos talajon a közönség lábai alá becsúszó júzereket felsegítik, leporolják, élő korlátot alkotnak, majd beszállnak a rézsű tetején ülők is, és félúton átveszik a lentiektől a botorkálókat (egyébként van lépcső is, mondjuk, én azon is láttam leesni embert...),
és felrángatják őket a viszonylag biztos talajra, de nem kell ehhez domboldal: mindenki esik-kel a csúszós talajon, és aki aláhull, azért öten nyúlnak, hogy felsegítsék – nem tudom, mennyire jön át, hogy nagyjából mindenki jó fej, s a mindenkiben a csecsemőtől a nyugdíjasig mindegyik korosztály képviselteti magát (plusz kutyák). Az az eretnek gondolatom támadt, hogy olyan ez az egész, mint amilyen a RÉGI Sziget volt, amikor még nem brand meg franchise meg international, hanem mi meg a zenéink – na ott volt ilyen a hangulat. Orfűn mindezt úgy, hogy NEM EMLÉKSZEM egyetlen biztonsági őr arcára sem, pedig ebből a műfajból néhány mindig beég a retinákba. Nem vagyok annyira naiv, nyilván szükség volt a jelenlétükre, de jobbára az egybegyűltek képesek voltak kordában tartani saját magukat, bár ez a korda (állítólag, a szerzetesek kötélből font övét hívták így) persze sokkal lazább volt, mint a hétköznapi életben.
Egyvalamit azért még mindig nem értek: az élő közvetítéseink egyikén is látszik, hogy valaki egy bezacskózott gumicsizmával csápol egész végig, a feje fölé emelve azt – de miért??? :)
Mijafaszvan!!!
Ez afféle szokás errefelé, mármint ezt kiabálni kórusban, ha a zenekar nem kezd időben vagy túl keveset játszik (a közönség magánvéleménye szerint), itt azonban rend van: a másik színpad akkor kezd, amikor az egyiknél az utolsó hangszer is elhallgatott, ezt csak egyetlen egyszer cseszték el, az viszont ultra kínos volt: az utolsó este a Kistehén búcsúbulijára ráeresztették a Ricsárdgír beállását, de olyan hangerővel, hogy csak onnan tudtuk, mit énekel Kollár-Klemencz László, hogy ismertük a számot, ráadásul a koncert is hamarabb kezdődött, mint ahogy a Kistehén befejezte volna – nem volt fair, főleg, hogy az utolsó koncertek egyikéről volt szó. Ezt az egy kifogást emelnénk, a többi koncert egy élmény volt, tele pillanatokkal: pl. a Bohemians koncertje, ahol akkora pogó volt, amit utoljára talán valamelyik PAFE-n láttam, ugyanezen a koncerten a közönség egy emberként énekelte el Szirota Jennifernek a boldogszülinapot,
vagy Hobo koncertje, ahol olyan Mesél az erdő-kórus volt, hogy beleborzongtam, de ez a borzongás állandó volt, pl. a Kicsillag koncertjén,a Sirály című szám utolsó sorához érve több ezer ember sóhajtotta – egyszerre: "Milyen szép..." (és TÉNYLEG nagyon szép volt), vagy a Vad Fruttik, ahol szintén kábé ilyen mennyiségű embernek fájt a feje és a szíve lett túl nagy egy időben-egy ritmusra, vagy a Kutya Vacsorája, ahol Livius magát adta, és mellettem magából kivetkőzött ötvenesek ordították vele a szöveget, vagy a Belga, ahol persze számítani lehetett arra, hogy a nemzeti hiphopnál és az egykéthánál elszabadul a pokol, de én ennyi korosztályt együtt kiabálni azt, hogy HOVÁ A PICSÁBA SZÁLLNAK EL AZ ÁRAK?! csak a Lidl-ben hallottam, meg ott a Krúbi is, aki a hősöst a közönség között rappelte el, vagy a röhögés,
amikor a Segglyuk színpadon (aka Amondó) a Prosectura azt énekelte, hogy ki vakarja meg a seggemet...(megaLOL). De rájössz egy csomó olyan dologra is, amit régen is tudtál, csak kiment a fejedből, hogy pl. milyen jó zenét tol az Ivan and the Parazol, mekkorát lehet táncolni a ColorStar zenéjére (volt egy flash-em: hirtelen azt hittem, hogy a Szigeten vagyok a Cöxpon sátorban...),és hogy még mindig mennyire és mennyien szeretik az LGT-t, mert Karácsony János egyszálgitáros fellépése végén még az ücsörgők is felpattantak és mindenki James-szel énekelte a dalokat (ad hoc vokál – ha jól láttam – Darvas Kristóf) – ha nincs időkorlát, feltehetően reggelig, és hogy Péterfy Bori mennyire az ujja köré tudja csavarni a közönséget, még akkor is, ha zavarja a harisnya, amit fölvetettek vele, hogy hideg van... Egyébként éjszakánként TÉNYLEG az volt.
A fesztivál az utolsó pillanatig húzta az ívet, nem volt pihenés: az utolsó éjszaka az utolsó energiánkkal felkapaszkodtunk a Fonó színpadhoz, már csak az elszántság vitt minket oda föl, hogy mennyire régen meg akartuk nézni a Gypo Circust, aztán az lett belőle, hogy még egy jó órát ott táncoltunk vigyorogva, jobbára azon, hogy miként fogunk ezeken a lábakon hazajutni a halál farkára, de még akkor lerongyoltunk a legeslegutolsó koncertre, a Ricsárdgírre, ahol a fesztivál legeslegutolsó száma a Szintis Laci volt – és ekkor értettem meg, miért az a színpad címe, ami (Fishinglaci). Egyébként a papír szerinti utolsó kisvonat az orrunk előtt mehetett el, még hallottuk a horrorfilmbe illő szignálját, egy keskeny pillanatig eltűnődtem, hogy én inkább a megállóban alszom, mert egy lépést nem bírok, de aztán csak elindultunk, és egyszer csak felbukkant a semmiből Satu bácsi (a cészektorosok nevezték el így, nem mi!) és a kisvonat, ami elé halált megvető bátorsággal kivetettem magam: az elöl ülő masiniszta megkegyelmezett (köszikösziköszi!!!), és felvett minket, így esett, hogy a jármű fesztiválzáró körén csak a miénk volt a kisvonat, kerültük vele a tavat, erősen kapaszkodva az addigra már bazihideg korlátba.
Ami meg Ábelt illeti... Ez valami belsős poén, egyfajta fishing legendként kering: állítólag a Mutáns kempingben esett meg, hogy egy lány kétségbeesetten kereste a pasiját, Ábel! Ábel! – kiáltozta, ami annyira becsípődött a fesztiválon, hogy BÁRMIKOR, BÁRMILYEN helyzetben felcsattanhatott az ÁBEL! felkiáltás, sőt, még a fesztivál FB-oldalára is jutott belőle, a legszellemesebb variációja a talált tárgyak felsorolásánál volt (ÁBEL?). Reméljük, meglett Ábel, ha valaki biztosat tud, szóljon. Szerintünk ÁBEL! is megérdemelne jövőre egy színpadnevet...
Igazán hálásak vagyunk Fishingnek, hogy ott lehettünk, mert sokkal könnyebb volt elengedni úgy a nyarat, hogy az ott töltött napok 
minden órájára jutott valami kis öröm, valami nagy zene (plusz valami nagy-nagy tűz is, amelyet, mint az úttörőben, körbeültek a népek és valami belső programnak megfelelve dalolásztak az enyhe zimankóban) és sok-sok emberi gesztus – fehérek között európainak érezhettük magunkat. Nehéz is volt visszajönni a városba, így a posztfesztiválos depresszió elkerülése miatt naponta egyszer felbaktatunk egy sétálópalackkal a harmadik emeleti szomszédhoz, csak, hogy meglegyen a feeling... Jó lenne, ha jövőre (veletek ugyanott) már egyetlen fesztivált sem kellene tologatni, sőt: lemondani, ha végre visszazökkenne a világ a megszokott kerékvágásba, vagy legalább valami hasonlóba. Ahogy valaki a fesztivál oldalán kommentben kiszámolta, ha júniusban lesz, akkor már csak nagyjából 300 nap van a 2022-es Fishingig :)
A FOO mellett minden 2021-es nyári fesztiválnak és koncertnek köszönjük a meghívást, a lehetőséget – arccal az ősznek és a klubszezonnak, ami arra való, hogy a két fesztiválszezon közötti űrt remek koncertekkel kitöltse :)
Fishing on Orfű, 2021., FOO
Szólj hozzá!