Sírva vígadtunk a Queen-film láttán

Amikor annak idején felröppent a hír, hogy film készül Freddie Mercuryról, először én is hátrább léptem kettőt, modván, nincs olyan ember a földkerekségen, aki akár csak egy szerep erejéig is a helyére állhatna. Aztán amikor megnéztem a Queen koncertjét Adam Lambert vezényletével, rájöttem, hogy full marhaság ez a hasonlítgatás. Éppen ezért, a film megtekintése előtt igyekeztem elkerülni minden kritikai hozzászólás olvasását, mert tiszta fejjel szerettem volna beülni a moziba. Persze innen-onnan hozzám is eljutott a hír, miszerint a sajtó képviselői nem voltak túlzottan megelégedve a végeredménnyel, de ez csak megerősített abban a szándékomban, hogy nekem ezt a produktumot látnom kell!

Egyszeri fizető nézőként foglaltam hát el helyem a moziteremben, ami szinte totál telítődött. Némi spoilerezéssel élve, elárulom, hogy a film a legendás Live Aid bulin való fellépésükkel indul, és aztán ott is fejeződik be, tehát aki azt gondolta, hogy majd a beteg és félholt Freddie-vel próbálnak nézettséget csiholni az alkotók, az óriásit téved! A történet nem újdonság, de természetes, hogy két órában lehetetlen lenne egy fél élet minden apró rezdülését összefoglalni, így csak a fontosabb szálakra kapcsolódtunk rá.

A 70-es évektől, és a zenekari tagok megismerkedésétől indulva, a kezdeti mérsékelt sikereken át az országokat átívelő gigaturnékig minden megjelent, és miközben boldogan szürcsölgettem kólámat Bohemian Rhapsody poharamból, és majszoltam hozzá tartozó sós kukoricám, az idő és a történet előrehaladtával arra eszméltem, hogy egyre sűrűbben fátyolosodik el a tekintetem, és egyre kevésbé sikerül visszafojtanom hogy ne a könnycseppek sózzák tovább a nassolni valót. Először azt gondoltam, én vagyok túl érzékeny hangulatban, de óvatosan körbetekintve ugyanezt a meghatódottságot és küszködést láttam nézőtársaimon is, így elégedetten nyugtáztam, hogy legalább ezért nem kell felkeresnem a pszichológusom.

A film ugyanis célba ért. Legalábbis nálam.

Lehet hibákat keresni a főszereplő, Rami Malik mozdulataiban, kinézetében, megszólalásában, de nem érdemes. Ha úgy ülsz be a moziba, hogy a történet érdekel, és nem Freddiehez próbálod hasonlítgatni Rami Malik ténykedését – aki egyébként zseniálisan, és élethűen hozza a karaktert –, akkor úgy fogsz távozni, hogy megérte a befektetett összeget. Ráadásul nem csak a főszereplő végzi rendesen dolgát, minden közreműködőnek jár a pacsi a teljesítményért.

Freddie önmarcangolással, vívódással, az elfogadás és az őszinte szeretet/szerelem hiányával, a sztár-lét minden pozitívumával és negatívumával teli élete olyan energiával és valódisággal tör ki a filmvászonról, mintha a saját barátod/testvéred/szerelmed napi gondjaiba csöppennél. Annak ellenére, hogy Freddie sem volt angyal, időnként igazi "seggfejként" tudott viselkedni még a zenekar tagjaival is, lehetetlenség gyűlölni. Óriási szívvel és tehetséggel megáldott csodalény volt, aki a hibái ellenére is csupán szeretetre és törődésre vágyott. No meg arra, hogy minden alkalommal lenyűgözze imádott közönségét.

És ez most is sikerült Neki...