Mi jöhet augusztus 15. után? - megszólalt Lobenwein Norbert

2020. augusztus 15.

Bizton állíthatom, hogy az elmúlt három évtized alatt nem volt még olyan dátum, amelyet egy egész szakma és megannyi oldalága (zenészek, szervezők technikusok, kivitelezők, szállásadók, szolgáltatók, vendéglősök) ennyire vártak volna.

Április végén úgy döntött az operatív törzs, hogy augusztus 15-éig nem lehet Magyarországon tömegrendezvényeket tartani. Akkor még „500 főnél nagyobbakról” volt szó, aztán kiderült, hogy kisebbeket se. (Később az 500 fő alattiakat mégis engedélyezték). Ezzel együtt az is eldőlt, hogy a hazai fesztiválszervezés történetében először elmarad a Sziget, a VOLT, az EFOTT, a Művészetek Völgye, a Paloznaki Jazzpiknik, a VeszprémFest, az Utcazene, a Balaton Sound, a Kolorádó, a FEZEN, a Campus – és még sorolhatnám.

Senkit nem lepett meg a döntés, hiszen addigra már szinte a teljes szabad világban bezártak a fesztiválok. Felesleges lenne elkezdeni sorolni, hogy melyek: az összes. Az optimistábbak már meg is hirdették a 2021-es dátumokat és az első headlinereket. Abban azonban a bejelentést követően a felelős magyar fesztiválszervező szakma zöme egymást erősítve hitt, hogy ha mindenki betartja a szabályokat, és otthon is marad, a számok pedig jól alakulnak, akkor még idén együtt fesztiválozhatunk néhányszor – augusztus 15-e után.

A Szegedi Ifjúsági Napok, a STRAND és a B my Lake eleve augusztus végére esett. Ők, mondjuk úgy, megúszták. Az elmaradók közül viszont sokan a bejelentés után nyomták meg az „újratervezés” gombot: törölték az eredeti időpontot, és egy új dátummal vágtak neki a szervezésnek. Igy tett az EFOTT, a Kolorádó, a Paloznaki Jazzpiknik, a Rozé, Rizling & Jazz napok (a VeszprémFest kistestvére), a Veszprémi Utcazene Fesztivál, a Campus, a FEZEN, a FOO – hogy csak a jelentősebbeket említsem. (A nyárvégi fesztiválokat itt gyűjtöttük össze – aszerk.)

Ennek a virtuális gombnak a megnyomása persze nem egy mozdulat. Fellépőket, technikát, infrastruktúrát, helyszínt, szponzorokat, engedélyeket, reklámkampányt érint. És mindezek financiális vonzatát.

Aztán két hete, Palkovics László nyilatkozata, három nappal később pedig – a kormányinfón elhangzottak nyomán –, nemcsak a mémek lepték el a social médiát, hanem a szervezői körökben elkezdtek égni a vonalak, és elindult az újabb, idegtépő körömrágás. Ezúttal július 29-ig kell vágni a centit. Gulyás Gergely bejelentése szerint most szerdán derül majd ki, hogy lesznek-e fesztiválok és tömegrendezvények augusztus közepétől, vagy sem.

Nincs olyan nap, hogy legálabb 4-5 izgatott fesztiválszervezővel, fellépővel, klubossal, vagy akár politikaközeli emberrel ne váltanánk néhány szót a várható jövőről. Minden beszélgetés úgy indul:

“Szerinted mi lesz a döntés 29-én?”

Babonás vagyok, ezért erre a kérdésre igyekszem a legjobb tudásom szerint válaszolni: széttárom a karom és nem találgatok. Most se teszem. Ehelyett igyekszem összefoglalni, hol tartunk. Mi várhat ránk, szervezőkre, zenészekre, koncertre járókra a COVID-19 járvány alatt, és akkor, ha egyszer véget ér.

#zenélnénk

A nyári civil kampányok közül a legemlékezetesebbet a zenész szakma sokféle és népes szereplője indította. Akkor éppen az volt a kérdés/kérés, hogy legalább 500 fős koncertek lehessenek az országban. Ez a létszám messze van attól az élménytől, amit megszoktunk a fesztiválokon, a Parkban, és nagyon messze van attól, amire a Tankcsapdától a Halott Pénzig, Ákostól a Punnany Massifig zenekarok-előadók ma már tucatjai képesek Budapesten. Még békeidőben is, amikor kevésbé kiéhezett a közönség. Attól azonban nincs túl messze, amit a legtöbb zenekar egy vidéki klubban vagy szabadtéri koncerten tud. Ezért is kapott sokadszorra a szívéhez a popszakma egésze néhány napja, amikor felröppent a hír, hogy az 500 lehet, hogy inkább 200 lesz hamarosan... Ez már a teljes bezárással lenne egyenlő.

Ha egy zenész/zenekar nem tud színpadra állni, annak számtalan vonzata van – amik nem csak a művészeket érintik. Ne gondoljuk normálisnak, ha egy sikeres popsztár fél-egy évig (vagy ki tudja meddig) nem számíthat semmilyen bevételre. Még akkor sem normális ez, ha a sikeres popsztárnak vannak felélhető tartalékai. Nem lehet valid mondás, hogy „menjen el pizzafutárnak”, aki a saját szakmájában nem dolgozhat. Ezek a megjegyzések csak felesleges hangulatkeltésre jók – legyen szó zenészről, színészről vagy akár focistáról.

Émelyítő „viták” zajlottak az elmúlt hónapokban arról, melyik zenésznek szabad „lehajolni” segélyért, és kinek nem illik. Egyszeri, bruttó 160 ezer forintról volt szó, a szerzők megsegítésére, az Artisjus jóvoltából. Bevallom, nálam leginkább az összeg verte ki a biztosítékot. Arra nem is voltam kíváncsi, hogy ki élt ezzel a lehetőséggel. Belepirultam, amikor megtudtam, hogy létezik egy nyilvános lista róluk.

Az elmúlt hónapokban kormányzati és egyéb kérések kapcsán többször futottam neki, hogy megpróbáljam feltérképezni, kik jutottak bajba, hol lehet szükség segítségre, mi a helyzet a könnyűzenei szakmával. Nagy meglepetéssel és még nagyobb örömmel nyugtáztam, hogy a megkérdezett előadók közül a legsikeresebbek – akiket százezrek követnek, akik arénákat töltenek meg – egybehangzóan azt mondták, hogy nem nekik kell a segítség. Féltik azonban a teljes rendszert. A helyeket, ahol zenélni szoktak, a háttérzenészeiket, a roadjaikat, a bevált fényest, hangost, sofőrt, turnémenedzsert. Hiszen bevétel nélkül nem tarthatnak el mindenkit. Ezzel együtt szerintem érdemes azokra is gondolni, akik nem buktak mást eddig, „csupán” pár tucat telt házas koncertet, néhány ezer-tízezer eladott jegyet – vagyis az aktívakra, a húzónevekre. Éppen rajtuk keresztül érhetők el legegyszerűbben mindazok, akik egész évben a háttérben dolgoznak. Ha tudjuk, mekkora a keret, amiből gazdálkodni lehet, a 2019-es évet javasolnám bázisnak tekinteni. A tavaly elért forgalom alapján juthatna valamekkora kompenzációhoz zenész, technikus, alvállalkozó. Ehhez pedig a klubok, fesztiválok, koncerthelyek lejelentett adatai hiteles képet adnak.

Túlélik-e a klubok a válságot?

Évtizedek óta örökzöld téma – és amiben mindenki egyetért –, hogy az könnyűzene egyik legfontosabb pillérei a klubok. Korábban állítólag a művelődési házak töltötték be ezt a szerepet, de erre én nem emlékszem. Arra már sokkal inkább, hogy hányszor futottunk neki a rendszerváltás óta a klubok „rendszerbe szervezésének” és fejlesztésének (Central Station, PANKK, Cseh Tamás Program). A statisztika azt mutatja: olyan helyből, amely klubnak nevezi magát, százötvennél is több van idehaza. Ennek a számnak azonban nincs túl sok köze a valósághoz. Ha megnézzük az aktívan turnézó zenekarok plakátjait (értsd: a honlapjukat), mindig ugyanannak a 25-30 helynek a nevét látjuk. Ráadásul ennek legfeljebb a fele-harmada üti meg a közönség és a fellépők által 2020-ban elvárható szintet.

Annak ellenére, hogy nincs vita arról (bár legalább vita lehetne!), milyen szerepet tölt be egy város életében a klub, ahol a saját közönségük előtt léphetnek fel a helyi bandák, ahol hétvégente a várva várt zenekarok, dj-k vátják egymást a színpadon, és ahol néhány százan rendszeresen fogyaszthatnak kultúrát, zenét és a kedvenc italaikat – szóval mindezek ellenére az általam ismert vidéki klubok zöme kimondatlanul is csak a „tűrt” kategória szereplője. Önerőből próbálkoznak életben maradni. Az üzemeltetők többnyire megszállottak, akik ideig-óráig szívesen oldják meg azt a feladatot, ami a normális viszonyok között is kockázatos. A koronavírus-járvány azonban egyelőre felmérhetetlen nehézségeket támaszt eléjük is. Ezek a klubok – talán kivétel nélkül – bérlemények. Szerencsés esetben néhány hónapig lehet egyezkedni a tulajokkal arról, hogy mennyi az annyi, de ez nem megy a végtelenségig. A pesszimista forgatókönyvek szerint, mire véget ér a járvány, a klubok fele bezárhat, és a gyárudvarban „autómosó nyílik a helyükön” – ha szabad Muraközy Péter szakértő barátom igencsak plasztikusan megrajzolt képét idéznem. A stáb egy része elhelyezkedik valahol máshol, nem lesz, aki újra elindítsa a korábban döcögősen, de legalább működő kulturális életet. Nem kérdés, hogy most kell utánuk nyúlni. Addig, amíg lehet. Annak meghatározása, hogy kit kell megmenteni, vagyis ki számít működő klubnak, ugyancsak nem rakétatudomány: elég megnézni az Artisjus felé kötelezően lejelentett adatokat.

Más méretben, de hasonló a helyzet a pesti klubokkal, koncerthelyekkel. A Budapest Park és a Barba Negra Track esetében eddig a teljes szezon ment a levesbe – benne számtalan magyar és nemzetközi produkció várva-várt koncertjével. A lakatot egyikük se tette rá a kapura: egyelőre kislétszámú programokkal vegetálnak, és a fesztiválszervezőkhöz hasonlóan arra készülnek, hogy augusztus közepétől lehet egy erős másfél hónapjuk, ami megmentheti őket.

A legnagyobb forgalmú fővárosi helyek közül az A38 és az Akvárium (utóbbiban a szerző is érintett – a szerk.) is hasonló nehézségekkel küzd. Az elmaradt tavaszi-nyári koncerteket – bízva a jövőben – őszre szervezték át. Eközben ők és a többi budapesti klub is igyekszik megtartani azt a csapatot, amely évek óta szakszerűen működteti a helyet. A bérleti díjak, rezsiköltségek pedig ugyanúgy ketyegnek, mint egy „rendes” évben. Az említett négy intézmény mindegyike a fennmaradásért küzd; mostanra egyenként több százmilliós nagyságrendű veszteségekről számoltak be egy múlt heti felmérés során. Vélhetően hasonló a helyzet a többiekkel is.

Mi lesz a fesztiválokkal?

Ha egy zenekarra felkapja a fejét a közönség, elkezdenek százak járni a koncertjeikre vidéken vagy Budapesten. Ha akad pár jól működő klip a YouTube-on, esetleg még valamelyik rádió is játssza őket, akkor jöhetnek a fesztiválok. Előbb délután egy kisszínpadon, aztán benne van a pakliban a nagyszínpados, headliner-közeli slot is. Tíz-tizenöt éve még nem gondoltam volna, hogy az akkoriban állócsillagnak számító Tankcsapda-Kispál-Ákos-Anima Sound System négyeshez csatlakozhatnak mások is. Pedig megtették. Halott Pénz, Rúzsa Magdi, Wellhello, Brains, Bagossy Brothers Company, Majka, Quimby, Vad Fruttik... Mindegyikük hasonló pályát járt be, és mind megtölti ma már a Parkot (10.000+ fő), valamint mind kötelező főszereplő a fesztiválokon.

A felsoroltak közül a legtöbben – és még körülbelül százan, százötvenen – hónapokig nem léptek színpadra. Ez már önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy bajban érezze magát a művészvilág. Hiszen a siker egyik legfontosabb eleme az interakció, a közönség visszajelzése. Ha nem lát és nem hall a tömeg, ha hiányoznak az élmények, megreked az egész. A Bagossy Brothers Companynak idén lett volna az első telt házas Parkja. A jegyeket jó korán eladták, a buli viszont elmaradt – ősszel tervezik pótolni. Önálló koncerttel debütáltak a Plázson, és ők nyitják meg a STRAND Fesztivált augusztusban. Összegyűlt annyi slágerük, ami miatt számíthattak arra, hogy ez az ő évük lesz. Egyelőre nem lett. Legalábbis nem úgy. Talán jövőre? Aki nem áll színpadon, vagy nem ügyködik a közelében, az el se tudja képzelni, mit jelentenek ezek az elszalasztott lehetőségek: Majkának a tripla Parkja, a Nagy-Szín-Pad! győzteseinek az elmaradt koncertek, az új dalok „tesztelése” valódi közönség előtt, a fesztiválokon...

Ezek elmaradása persze súlyosabb és mérhetőbb következményekkel is jár, mint egy produkció egyéni karrierje. A nemzetközi fesztiválok zöme mára elérte, hogy az adott ország vagy régió egyik legfontosabb turisztikai vonzerejeként jegyezzék őket. Évente tízezrek repülnek-autóznak-vonatoznak Dániába, Kaliforniába, Angliába vagy éppen Budapestre – a Roskilde, a Coachella, a Glastonbury és a Sziget miatt. Ma még nehéz elképzelni, hogy jövő júniustól az eddigihez hasonló számban ülnek majd repülőre, autóba, vonatra azok, akik látni szeretnék kedvenceiket és ezzel együtt felfedeznének egy új desztinációt. Ahol esznek, isznak, alszanak, költekeznek. A fesztiválok nemléte a turizmusban is erősen érezteti hatását, mint ahogyan turizmus nélkül egyetlen fesztivál se képes arra, hogy életben maradjon. Főleg a legnagyobbak nem. Amilyen például a Sziget.

Az amúgy magabiztos és minden körülmények között diktáláshoz szokott nagy ügynökök és ügynökségek láthatóan érzik, hogy nagy a baj. Ők azok, akik akár évről-évre is képesek duplázni, triplázni az amúgy is csillagászati tiszteletdíjakat. Megtehetik, hiszen mindenki tudja, hogy az általuk képviselt világsztárokra vesz jegyet a közönség, értük harcolnak a promóterek. Most azonban szinte önként merült fel bennük a gázsik 15-25%-os csökkentése a 2021-es szezonra. Mindenki arra számít, hogy visszaesik a turizmus (mármint az eredeti szintről, nem a mostaniról), és kevesebben lesznek a nemzetközi fesztiválokon.

„Magyarország fesztiválnagyhatalom”

– mondják gyakran azok, akik egyszerre pillantanak a térképre és a naptárra. Látható, hogy a nyári szezonban minden hétre jut legalább egy-két zenei fesztivál valahol az országban. Ezek sikere, meggyőződésem szerint, jórészt egyetlen magyar receptnek köszönhető. Kis ország vagyunk, nem viselkedhetünk úgy, mint az angolok, vagy a németek, ahol az erős line-up önmagában elegendő ahhoz, hogy telt házas legyen egy fesztivál. Nálunk sok év munkájával meg kellett győzni a közönséget arról, hogy a fesztiválozás felér egy tartalmas nyaralással, ahol nem feltétlenül kell sárban fetrengeni. Ahol kényelmesen le lehet ülni, ahol vannak tiszta és vízöblítéses vécék, esetenként még normális kaják is. Meg persze jó sok program. Szóval egy fesztivál nálunk jó ideje már nem csak a fanatikus rajongóknak szól, hanem egy sokkal szélesebb közönségnek.

A recept bevált. Ma már Orfűtől Debrecenig, Velencétől Veszprémig, Soprontól Zamárdiig a régió legnagyobb ünnepeiként jegyzik a Fishinget, a Campust, az EFOTT-ot, az Utcazenét vagy éppen a VOLT-ot és a Strandot/Soundot. Ezek az ünnepek a Magyar Fesztiválszövetség adatai szerint évente 80 milliárd forinttal járulnak hozzá a hazai GDP-hez, de az óvatosabb becslések is több tízmilliárdot mutatnak. Az ágazat összes szereplője (fesztivál- és koncertszervezők, előadók) egyetért abban, hogy a 27%-os koncertjegy- és a fesztiválokra vonatkozó 18%-os áfa csökkentése jelentene valódi levegővételt. Jócskán segítene a legtöbb országgal szembeni versenyhátrányon, és biztosíthatná a tervezhetőbb jövőt.

A fesztiválok idei elmaradása rövid- és hosszútávú gondok egész sorát vonja és továbbiakat vonhatja maga után. A hazai szervező cégek zöme – néhány kivételtől eltekintve – 5-15 embert foglalkoztat egész évben. A vissza nem térülő kiadásaik között elsősorban a működési költségeik és a reklámra elköltött büdzsé szerepel. Ez néhány tíztől néhány százmillió forintig terjed. A szervezők mindegyike azt reméli, hogy érkezik a Demeter Szilárd által felkarolt mentőcsomag, amely nélkül sokan földbe állhatnak.

Ha csak a felmerülő kérdéseket, az igényeket, az érintettek körét nézzük, nem tűnik egyszerű feladatnak ennek kidolgozása. Ugyanakkor a számok itt is könnyen kimutathatók. A cél pedig egyértelmű: legyen esély, hogy ezek a fesztiválok talpon maradjanak.

A másik szalmaszál, amelybe a fesztiválszervezők kapaszkodnának, a közönség kezében van. A cégek likviditását (létezését) nagyban segítheti, ha a vendégek nem kérik vissza a már megvásárolt belépő árát, hanem 2021-es napijegyre-bérletre cserélik azt. Egy év múlva meglátjuk, hányan döntöttek így.

Ehhez a döntéshez elengedhetetlen a közönség bizalma, ami egy nehezen kalkulálható faktor. A 2020-as, minden szempontból bizonytalan évben még ma sem tudjuk, hogy megtartják-e a nyár végére tervezett fesztiválokat. És ha igen, valóban eljön-e majd az a sztár, aki miatt jegyet váltott a publikum. Ezek az események hagyományosan mindent megtesznek azért, hogy a potenciális közönséget rávegyék a minél korábbi jegyvásárlásra. Early bird akciókkal és többféle, kedvezményes jegyelővételi szakasszal próbálják elérni, hogy sok hónappal a kapunyitás előtt látható legyen, mekkora az érdeklődés, milyen bevételre számíthatnak és mennyit költhetnek a fesztiválra. A pesszimista forgatókönyvek szerint ennek könnyen vége lehet, ha a vendégek azt látják, hogy semmi se biztos. „Tényleg eljön majd a kedvenc bandám? Tényleg lesz ez a fesztivál jövőre? Majd akkor veszek jegyet, ha biztosra mehetek” – gondolhatják sokan. Ez pedig a tervezhetőséget iktatja ki a rendszerből.

Bár a fesztiválokat szervező cégek létszáma a legtöbb esetben nem igazán jelentős, annál nagyobb az a kör, amelyet alvállalkozóként foglalkoztatnak, és azoké, akik az éves forgalmuk jelentős részét ezekhez az eseményekhez köthetik. Technikai alvállalkozók, vendéglátósok, biztonsági őrök, takarítók. És a főszereplők: a fellépők. A legjelentősebb 20 hazai fesztiválon a felsorolt munkatársak létszáma nagyjából 500 és 10.000 (!) fő közé tehető. És akkor még nem számoltunk a turizmusra gyakorolt hatással. A három csillagos Hotel Lővér Sopronban, a VOLT idején, annyiért adja a szobáit, mint Budapesten a Kempinski. És ilyenkor hónapokra előre nincs is szabad helyük. Ugyanez a telítettség jellemzi az összes magyar fesztivál környékét: megtelnek a szállások, az éttermek, a kávézók, a boltok... Ez marad(t) el idén.

A fesztiváloknak otthont adó régiók-városok-falvak idei számait még nem ismerjük, de mindenkinek vannak elképzelései. Zamárdi polgármestere néhány hete egy tévéinterjúban a koronavírus-járvány kapcsán félmilliárdos hiányról beszélt. Ennek a becslések szerint nagyjából a harmadát pótolnák, vagy pótolhatták volna az elmaradt fesztiválok és az így otthonmaradó vendégek.

Azzal kezdtem, hogy augusztus 15-e egy kiemelten fontos nap az ország fesztiválokra és koncertekre éhes polgárai számára. De honnan lehetünk biztosak abban, hogy ez valóban így van, és a többség nem tart-e sokkal jobban attól, hogy megfertőződhet – ezért eleve távol tartaná magát ezektől a buliktól? Az általam ismert és a megkérdezett fesztiválok jegyeladási számai kimagaslók. Miközben a legtöbb, még talpon lévő fesztivál lehetővé tette, hogy indoklás nélkül visszaválthatók a belépők – ezzel nagyon kevesen éltek. A jegyeladás pedig folyamatosan nő. A magam részéről biztosan nem szeretném a tízmillió vírusszakértő országát gazdagítani, azon viszont elgondolkodtam, amit Lovasi András tegnapi posztjában vetett fel:

„(...) az állami szervek és a fesztiválok nagyszerűen együtt tudnának működni a megelőzésben, illetve a szűrésben, hiszen a fesztiválok közönsége a jegyvásárlása okán regisztrál, jól nyomon követhető, tehát semmi mást nem kellene csinálni, mint a koncertlátogatókat a belépésük előtt le kellene tesztelni, akár mindkét ismert módszerrel. Aki a gyorsteszten pozitív eredményt produkál, az nyilván nem mehetne be a rendezvényre, akit a biztosabb, de lassabb teszt szűr ki, azt is viszonylag gyorsan ki lehetne emelni a tömegből (...)”

Orwellien hangzik, de az elmúlt fél év furcsaságai után nem zárnám ki, hogy működne.

***

A Gyakran Ismétlődő Kérdések sora jelenleg végtelen – és a nagy részükre nincsenek is valódi válaszok. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a közös cél a könnyűzenei szakma életben tartása. Annak érdekében, hogy mielőbb újra a FAQ-ban böngészhessük a mostaninál izgalmasabb kérdéseinkre a válaszokat: vihetünk-e magunkkal vízipipát, mennyi lesz a korsó sör és hánykor lesz a kapunyitás.

Lobenwein Norbert

2020. 07. 28.

A szerző fesztiválszervező, a Telekom VOLT Fesztivál, a Balaton Sound, a STRAND Fesztivál és a MOL Nagyon Balaton társalapítója, a Sziget Zrt és a VOLT Produkció társtulajdonosa, az Akvárium Klub társtulajdonosa, a Music Hungary Szövetség alelnöke.