Nagyjából 2000 tájékán kezdtem szigetelni. A harcban kitüntetett veteránok persze valamivel előbb, csak én akkor egy másik szériában voltam (utódlás). De jó 15 évig minden évben és minden nap. Megesett, hogy délben még a Wanted sátor előtt táncoltunk – egyes alapítókkal egyetemben –, már, ha azt a tevékenységet ebben az idősávban annak lehet nevezni, akadtak, akik már fogkefével a szájukban közlekedtek, és nem annyira értették, mi történik. De táncoltunk a Lovarda mellett az asztalokon is – és nem szólt ránk a házmester. Megesett, hogy a szakadó esőben beálltunk a menetrenden kívül közlekedő vendéglátós sátrak alá, egészen addig, amíg az őrzésükre kijelölt személyzet el nem vette tőlünk azokat. A Quimby akkor még egy színpad melletti ad hoc színpadon zenélt és no name zenekarok is kaptak esélyt arra, hogy valamelyik sarkon játszanak. Aztán többen megsátrasodtak. Kajáltunk a krisnásoknál és vonatoztunk Solymos Tónira a Táncdalfesztivál sátorban, Akkor még arra is volt lehetőség, hogy a haverjaink kivonuljanak kolbászt sütni, garammasalásat, és amikor kidőltek, mi álltunk be a helyükre, és ultra boldogok voltunk, amikor azt mondták, ez a legjobb kajálda a szigeten. Nem feltétlenül a kolbászra értették. Őszintén? Néha azt sem tudtuk, ki az aznapi headliner, egyrészt, mert akkor még nem volt használatos ez a szó, másrészt, meg nem elsősorban a zene, hanem a hangulat miatt jártunk ki, de voltunk pár (kurva sok) emlékezetes koncerten, azt, hogy a Mike Patton megeszi a cipőfűzőjét (2009.), nagyjából a második sorból néztük – még oda lehetett férni. És az is megtörtént, hogy a bringám tovább szigetelt, mint én, mert az utolsó nap valahogy taxival mentem haza, és mire összeszedtem magam és kimentem, lebontották a kerékpár-megőrzőt.
Vége-hossza nincs a sztoriknak – és ezzel nagyon sokan így lehetnek. Éppen ezért nagyon nehéz volt elengedni ezt az egészet. Az első évben, amikor nem buliztam kint az elsőtől az utolsó napig, valami szorított gyomortájékon, így bekerültem a kórusba, akik ebbéli szomorúságukban a „régen minden jobb” volt című művet énekelték, három szólamban,
De már eltelt jó pár év, és még mindig ugyanaz a dal. Hogy nincs az a hangulat, hogy szarok a fellépők, akiknek a nevét sem ismerjük (…), minden kurva drága, a Gerendai meg nullszaldós. Uncsi.
Akik kétezer tájékán voltak huszonévesek vagy kora harmincasok, azok – gyors fejszámolással – ma már negyvenesek, ötvenesek. Mit mondtál volna huszonévesen, ha a negyvenesek, ötvenesek meg akarták volna neked rajzolni, hogyan szórakozz? A legfinomabb kifejezés az elmentek ti a p*csába lett volna. Hogy a Sziget már nem a rockereké? Sosem volt az. Arra ott volt a Hegyalja meg más fesztiválok – a Hajógyárin mindig több mindenről szólt az élet, ezzel együtt a zene is. De ez az élet, egy combos közhellyel, megy tovább. És vagy haladsz vele, vagy benne ragadsz a golden age-ben, és nosztalgiázol hajnalhasadástól naplementéig. Legyen már az én generációm eggyel nyitottabb, mint pl. amilyenek a szüleinkkel voltak a felmenőik, akik határozottan állították, hogy a zenéjük ótvar, a szórakozási szokásaik meg botrányosak (jó, azért van pár újszokás, amit kihagynánk, erről a minap hosszasan értekeztünk a FB-oldalunkon, de azok nem korspecifikusak). Bezzeg az ő idejükben...
Irtó szerencsések vagyunk és hálásnak kellene lennünk, hogy nekünk megadatott egy másik Sziget. Valójában mi okoztuk ezt az egész mai „helyzetet”, mi voltunk azok, akik átörökítették a Sziget-imádatot a következő generációkra, mert ha nekünk nem lett volna annyira jó, ez a projekt ma már nem létezne. A céget mi alapítottuk, csak átvették – és üzletet csináltak belőle. Mint annyi más helyen a világban. Amióta a hanghordozókból nem annyira jön a zsé, az élő fellépések váltak a fő bevételi forrássá, így ívelt fel a fesztiválok üzleti jelentősége. Addig az együttlét volt a cél. (De ha ma már nincs konténervécé, meg vagy sértődve. Az elvárások is megnőttek, az áruk is. Nem beszélve az inflációról.) Mondjuk, érdemeink elismerése jeléül a Szigeten bevezethetnék az 50+-os, kedvezményes napijegyet, csak, hogy beleszippanthassunk, hogy néz ki ez mostanság, nyilván jógázni már nem fogunk 12.30-kor a Hajógyárin, tehát az efféle projektek árát vonják le belőle :)
A mai fesztiválokon már nem ránk építenek, hanem a mai fiatalokra. És ha elkezded, hogy mennyire szar a zenéjük és milyen megvetendők a bulizási szokásaik, nem vagy jobb, mint az előttünk járó megmondóemberek. Ha lenne benned nyitottság, elegancia és nagyvonalúság, csendben átengednéd a terepet nekik, és kivonulnál onnan szó nélkül. De az, hogy folyamatosan megy a cinkelés meg a nyivákolás – szánalmas. Tessenek méltósággal megöregedni. És otthon maradni, tévét nézni.
Ha meg még a lábadban van a bugi, akkor lehet megkeresni azokat az élményeket, amiktől neked annyira fontos volt a Sziget. Példának okáért én most egy tanyán ülök a kukoricás közepén, a traktor hangja ébresztett, szomorú disznószar-szag lengedez és belepnek a legyek. Valljuk be, nem az az ideális munkakörnyezet, de eljöttem egy szerb kis faluba, azért, hogy félig-meddig újraéljem a Sziget fiatalkorát. Meg az enyémet. A Malom fesztivál csak csütörtökön kezdődik, de tegnap már, szalmabálákon ülve, megnéztünk egy tanyaszínházi előadást, amire eljött a falu apraja-nagyja, s mivel már érzelgős vagyok plusz vörös bor, megkönnyeztem a lelkesedést. Utána volt koncert is, meg ma is lesz kettő, és holnaptól start – teljes felkészültségben. Az milyen már, hogy a kukoricásban van a backstage? :)
Meg kell mozdulni, és ha már sehol sem jó, akkor akár meg lehet állni a Netflixnél. A két kezemen nem tudom megszámolni, hogy ezeken a hasábokon mennyi jó kezdeményezést hordtunk már össze, izgalmasak, frissek, szerethetők... Nehogy már a Sziget hibája legyen az, nem találod a helyed... Ami meg a felhozatalt illeti: a Sziget valóban nem egy Glastonbury... Csak vedd számításba, hogy az ottani fellépőlegendáknak nem kell egy fél földrészen áthurcolni a cájgot meg a személyzetet, helyben vannak. Ha idejönne, mondjuk, Macca, a gatyádat kifizethetnéd jegyre meg piára. Mert a rendezvényszervezés nem jótékonysági akció: zsebre megy. Az ő zsebükre IS. Ha ingyér' akarsz szórakozni, tényleg menj el egy falunapra. De, persze, a tízmillió Sziget-főszervező országában elég nehéz elvárni, hogy ne okoskodjon mindenki azon, hogyan kellene nekik csinálniuk... Jah, meg hogy a Sziget a magyaroké, illetve, pont nem. Jelzem: nemzetközi. Azzá vált. Ahogy fentebb mondtam: azzá tettük. És nem szitokszó, hanem érdem: de tényleg, 2023-ban Európában miért kell rühellni a külföldi fiatalokat, akik lehet, életükben először járnak nálunk, de meglehet, visszajönnek még ide, nem is egyszer? Érthetetlen.
Mindezzel nem azt mondom, hogy a Szigeten minden tökre a helyén van. Nem tudom, hogy tökre a helyén van-e, nem vagyok húszéves. Csak azt, hogy ha neked már nem jön be, engedd el. Engedd át azoknak, akiknek igen. A Sziget nem olyan, mint a nyugdíj, nem jár neked egy bizonyos idő után, hiába "dolgoztál meg érte", ráadásul nem egy statikus valami, hanem egy folyamatosan változó organizmus. Nem kötelező szigetelni. Nem károsítanak meg minket azzal, hogy nem a szánk íze és a fülünk kívánalmai szerint történnek a dolgok. Saját magunkat károsítjuk meg, ha tele(s)írjuk a kommentszekciót a szarozással meg a pikírt, nagyképű megjegyzésekkel. Igazán kíváncsi vagyok, hogy a szerveződő Kultis bulira mennyien jönnek el azok közül, akik szerint régen minden jobb vót. Sokkal több kell ahhoz, hogy jól érezd magad, de ez a nehezebb út. Rinyálni sokkal egyszerűbb.
P.S: Ha lenne kedved visszamenni az időben (ottragadás nélkül), itt van kétórányi videófelvétel az 1998-as Sziget Fesztiválról.
A fotó meg 2008-as, és innen származik.
Sziget, nosztalgia, X generáció, rinyálás
Szólj hozzá!