Vannak helyek, ahol a 3. napon feltámadnak – egy fesztiválon ilyen tájban inkább megroggyanni szokás. Gondolj bele: egy húzós buli után akár két napot is alszanak egyesek, itt meg ebből több is volt szoros egymásutánban... A 3. nap már az elvesztegetett lehetőségeké, már ami a műsorfüzetet és a megvalósult koncertlátogatásokat illeti. Ez azért is van, mert bekerült a történetbe egy felfújható medence, amelyben két kiskorú simán elfér, 7 felnőtt nehézkesen, de megoldható, mindenesetre nehéz kiszállni belőle időben... Ahogy néztem, mások is fáradnak, egyre több az itt-ott ücsörgő, koncertet ülve hallgató fesztiválozó. De ez volt a nap, amikor különös dolog történt velem (nem a feltámadási): még álltam a kereszteződésben, a tetőn, a lábam pedig már a kimondhatatlan nevű sátor felé haladt colorStar koncertre – úgy tűnik, sikerült pár másodpercet aludnom.

A Carson Coma végét kapjuk el – így, a harmadik napon már sűrűn elhangzik a belsős poén, hogy elég az utolsó három számra odaérni, az a legjobb rész, persze ez nettó hazugság és pusztán a tomboló lelkifurdalás csillapítására alkalmas szlogen. Onnan át PUF-ra – a kisebbik nagyszínpad eggyel közvetlenebb kommunikációra ad lehetőséget, és Lecsó él is ezzel a lehetőséggel, remek a hangulat, a vokálba pedig beszáll az előző napi Krúbi énekesnője is.

Ez a nap a Segglyuk (hivatalos nevén Amondó) színpadé, mármint itt vagyunk egyhuzamban a legtöbbet eddig: Lil' Frakk, Mirror Glimpse (Krúbi és BEATó duója), DÉ:Nash – olyan, mintha egyetlen nagy bulit látnál, mert gyors a váltás és mindenki mindenki koncertjén vendégeskedik. Jó csapat, ők szeretik egymást, a közönség meg mindet együtt és külön is, nem tudom hány ember fér el a színpad körül, de mind tudta az összes szöveget, de csak a lányok sikítottak, amikor Krúbi megjelent a színpadon, és ebből volt pár alkalom. Van egy olyan érzésünk, hogy miként tavalyról idénre ő átkerült a legnagyobb nagyszínpadra, Dé:Nash is ugrik jövőre egy kategóriát, mert annyian voltak, hogy szerte folyt a  tömeg, és ezt a teret már lehetetlenség behangosítani, a szöveget alig lehetett érteni (pedig az a lényeg, mert egyébként az ütemes Hajrá Fidesz! skandálást sokan félreérthetik), noha a keverős minden reklamálónak azt mutogatta, hogy koppanásig feltolta a mikrofon potiját.

Előtte (vagy közben? ki emlékszik...) egy Safranek-kitérő: Esti Kornél – a fesztiválon először – de nem utoljára – történik meg, hogy csurog a könnyem, olyan gyönyörű a kórus, ha majd publikálja a fesztivál a koncertvideókat, mindenképpen nézzétek meg, mert döbbenetesen szép volt, pedig én speciel nem is ismertem eddig a zenekar számait és koncertjükön sem voltam. Ez mostantól máshogyan lesz.

Végre feljutunk a Fonó színpadára is, a Borfaluban ez egy lépcsősorral a kedvenc pultunk felett van, de eddig még nem sikerült ezt a szintet megugranunk: pont odaérünk a roppant szimpatikus fiatal srácokból álló Terne Cherhaja utolsó számára, így az egybegyűltekkel és a zenekarral közösen eldaloljuk az Ederlezit. Az Amondón (én még egyszer nem írom le, hogy segglyuk), a Mulató Aztékok készülődtek a koncertre, ők – mások mellett – lengették be rövid időn belül harmadszor, hogy lehet, vihar jön, úgyhogy – a tavalyi kabrióbuszos utazás a szakadó esőben mély nyomot hagyott – hazafelé vesszük az irányt, de még beesünk az Analóg Balatonra, és elcsodálkozunk, hogy az mennyire jó. Szívünk szerint maradnánk, ki nem szarja le a zuhét, de néhány dolog az apartmanban nem jó helyen maradt egy zivatar esetén, például a kocsi, így aztán mégis hazamegyünk – és NEM, nem volt sem vihar, sem eső, ami a Fishing életében szerintem csak ritka kivételes években történt meg, illetve nem történt meg eddig. Amúgy az egyik toitoi-nál (aminek már nem ez neve, de mindegy) pont megszólított valaki, hogy helló, emlékszel? tavaly a szakadó esőben dumáltunk, be kellett vallanom, hogy a beszélgetésről nincsenek emlékeim, ellenben az esőről de, s nem kevés.

Az utolsó nap teljesítménye még a péntekinél is gyászosabb, MINDENRŐL is lekésünk. Valahogy megint ellebegett a nap... Napközben akár lehetett volna pihenni is, ha a szomszéd szobában nem játszanának celebeset a többiek, ez abból áll, hogy valaki felolvas a bulvárból egy nevet, és meg kell tippelni, az illető mivel foglalkozik... Egy darabig próbálsz elaludni, de aztán nekiállsz kiabálni az ágyadból, s ezzel már be is szálltál a játékba. Meg aztán tekerni is kell egyet a tóra, mert eléggé nagy siralom lenne a bringákat úgy hazavinni, hogy ki sem szedted a kocsiból, ezért teszünk egy kört, és tágítjuk a horizontunkat: a tóban hétnél sokkal több ember elfér, és bibibi, nem csak a Soundon van kagyló meg páva, hanem itt is, és ez a kagyló ráadásul még él. A páva nem.

A soron következő koncert, amelyet lekéstünk:

Az ábelezésről tavaly már írtunk, és azt gondoltuk, idén kikopik, de nem. Volt egy halvány próbálkozás, hogy majd az ISPÁÁÁÁÁN! átveszi a helyét, de Ábel nem csak a rengetegben, hanem a Fishingen is kitartott. Apropó, Rengeteg...Na, ez volt a másik megrázó élményem. Kollár-Klemencz László dalai és Mákó Kató hangja  az erdő mélyéből úgy hatoltak be a lelkem legmélyébe, hogy nagyjából a koncert harmadánál elkezdtem bőgni. Tudhattam volna, hogy valami készül, mert az AKG-s diákoknak tűnő fiatalok ősszekapaszkodtak előttem és mintha mindenki várt volna valamit, valami nagyot, hát meg is jött az Iszom a bort, és először zavarban voltam, maszatoltam az arcomon, aztán eszembe jutott, hogy és akkor? – fesztiválon vagyunk, ahol sokkal többet szabad, mint a normál életben, úgyhogy onnantól fogva hagytam, hadd folyjon a könnyem...és ez így maradt a koncert végéig. A kivetítőre pillantva, nem voltam egyedül a dologgal.

Gyors műfaji- és hangulatváltással lehúztunk a sátorba Lazarus koncertre, eskü', kipróbáltam, hogy hány másodpercig vagyok képes NEM headbangelni, de a közönség tökéletesen összehangolt fejmozgása egyszerűen hipnotikus erővel bírt, így azt hiszem, 30 mp volt a legtöbb, viszont ezáltal minden melankóliát sikerült kirázni az agyamból. Szükség is volt rá, mert fölmásztunk a borfalus színpadra, az egyik legkisebb pódiumra, ahol a mindenféle nagyszínpadokat megjárt P.A.S.O adott egy maradék bánatot és mindent elsöprő koncertet. Azon tűnődtem, egy keményen bepipázott júzernek mekkora flash lehetett volna a ska-ra táncoló R2D2 és a Halálcsillag zenei motívumát üvöltő közönség, de pár fröccs után is elég pszichedelikus élmény volt, és szerintem teljesen jól passzolt a koncert zárószámához (Helló, Gagarin). Ekkor már mindenki táncolt a környéken, ahogy a negyedik napi lába bírja, és még jutott erő a záró koncertre is, én nem is tudom honnan, mert én speciel a vésztartalékot is feléltem, de azért cumbiáztunk egyet a Los Orangutanes-szel, bár egyesek ezt úgy tudták csak abszolválni, hogy fél kézzel fogták a korlátot.

De már nem ment a végéig... Már túl voltunk egy Bohemian Betyars pogórekord-kísérleten – 3 hét alatt harmadszor láttuk őket, valójában megunhatatlan, és túl voltunk 4 nap fesztiválozáson. Elindultunk orfűi haza. A buszmegállóban ott vesztegelt a Kisvonat. Legalább nem kell várni – gondoltuk,  bár egy idő után gyanússá vált, hogy vizes palackokkal tüsténkednek a motorház körül, de aztán csak nekivágtunk, noha a Vonatbá' jelezte, hogy nem biztos, hogy célba érünk, de még mindig nagyobb volt a remény, mint a gyaloglási szándék, és miután sűrű imádkozások közepette a jármű  fel- és levonszolta magát mindenféle dombokon, szerencsésen hazaértünk.

Itt szeretném a Koncert.hu nevében kiosztani a legjobb OFF-Fishing helyszínnek járó díjat, ez pedig a Kisvonat és a Kabrióbusz. Most már így, nagy betűvel. Lakótársaink szerint ez a két jármű csak városi legenda, de nekünk sikerült MINDEN este hazajutnunk valamelyikkel, sőt: ami ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír: két nap is megtörtént, hogy felfértünk rá a központban – kifele! Már ekkor is általában jó a hangulat, de csak visszafogottan, mindenki köszön mindenkinek, elrepül pár poén, de semmi extra. Visszafele – na, az már egy másik műfaj. Éjszaka már mindenki mindenkinek a haverja, és olyan az egész, mint egy üzemi járat, amin nap mint nap együtt utazol a többiekkel. Az egyik este a Kisvonat első kocsija fiatal lányokkal volt tele, a hátsó meg velünk, "öregekkel". A lányok énekeltek, az Egy, két, hát a Belgától meg egy Krúbit, válaszul az öregek is elnyomtak egy strófát valami rockos nótából. Aztán a lányok leszálltak, és egyikük még búcsúzóul ismét belecsapott a Belga-számba, de belezavarodott a szövegbe, mire valamelyik odaszólt neki, hogy "tanulj meg olvasni", mire egy borízű hang hozzátette: "inkább számolni". Így, leírva elég tahón hangzik,  de akkor csak vicces volt, és akkor nagyon viccesnek tűnt az is, hogy éjjel kettőkor üdvrivalgással köszöntöttük a szembe jövő két traktort. És ebből minden estére jutott egy epizód, szeretném köszönetemet kifejezni a két sofőrnek, hogy ilyen jól viselték a bebaszott ittas társasaságot. 

S még egy különdíj, a kedvességi: ez pedig a közppontban található közért teljes személyzetének jár, akik angyali türelemmel és ultra kedvesen kezelték a fesztiválozók rohamát.

És itt érkeztünk el a Nagy Fishing Sejtéshez: miért ennyire jó ez... Felteszem, benne van az, hogy a fesztivált zenészek szervezik, ami garantálja azt, hogy tudják, mi kell a többi zenésznek, emiatt ez utóbbiak is szívesen járnak ide. A másik, amiért a többi zenészek szívesen járnak ide, az a közönség, és ezt nagyjából minden egyes koncerten közzé is tették. Nemrég jártunk az Arénában egy külföldi formáció koncertjén, amin legalább 15-ször hangzott el, hogy "beautiful people of Budapest", ami az elsőnél még kedves, a másodiknál már kényszeredett a mosoly, a 15-diknél már tudod, hogy mindenhol ezt mondják, csak a városnevet cserélik ki. Orfűn ez nem így van. Ott egyszer csak, a pillanat mámorában kiszakad a zenészekből a fesztivál és a fesztiválozók dicsérete. A Fishingen valahogy mindenki összetartozik, pedig ennél heterogénebb korelosztású fesztiválon még nem jártam. Itt a csecsemőtől kezdve a nyugdíjasig minden korosztály képviselteti magát – és mindenki remekül elvan mindenkivel. Ha valaki koncert közben rálép a lábadra – kevés kivétellel – ötször bocsánatot kér, és nem látsz sem szemetet, sem biztonsági őrt, a kettőt együtt meg soha. Van egyfajta Fishing-életérzés, ami áll a szabadságból, a belső kontrollból, a  zene és a zenekarok maximális szeretetéből, a helyhez és a hagyományaihoz történő ragaszkodásból, a biztonság és a kultúra érzetéből meg sok minden másból. Számít a tó, a színpad a vízen, a táj gyönyörűsége, az, hogy az egész környéknek van valami letűnt korszakot idéző bája – de persze a zene a lényeg, és a koncerteken menetrend szerintjön egy flash, ami az egekbe emel. Volt itt tavaly olyan híres előadó, aki migránsozott és buzizott egy jó ízűt – idén már nem volt itt. Kérdés, hogy az a zenekar, amelynek a frontembere idén a  közönséget cinkelte, vajon jön-e jövőre, de biztos... Voltak lopások, voltak kivagyi, kigyúrt, napszemcsis csókák  – hitványak mindenhol akadnak, az arány a fontos, és Orfűn eddig mindig a jó emberek javára billent a mérleg. Ide az jön, aki kifejezetten ezt akarja, és nem fesztiválos szelfikre gyúr. Valójában úgy lett trendi a Fishing, hogy nem az. És szeretnénk, ha ez így is maradna.

Szóval a fotón feltett kérdésre a válasz: jövőre!